Mai alapigénk Pál apostol talán legmegrázóbb személyes bizonyságétele: Isten kegyelme méltónak találta arra, hogy titokzatos elragadtatásában megjárja az egeket, de ugyanakkor a szenvedés és megaláztatás legnagyobb mélységeit is. Nyomorúsága és erőtlensége az, amit magáról elmondhat; de ezeken keresztül annál nagyobb lesz Isten kegyelme és ereje. Így válik Pál „dicsekvése” az isteni kegyelem egyedülálló magasztalásává, Krisztus hatalmának himnuszává. De miért is kényszerül erre a „dicsekvésre” Pál?

A korinthusi gyülekezetben olyan igehirdetők tűntek fel, akik Pállal szemben, önmaguk igaz hitében tetszelegve, saját hitük és szolgálatuk hitelesítő elemeként a látomásokat, a prófétálást stb. nevezték meg. Úgy vallották és hirdették, hogy csak azok az igaz hitű, és tökéletes Krisztus-követő emberek, akiknek hite ezeken a módokon nyilvánul meg. Ezen a gondolkodáson alapulva, különbnek tartották magukat a gyülekezet többi tagjánál, azoknál, akik ilyen látható és hallható módon megnyilvánuló jeleket nem tudtak felmutatni.
Pál tulajdonképpen apostoli hivatásának igazolásául, velük szemben, az ő gondolatmenetükbe illeszkedve írja le látomását, amelyet semmiképpen nem tart apostoli szolgálata hitelesítőjének.

2. Pál

Pál tehát nem önszántából, hanem mintegy kényszer alatt tér át a „dicsekvésre”, és éles személyes vitát folytat ellenfeleivel. Az apostol azonban lázad az ellen, hogy maga is a „dicsekvés” útjára lépjen, hogy annak csapdájába essen. De hogyan is „dicsekszik” az apostol?

Sajátos formában, mintegy kívülállóként, E/3-ben szól életének erről a legtitkosabb, legszemélyesebb lelki élményéről, amely még most is, 14 év távlatából visszatekintve is felejthetetlen, csodálatos élmény a számára. Ebben egyrészt lelki alázatossága mutatkozik meg; ezzel is mintegy elrejti magát a kíváncsiskodók elől. Természetes, emberi énjével nem akar dicsekedni, csak azzal a „lelki emberrel”, aki Isten alkotása benne.

Pál úgy gondolja, hogy az általa említett lelki élmény, a paradicsomba való elragadtatás, Isten különleges kegyelmi ajándéka, de csak kivételes eset: az ilyenek nem tartoznak hozzá az egyház alapjához, a hit lényegéhez, és nem alapja a megváltáshoz vezető útnak. A gyülekezetnek sem ez alapján kell ítéletet formálnia róla, hanem az elvégzett munka és annak eredménye kapcsán.
Jól tudja, hogy az önmagáról való beszéd semmit sem ér, hiszen neki nem magát, hanem Krisztust, és az Ő keresztjét kell prédikálnia.

Pál tudja azt, hogy micsoda veszély rejlik abban, ha az ember hitében saját maga kerül előtérbe és nem Krisztus. Másként fogalmazva: a hit emberközpontú lesz. Ezzel szemben fogalmazza meg Pál Krisztus-központú, hitvallását: nem az ember teljesítménye, nem az ember ereje és elért eredménye a hit mércéje, hanem a kegyelem, amely Krisztus által viszi végbe, amit eltervezett. Végbeviszi akkor is, ha az ember maga, aki eszköze Krisztusnak, gyenge, beteg, erőtlen, megvetett, vagy kiközösített.

3. Krisztus

Egészen más dolgokkal „dicsekszik” tehát az apostol! Olyasmivel, amivel mi nem nagyon szoktunk dicsekedni: az erőtlenségeivel! Pál a testébe adatott tövisről beszél. Sokféle nézet és vélemény alakult ki ezzel kapcsolatban, hogy mi is lehetett ez. Bármi is volt az, eleinte súlyosan gyötrődött miatta.

Pál fegyvere ez ellen a gyötrelmes nyomorúság ellen az imádság volt, hiszen többször könyörgött Urához, hogy szabadítsa meg testét a démoni hatalomtól. Krisztus ugyan nem adta meg neki a szabadulást a teher alól, de imádsága mégsem maradt meghallgatás nélkül. Feleletet kapott Urától, megvilágosodott benne szenvedésének értelme: Pál megértette, hogy nemcsak az emberi élet legnagyobb magasságait kell megjárnia, amilyen a csodálatos látomása volt, hanem alá kell szállnia az élet legmélyebb mélységeibe is. Személyes életében meg kell küzdenie, hogy el ne bizakodják, hanem megmaradjon az Istenre szoruló hitben és kegyelemből éljen.

Krisztus ugyan nem vette le róla szenvedésének terhét, de elvette félelmét és lelki gyötrelmét. Így dicsekszik tehát az apostol, a maga erőtlenségeivel, amelyeken keresztül Krisztus ereje, és Isten kegyelme fénylik fel és munkálkodik… Ennek az erőnek és kegyelemnek a megszerzésére pedig csupán egyetlen út létezik: az elfogadás…

Az életben adódó gondot és bajt, próbákat és betegségeket olyan gyakran mi is sértődötten és zúgolódva fogadjuk. Valljuk be őszintén, hogy hány ”kérő” imádság nem más valójában, mint az Istenhez szóló parancs. Talán ezért nem csoda, ha ezek a „kérések” nem találnak meghallgattatásra, és az imádkozó szívében nem lesz megnyugvás és békesség. Sőt, az ilyen emberek megsértődnek és megkeserednek.
Az igazi kérő imádság meghallgatása ezzel ellentétben nem más, mint Isten akaratának és szándékának meglátása és elfogadása. Istennek ezen szándéka pedig nemegyszer NEM a reánk nehezedő teher elvétele vagy levétele, hanem az annak elhordozásában segítő erő megadása. Ezért imádkozott, és ez történt Jézussal is a Gecsemáné kertben.

