„Oly távol vagy tőlem és mégis közel” – emlékszünk az István rockopera szövegére. A négy évszázadon át közös evangélikus egyházban élő magyar és szlovák evangélikusok viszonyát, kapcsolatát lehetne evvel a „talányos” kifejezéssel leírni. Szembe kell nézni avval, hogy a jóindulat és a szándék ellenére is még sok mindent kell egymásról megtudni, sokféle kapcsolatot kell létesíteni, hogy lassanként olvadjon a jég, megtanuljuk egymás nyelvét, kultúráját, szokásait. Mert talán éppen itt a bökkenő, hogy ilyen közeli történelmi múlt ellenére jelenleg az egymásról való tudás, a kapcsolatok meglehetős alacsony szinten vannak. Jellemzi ezt az a tény, hogy nem nagyon ismerjük egymás nyelvét, bár némettel vagy talán angollal azért ez áthidalható.

Rögtön az elején feltehetjük a kérdést: miért olyan fontos nekünk ez a kapcsolat, ha ilyen bonyolult? Hiszen sok egyéb fontos dolgunk van, amelyek könnyebben mennek. Indok lehet, hogy a két evangélikus egyház helyzete, gondjai hasonlóak, tehát gyakorlati segítséget jelenthet a tapasztalatcsere. A katolikusokhoz képesti kisebbségi helyzet, a rendszerváltás utáni társadalmi válság, a szekularizáció, az egyházellenes szocializmus nehéz öröksége mind ilyen gyakorlati indok lehet. A magyar egyház a zsinaton a 90-es években sokat foglalkozott strukturális és ezzel összefüggő reformfeladatokkal, a szlovák egyházban most vetődnek fel ilyen gondolatok. A magyar-szlovák egyházi kapcsolatok ápolását azonban egyszerűen az is indokolhatja, hogy két szomszédos ország fizikai-földrajzi közelségben levő egyházáról van szó, ami maga is alapos indok. A közös múlt pedig egyenes kötelez, hiszen, ha jobban megismerjük egymást, magunkkal is jobban tisztába jövünk. Az evangélikus egyháztörténet felderítése, a források, hagyományok összevetése mind érdekes eredményekre vezethet, kegyesség, énekeskönyvek, liturgia, egyéb téren.

A két egyházban jelentős az egymás kisebbségei iránt érdeklődés: a magyar a szlovákiai magyarok, a szlovák a magyarországi szlovákok felé. A budapesti, békéscsabai szlovákok ügye, vagy a sajógömöri, felsőszeli, rozsnyói, százdi magyar evangélikusok helyzete kölcsönösen fontos. Persze itt észrevehető egy különbség, míg magyar részről nem jelent gondot a magyarországi szlovákok anyanyelvi ellátása, hiszen már évek óta működik országos szlovák lelkész, addig ez a határ túloldalán bizony máshogy van. Sőt a MAEK ülésére való meghívás tiltást, sőt fegyelmit vont maga után, és a magyar hittankönyvek küldése hivatalosan jelenleg sem támogatott, a rozsnyói magyar lelkészi szolgálat kérdése pedig elakadt.

A háttérben nyilván a szlovák evangélikus egyház múltbeli és jelen helyzetében levő sajátosságait, ill. az általános szlovák helyzet hazaitól való különbségeit is. A szlovák evangélikus egyház „nemzeti egyház jellege” a szlovák múltban, kultúrában, a 19.szd-i nemzeti ébredésben játszott kiemelkedő szerepe jelzi (a főszereplők, Kollár, Stúr, Hurban mind evangélikusok voltak). A kései nemzeti fejlődésből fakadóan a szlovák nemzeti érzés intenzívebb, érzékenyebb, a magyarok irányában kritikusabb. A mai helyzetet jórészt meghatározó 1945 utáni korra jellemző volt, hogy Szlovákiában a kommunizmusnak „nemzeti válfaját” valósították meg: hiszen a háború utáni magyarellenes, kitelepítős politikát a kommunista párt éppúgy támogatta, mint a polgári pártok. A szocializmus évtizedei ellenére az egyház társadalmi-kulturális kapcsolatai, jelentősége jobban megmaradt (vö. pl. a romániai ortodox egyház jelentős társadalmi befolyásával a szocializmus idején). Ez alapozza meg azt, hogy a rendszerváltás után az evangélikus egyház jóval szorosabb szálakkal fűződik a politikához. Ehhez képest Magyarországon, mint vesztes országban a kommunizmus „internacionalista” változata miatt a hatalmukat mára sikeresen átmentő balliberálisok lényegében idegenkednek az történelmi egyházaktól.

