„Kövess engem!”- mondja a mi Urunk, Jézus. Mondja, nemcsak mondta egykor Kapernaumban az útkereszteződénél elhelyezett vámháznál, a vámszedő Lévinek, hanem ma és most, itt és minekünk, egyen-egyenként mindegyikünknek: kövess te is engem!

Vajon lesz-e eredménye az Úr hívó szavának? Egykor, ott Kapernaumban, Lévi felé nem hiába hangzott. Hiszen ez a szó Lévit Mátévá, a vámszedőt apostollá, a bűn rabját, Isten Fiát híven követő emberré tette.

Ha mi is óhajtjuk, hogy gyökeres változás menjen végbe életünkben, akkor engedjünk a felénk is hangzó szónak. Bizonyos, hogy ez a szó nem formál át minket a szó szoros értelmében vett „evangélistává vagy apostollá”, de átformálhat és minden bizonnyal át is formál ’Mátévá’, azaz ’Isten ajándékává’. Olyan emberré, akit Istentől nyert drága ajándéknak érez a család, a gyülekezet, a falu közössége.

De hogyan is lehetséges ez?

Az Úr hívó szava:
1.megdöbbent
2.megvigasztal
3.elkötelez.

1) Nem lehet kétségünk afelől, hogy Lévi, a vámszedő, lelke mélyéig megrendült, amikor Jézus váratlanul megszólította, és egyben hívta, hogy legyen a követője. De milyen is lehetett Lévi lelki világa abban az élethelyzetben, amikor belépett az életébe Jézus. Vsz. hivatása, életmódja, vagyoni helyzete és társadalmi köre már nem elégítette ki. Titkos, talán még önmaga előtt is rejtett sóvárgással vágyott egy más, magasabbrendű élet után. Abban az időben a vámszedőknek mostoha szerep jutott a zsidó társadalomban: vámszedőről van szó, a római adórendszer kiszolgálójáról, akit honfitársai mély megvetéssel illettek, aki még a templomba sem mehetett be, így a vallásból, a vallási közösségből is ki volt zárva.

Ézs 65, 24: „Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok…” Amikor még ajkán sem volt a szó, az Úr már lehajolt és cselekedett. Lévi megdöbbenése egyben a bűnös riadalma is, aki váratlanul Istennek találkozik, és rádöbben eddigi életében sötét pillanataira. Lévi megdöbbenése egyben olyan, mint a koldus álmélkodása, akinek ölébe a király keze kincset ejtett.

Jézus hívó szava minket is megdöbbent. Hiszen mi is bűnös, mi is sóvárgó, mi is sokszor elégedetlen emberek vagyunk. S amikor az Úr szava, mint egy hatalmas fényforrás rávilágít életünk hiányosságaira és visszásságaira, amikor Jézus ennyire közel lép hozzánk, akkor bizony mi is megdöbbenünk.

Ettől a megdöbbenéstől nem óv meg az sem, hogy mi keresztények, vagyis –nevünk szerint legalábbis- Krisztushoz tartozók vagyunk. Ez a név, ez a címke azonban még nem véd meg, nem garancia semmire. Újra és újra figyelni és válaszolni kell a felénk hangzó szóra.
Jézus szava egyben talán kissé vádol is: mi sem vagyunk igazán követői. Hallgatói, emlegetői vagyunk, de nem vagyunk követői.

Ez az igeszakasz mindenképpen cselekvésre készteti a keresztény embert. Ha eddig nem vettem komolyan Jézus követését, mostantól tűzzem ki célomul a Vele, és az általa kijelölt úton való járást. Ha pedig már eddig is követője igyekeztem lenni, akkor lássam meg, hogy az Úr még nincsen megelégedve velünk. Bizonyára mi is tudjuk és érezzük, hogy életünknek melyek azok a pillanatai, amikor több hűségre, több odaadásra, több önmegtagadásra lett volna szükségünk. Ne gondolja tehát egy percig sem senki, hogy a „Kövess engem!” csak másoknak, a többieknek szól. Jézus mindegyikünknek mondja ezt: mondja nekem, az igehirdetőnek, és neked testvére, az ige hallgatójának is.

