Képzeljük el, hogy egy képtárban vagyunk. Turistacsoportként várjuk a tárlatvezetőt. Hamarosan meg is érkezik, és így szól: „Kérem, kövessenek!”

Elvezet bennünket az első festményhez. Amikor mindannyian odaértünk, mesél nekünk a festő életéről, a festmény keletkezésének körülményeiről és mondanivalójáról. Azután ismét így szól: „Kérem, kövessenek!”

Képről képre, teremről teremre haladunk, és minden állomás után megkér minket vezetőnk, hogy kövessük őt.

Jézus ugyanígy vezeti az életünket. Ő is újra és újra megkér minket, kövessük őt. Nem mond semmi konkrétumot. Nem mondja, hová és mikor menjünk. Nem azt mondja, hogy gyere el február 8-án délelőtt 11 órakor a balatonboglári evangélikus templomba. Csak annyit mond: „Kövess engem!” Mindig és mindenhová. Nem elég egyszer odamenni, ahova hív. Ez azt jelenti, hogy ezen a földön sohasem mondhatjuk, hogy teljesítettük Jézus parancsát, odaértünk, ahova hívott. Jézust nem üldözni kell, nem utolérni, és megfogni, vagy megelőzni, hanem folyamatosan követni!

Megtehetjük persze, hogy nem halljuk meg a hívást, nem teszünk eleget a hívó szónak. A képtárban is elidőzhetünk egyetlen képnél, vagy csatangolhatunk kedvünkre, miközben a csoport és a vezető máshol járnak. Csak így biztosak lehetünk benne, hogy nem fogunk rájönni a képek helyes sorrendjére, nem fogjuk megérteni a művész fejlődését, magyarázat híján nem fogjuk meglátni az ábrázolt pillanatok összefüggéseit, és talán még az egyes képek üzenetét sem értjük meg, nem látjuk meg, mi a szép benne.

Az életet lehet Jézus nélkül is járni. Nem kötelező, hogy Őt kövessük minden lépésünkkel. De biztosak lehetünk abban, hogy magunktól nem fogjuk megtalálni a helyes utat. Mindannyian oda szeretnénk eljutni, ahonnan Jézus jött és ahová vissza is ment. Hát higgyük el, hogy Ő jobban ismeri nálunk, melyik út vezet a földről a mennybe!

Ha valaha is úgy érezted, akár csak egy pillanatra is, hogy Jézus megszólított, hív téged, akkor ebből már biztos lehetsz benne, hogy nélküle valóban nem találnál ki az élet útvesztőjéből. Jézus azért hív minket, mert tudja, hogy szükségünk van rá.

Éppen ezért nem szabad megtiszteltetésnek venned a hívó szót. Jézus nem azokat hívja, akik megérdemlik! Hanem akik rászorulnak az Ő vezetésére. Fogadd el alázattal ezt a segítséget, és ne kitüntetésként hord a te keresztedet!

Jézus idejében is megtiszteltetés volt, ha vendégül láthatott valaki egy nagyra becsült embert. Amikor azonban Jézus a vámszedőkkel és a bűnösökkel vállalt asztalközösséget, felháborodtak a farizeusok, akik szerint inkább nekik járt volna ez a megtiszteltetés. Ha ma eljönne Jézus, és a leggonoszabb, leginkább istentagadó emberek közé ülne le, vajon nem lennénk-e mi is ugyanígy felháborodva? Vajon nem vetnénk-e szemére, hogy azok közé ült, akik sohasem foglalkoztak vele, akik pedig az asztalhoz leülve naponta imádkozták, hogy „Jövel Jézus, légy vendégünk”, azokra meg rá se hederített? Vajon nem éreznénk-e úgy, hogy egész eddigi keresztyénségünk felesleges volt, mert lám Jézus azokat tünteti ki figyelmével, akiknek az életvitelét mi messze igyekeztünk kerülni? Vajon nem éreznénk-e becsapva magunkat, látván, hiábavaló volt minden eddigi áldozatvállalásunk Isten ügyéért, a gyülekezetért, a keresztyén hitért? Vajon nem hagynánk-e ott ekkor sértődötten Jézust, mint egy olyan barátot, aki az ellenségünkkel cimborált? Ő azonban minket is ugyanazokkal a szavakkal csitíthatna, mint a farizeusokat: nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.

Mit tennénk erre? Mérgesen bosszút forralnánk? Vagy kihúznánk magunkat, hogy „lám, Jézus is megmondta, hogy egészségesek, Isten előtt igazak vagyunk”? Vagy leborulnánk Jézus lábához, a gonoszok, istentagadók mellé kuporodnánk és így szólnánk: „Jézus! De hiszen én is beteg vagyok! Nélküled semmire sem mennék! Vezess engem is! Hívj engem is, hogy kövesselek téged!”

Ez lenne az az irgalmasság, az az alázat, az a szeretet, amiről Jézus beszél, amikor azzal küldi el a farizeusokat: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Nem áldozatot. Nem látványos, álszent, képmutató, a beígért jutalomért hajtó, és az osztáskor markát tartó vallásos cselekedeteket. Hanem tiszta szívet, ami képes arra, hogy beismerje: egyedül nem megy, segítségre, vezetőre, hívó szóra van szüksége.

Járhatjuk bármerre az életünket. Sokféle út létezik. Egy képtárban is rengeteg ember kószál, a maga által helyesnek gondolt sorrendben bolyongva-kutatva a lényeget. De azonnal ott hagyják a keresést, amikor a tárlatvezető hangját meghallják, mert nem kérdés számukra, hogy Ő az, aki meg tudja mutatni nekik a helyes utat. Ne feledd: Jézus csak ezeket az elesett, beteg, bűnös embereket hívja.

S mint mondtam: Jézus téged is hív!

Ámen!