Érdemes figyelembe venni, hogyan próbálja javítani a katolikus egyház magyar-szlovák kapcsolatokat. Két és fél éve, 2006.jún.29-én, az esztergomi bazilikában a magyar és szlovák püspöki kar találkozóján közös szentmisén imádkoztak a kiengesztelődésért, „kölcsönösen bocsánatot kértek és megbocsátottak egymásnak”. Utaltak a közös sorsra, de a sérelmekre is: „fontos ismételten megtisztítani emlékezetünket”-hangsúlyozták. Vallják, hogy Krisztusban egyek és keresik az egymást kölcsönösen gazdagító alkalmakat. A katolikus kapcsolatok motorja, Käfer István professzor, a piliscsabai Pázmány Egyetem szlovák tanszékének alapítója és vezetője évek hosszú során készítette elő ezt az alkalmat (tudományos tanácskozások a Pázmány emlékét egyaránt őrző nagyszombati és piliscsabai katolikus egyetemek között, magyar-szlovák tudományos találkozások, előadások rendezése).

A 2006-os találkozót a katolikus egyház próbálja nem egyszeri eseménynek fogja fel, hanem megpróbálják „megbékélési folyamatként” felfogni. Rendszeresen találkoznak imaalkalmakkor, a mátraverebélyi búcsún. Erdő Péter bíboros a katolikus rádiónak 2008.júliusában adott nyilatkozatában a nehézségek tudatában is azt nyilatkozta, hogy „érlelődési folyamatban” vagyunk. Bár a jó hír kevésbé terjed, mint a rossz, mégis vannak kézzel fogható eredmények, kezdetek a szlovákiai magyarok anyanyelvi ellátása vonalán. A püspöki konferenciák vonalán évente állandó bizottságok beszélnek fontos kérdésekről. „El kell hárítanunk magunktól minden csüggedésnek a kísértését...” – húzta alá a bíboros.

A katolikus kiengesztelődési folyamat példa, segítség és kihívás is lehet az evangélikusoknak, hogy igyekezzenek a maguk vonalán hasonló munkát végezni. Az elmúlt évek gyakrabbá vált találkozói örvendetesen ebbe az irányba mutatnak. Ha meg is látszanak a „kemény korlátok”, a bizalom kölcsönös erősödését a nemzeti-politikai feszültségek időről-időre való felújulása idején tett kölcsönös megnyugtató nyilatkozatok jelentik.

A katolikus, de az egyéb világi kezdeményezéseket azért is érdemes figyelni, mert ezek segítenek módszertanilag a nehéz kérdések megoldásában: ide tartozik a pozsonyi magyar kulturális intézet dialógus könyvsorozata, vagy a szlovákiai magyarok és magyarországi szlovák 2007 szeptemberi somorjai közös konferenciája. De ilyen jó példa a fenti Käfer István tanár által beindított Szent Adalbert program, amely a vitás történelmi kérdésekről megbeszéléseket szervez, ezeket nyomtatásban is kiadja, továbbá munkálkodik egy közös magyar-szlovák történelem-tankönyvszerkesztési csapat.

Van mit megbeszélni, hiszen a magyar és szlovák történelemfelfogás eltérései miatt félreértések, gyanakvások, előítéletek tisztázatlansága a jellemző. Mintha a múlt árnyai kísértenének, 150-200 éve élt személyek megítélésébe nem tudunk megegyezni. A rimaszombati szlovák evangélikusok nem támogatták a Petőfi-szobor felállítását, a Deák téri gyülekezet a Ján Kollár-tábla állítását, az albertiek pedig furcsállják, hogy nagy szülöttüket, Tessedik Sámuelt a felállított szlovákiai emléktábla szlováknak nevezi. Az emléktábla- és szoborviták jelzik, hogy még sok-sok tanulni- és megismernivaló van még a kapcsolatok terén.

2008. február 25., Czenthe Miklós