Azoknak, aki nem hisznek Istenben, Pál apostol bizonyságtétele üres beszéd csupán. Talán sok, egyházon kívül állónak meglepő dolog, hogy valaki egy szelíd, békés, de hát mégis csak keresztre feszítette (tehát az ő szemükben vesztes) Jézusból akar erőt meríteni.

Nekünk, kedves Testvérek, talán nincsenek olyan hatalmas istenélményeink, mint Pálnak, de mi is tanúskodhatunk Isten kegyelméről, amelyet mindennapi életünkben megtapasztalunk. Arról a kegyelemről, amely lankadó reménységünket erősíti, csüggedő hitünket megújítja, vigaszt és gyógyulást ad.

„Elég neked az én kegyelmem!” – Pál apostol ebben a mondatban arról tanúskodik, hogy Isten szeretete, bocsánata a legnagyobb szenvedésben is erőt, békességet; sőt örömet is adhat! Lehet, hogy sokan túlzásnak tartják ennek a fogalomnak, az örömnek ebben az esetben való használatát. Pál apostolnak azért, van oka örömre, mert Isten kegyelme, Krisztus ereje maradandó szállást vett erőtlen életében, ebben pedig örömet talál, mert van miből erőt merítenie, erőtlensége ellenére is.

4. Hatvanad vasárnapja

Kedves Testvérek! Tény az, hogy a világ teljesítmény-központú. A gyengék, a betegek, az elesettek, az úgymond eredménytelenek nem fontosak számára. Velük a világnak csak baja van! De milyen nagy vigasz az az ő számukra és minden ember számára, hogy a világ értékítélete nem azonos Krisztus értékítéletével. És talán mondhatom azt, hogy sajnos!

Mert Krisztus őket is megszólítja, hívja, és szolgálatába állítja, hogy rajtuk keresztül kirajzolódják a világ számára Isten kegyelmének megtartó ereje és dicsősége… A mai ige is erről tanúskodik, hiszen Krisztus apostolának minden gyengesége ellenére is győztes ereje áll a középpontban.

Gyengék és elveszettek vagyunk- ezt persze nehéz beismerni, mert ha van valami, amit szégyellünk, az éppen az erőtlenség. Vajon nem azon fáradozunk-e nap mint nap, hogy bizonyítsuk a körülöttünk levőknek: magabiztosak, erősek vagyunk. Még Isten előtt is állandóan ezt érezzük: Uram, szolgád vagyok, megbízható, stabil, nagy a hitem… Bármilyen erősnek is mutatjuk magunkat, amikor Istennel kettesben vagyunk, akkor megszégyenülve vesszük tudomásul: bizony semmik vagyunk.

Ez a felismerés azonban áldott felismerés lehet, ha ebben az összeomlott állapotban is van bizalmunk Istenre nézni. Mert éppen ezekben a pillanatokban van igazi erő, amikor átélhetjük, hogy nincs mivel dicsekednünk Isten előtt, soha nem is volt és nem is lesz. Az Isten kegyelmének ereje, amely felemel a bűn és összetöretettség legnagyobb mélységeiből, új lehetőséget mutat. Ez az az erő, amely a halállal szembeni tehetetlenségünk közepette is reményt és örömöt képes adni. Az Isten kegyelmes szeretetének az ereje…

Ma, Hatvanad vasárnapján már húsvét felé nézünk, ugyanakkor azonban ez a vasárnap is a böjti időszak előkészítéséhez tartozik. Egyszerre vetődik rá húsvét öröme és a kereszt árnyéka, aminthogy ez a kettő valóban elválaszthatatlan egymástól. Ez a kettőség jól megmutatkozik a mai igében: Isten ereje az erőtlenségben, kegyelme gyarlóságunkban, dicsősége a mi dicsőség nélküli valóságunkban mutatkozik meg!

„Elég neked az én kegyelmem!” – ez az ige a böjt felé vezető úton hangzik felénk, és arra figyelmeztet, hogy ha Krisztus útján akarunk járni, le kell mondanunk a magunk dicsőségéről, erejéről, minden elbizakodottságunkról, és vállalnunk kell a hit alázatos és szolgáló útját. Csak így lakozhat bennünk, maradhat velünk Krisztus ereje. Csak így tudunk a kegyelemből élni.

És ez az ige a mai vasárnapon, Hatvanad vasárnapján figyelmeztessen arra is, hogy amikor a keresztény élet a magunk erőtlenségét, méltatlanságát látó élet, ugyanakkor örvendező élet is. Örömre és hálaadásra lehet okunk mindazért, amivel a feltámadott Krisztus ma is megajándékoz minket. Örömre és hálaadásra lehet okunk a kinyilatkoztatott igéért; a Krisztus erejéért, amely átjárja a keresztény emberek életét…

Mi nem vagyunk Pál apostolok! De minket is arra tanít az ige, hogy Krisztus ereje az erőtlenségben mutatkozik meg… ott, ahol erre van szemünk meglátni. Adja Isten, hogy életünk erőtlen perceiben meglássuk, megérezzük, megtapasztaljuk az erőtlenségen keresztül munkálkodó krisztusi erőt! Ámen.