Az Úr hívó szava azonban nemcsak megdöbbent, nemcsak megdöbbentő, hanem vigasztaló is.

2) Jézus hívó szava boldog örömet szerzett Lévinek. A megszólítás, a felszólítás meggyőző bizonysága volt annak, hogy Jézus –ismerve az ő külső és belső viszonyait-, észrevette, és mégis, mindezek ismeretében méltónak találta a megszólításra. Még ha az egyszerű zsidók és a farizeusok meg is vetik, Jézus nem veti el. Éppen ellenkezőleg! Őt szemeli ki arra, hogy választottai közé sorolja, és szolgálatba állítsa.

Jézus szava tehát nemcsak megdöbbent, de megvigasztal, kiemel a borúlátás árnyékából. Bizonysága ennek Lévi, de bizonysága lehetünk mi is. Jézus hívó szava reánk nézve nemcsak azt jelenti, hogy még nem vagyok az Ő követője, illetve nem eléggé; hanem az is jelenti, hogy tud rólunk, ismer mindnyájunkat és egyenként számon tart minket. Hiszen épp azért hív az Ő közösségébe, és szolgálatába, mert fontosak vagyunk számára. Ha mások úgy ítélnek rólunk, hogy nem vagyunk elég erősek, elég szépek, elég egészségesek, és még folytathatnánk a sort; ha úgy érezzük, hogy csupán törött cserépedények vagyunk, vagy elborítanak bennünket vétkeink, így fogalmazta egy idős lelkész: „Jézus akkor is gyöngynek tekint és a szenny alatt is meglátja az Isten képének halvány sugárzását rajtad”.

Éppen ezért van reménységünk arra, hogy kiutat találjunk onnan is, ahol úgy érezzük, hogy a teljes csüggedés, kilátástalanság és reménytelenség tetőtől talpig elborít, és mázsás súllyal nehezedik ránk. Mert amíg Jézus szavát halljuk, amíg az Ő szava sürget, hogy kövessük Őt, addig van számunkra reménység és menedék.

Legyen vigasztalás és boldog bizodalommá mindannyiunk számára az a mondat, amely a mai igében is elhangzott: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.”

Ha a világ szemében, amely ma különösen is siker és értékorientált, jelentéktelen vagy is, higgyük, hogy Jézus azért hív, mert Ő téged is, és engem is tud, akar és fog is használni az Ő szolgálatában.

Talán bele sem tudunk gondolni, miképpen tudna Ő felhasználni. És hogy miként lehet hasznos még a legkisebb és a leggyengébb is, arra hadd mondjam el egy élményemet. Őszintén bevallom a testvéreknek, még ennyi idősen is nagyon szeretem a meséket. Igaz, manapság nem könnyű olyat találni a televízió széles csatorna-választéka ellenére, amely nem harcos és vérengző jelenetekkel, csúnyán megrajzolt figurákkal van tele. Néhány héttel ezelőtt sikerült egy kedves mesét kifognom a reggeli műsorok között.

Egy pici kacsalányról szólt, aki elhatározta, hogy segíteni fog a családtagjainak. Odament bátyjához, édesanyjához, barátjához, de mindhárman elhajtották, hogy mivel kicsi, gyenge, és nem ért ahhoz, amin ők éppen dolgoztak, meg egyébként is csak láb alatt lenne, hagyja őket békén, és menjen, inkább babázzon a szobájában.

És mi lett a történet vége? Talán kitalálják a testvétek, hogy jól végződött. Ugyanis ez a kis kacsalány volt az,
- aki pici ujjaival ki tudta bogozni a bátyja papírsárkányának az összegubancolódott madzagját,
- ő volt az, aki kis termete miatt be tudott mászni az ágy alá, hogy az elgurult gombot elévegye anyukájának, hogy az fel tudja varrni,
- és ő volt az, akit kicsi súlya miatt a barátja fel tudott emelni, hogy levegye a legfelső polcon levő üveget, amire éppen szüksége volt.

A következő alkalommal aztán már egyikük sem zavarta el, hanem örömmel vették az ilyen apró segítségeket is…

Jézus hívó szava megdöbbent, megvigasztal, végezetül pedig, és éppen ez a fődolog: elkötelez a valódi követésre.

3) Lévi, mint Jézus elhívott tanítványa, szó szerinti értelemben is követte Jézust. Ezután az esemény után a 12 egyike lett, állandóan Ura közelében volt, így pl.: Galileában, Júdeában, emberek között. Lévi, most már Máté, híven követte Jézust, és nemcsak testi értelemben, hanem lélek szerint is. Az az indulat lakozott benne, amely Krisztusban is megvolt, és ezáltal egész életében annak a csodálatos dolgait hirdette, aki őt a sötétségből a világosságra hívta. Jézusról való bizonyságtételének örök emléke az az evangélium, amely Mestere életéről és tanításáról számol be.

Jézus szó szerinti követése ránk nézve lehetetlen. Mi test szerint nem ismerhetjük Jézust. De éppen ezért kötelességünk, hogy Őt lélek szerint kövessük, és szolgálatában álljunk. Emberi lehetőségeinkhez mérten törekedjünk az Ő akaratának cselekvésére, kerülni azt, amit Ő vétkesnek ítél.

Ha őszintén magunkba tekintünk, beismerhetjük, hogy sokszor mennyire nehéz is ez: hogy Jézushoz szabjuk magunkat, és nem önző, saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Ugyanakkor lehetetlen konkrétan felsorolni és megjelölni, hogy kinek-kinek megszabni, hogy mit jelent reá nézve Jézus követése. De nincs is erre szükség. Aki Jézus szolgálatába szegődik, az felismeri, hogy mi a teendője. Csupán egyetlen kérést kell feltenni magunknak: mit tenne Jézus, és mit szól az én magatartásomhoz?

Bátran cselekedjük tehát, amit Őt igéjében példájával elénk állít. Nem elég ugyanis csupán a jót és a helyeset tudni, azt véghez is kell vinni.

Sokan vetették a keresztények szemére, hogy hitelüket vesztették, mert éppen a legfőbb dolgot mellőzték, a Krisztus-követést. A zárt ajtók, a csupán magának való lélek falai között élő ember, aki nem akar mások előtt bizonyságot tenni, aki nem tud a másikért imádkozni, aki nem tudja a másik terhét akár tettel, akár szóval könnyíteni, az egyáltalán nem, vagy nem jól végzi a szolgálatot. Lám, Jézus is a bűnösök közé telepedett le enni.

A farizeusok szót emelnek Jézus ezen gesztusa ellen. Jézus pedig reagálásképpen rámutat Istennek a farizeusokéval teljesen ellentétes logikájára: a beteg nem azért van köztünk, hogy irtózattal elhúzódjunk tőle, hanem azért, hogy meggyógyítsuk. Isten elveti az önző kegyességet, mert a másik emberhez bajaiban való odahajló magatartás a kedves előtte.

Jézus hívó szava hangzik felénk a mai igében. Ez a hívó szó megdöbbent, megvigasztal és kötelez. Téged, engem, mindnyájunkat, akik Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat. Adja Isten, hogy életünkkel, szolgálatunkkal tükrözni tudjuk, hogy Ő valóban Urunk és Mesterünk, akit követünk. Lévi igazi élete akkor kezdődött, amikor „felkelvén követte őt”. Ma is ilyen öröme és boldogsága lehet annak az ember, aki esténként, az elmúlt napra visszatekintve így tudja imádságát kezdeni: Uram, hálát adok neked, hogy ezen a napon is megajándékoztál azzal, hogy felindulván követhesselek téged! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Krisztusunk! Te nem az igazakhoz jöttél, hanem a bűnösökhöz. Köszönjük, hogy hozzánk is eljöttél. Kérünk, tisztíts meg minket Szentlelkeddel, hogy itt a földön szeretetben és igazságban kövessünk téged, és egykor örökösei legyünk mennyei országodnak. Ámen.