Az összetartozás egyik leggyakoribb, leghétköznapibb kifejezése az asztalközösség. Egy család vagy egy baráti kör tagjai, tárgyalópartnerek, szerelmespárok, de sokszor még egy televíziós riportműsor meghívott vendégei is egy asztal köré ülnek, úgy beszélgetnek. A legtöbbször közben az asztalra étel vagy ital is kerül (ha más nem, legalább egy csésze kávé vagy pohár víz), s a falatozás vagy kortyolgatás közben máris oldottabb a hangulat.

Valamiért az egész világon mindig is hozzá tartozott az emberi közösségekhez a közös étel elfogyasztása. Akárcsak Jézus vagy Pál idejében, ma is – ha csak lehet – együtt étkezünk, s ha már együtt, a legtöbbször ugyanazt is.

Egyetemista koromban, ha megéheztünk, és nem volt kedvünk kimozdulni, hogy elmenjünk valahová enni egy jót, gyakran rendeltünk a szobatársaimmal együtt pizzát. Volt egy kedvenc pizzériánk, amelyik a maga 60 cm átmérőjű óriás pizzájával a csúcstartónak számított a városban, ilyenkor általában tőlük rendeltünk. Mivel azonban ez a pizza olyan hatalmas volt, hogy egyetlen eggyel jóllaktunk akár négyen is, jól meg kellett gondolnunk, milyen fajtát rendeljünk.

Egyikünk például imádta az olajbogyót. Ő azonban nem szerette a gombát. A másikunk szerette a gombát, de nem bírta a csípőset. A harmadikunk jól bírta csípőset, de mindig felpuffasztotta a kukorica. Nekem semmi bajom nem volt a kukoricával, utáltam viszont az olajbogyót.

Így hát olyan fajtát kellett választanunk, amin nem volt olyan, ami bárkinek is ne ízlene, csak olyasmi lehetett rajta, amit mindenki szeretett. Nem volt azonos az ízlésünk. De a közös pizza összekötött bennünket.

Ezek az egykori pizzázások gyakran jutnak eszembe, amikor egy közösségbe tartozó, mégis vitatkozó, egymásra haragvó embereket látok. Elszomorodom, amikor a különböző nézetek mentén eltérően gondolkodó társak meg vannak győződve a maguk igazáról, s a szerintük helytelen véleményen levővel még egy levegőt sem képesek szívni, nem hogy asztalközösséget vállalni. Elszomorodom, mert azt látom, hogy ezek az emberek elfelejtették, hogyan készül a pizza. Elszomorodom, mert elfelejtették, hogy az emberi élet miért hasonlít a pizzás dobozra.

Amikor Jézus a Galileai-tenger mellett ötezer embert jóllakatott, azok örömükben királlyá akarták tenni. Nem azért, mintha felismerték volna erről a csodáról, hogy Ő az Isten Fia, hanem mert biztosítva látták volna a megélhetésüket. Mintha mi a mai gázárak mellett a Mózes által látott szüntelenül égő csipkebokorral akarnánk megoldani a fűtést…

Jézus jele azonban jóval több volt, mint egyszeri jóllakottság. Ő nem csak a mindennapi kenyerünket akarja megadni, hanem azt, amelyik örök életünk tápláléka, azt a mennyei kenyeret, amely nem romlik meg, azt az ételt, amely után nem éhezünk meg újra. Saját életét, saját testét és vérét adja nekünk.

Amikor tehát a Jézus által adott ételt vesszük magunkhoz, nem hétköznapi asztalközösségről van szó. Nem pusztán egymással válik valóra az egységünk, hanem a legbensőségesebb módon magával Jézussal, s az Ő Atyjával, aki Őt elküldte. Ő lesz bennünk, belülről táplál és erősít meg bennünket, hogy készek legyünk a földi élet nehézségeit legyőzve eljutni az örök élet országába.

Ott válik valóra aztán a legteljesebb közösség Istenünkkel, Megváltónkkal, s az Ő Szentlelkével, amely átjár bennünket.
Nem lehetünk azonban közösségben Jézussal, ha nem vagyunk közösségben egymással! Nem részesülhetünk ugyanabban a megváltásban, ha a másikkal nem vállaljuk a közösséget! Nem gondoskodhat Isten rólunk, ha nem vállaljuk, hogy mi magunk is eszközzé váljunk Isten másokról való gondoskodásának!

Csak egy pizzát hoz a futár, amelyet az után vágtak szeletekre, hogy megsült. De még így is sokszor alig lehet elszakítani őket egymástól, ahogy összeolvad közöttük a sajt. Egyetlen pizza, amely a neked jutó szeletben is hordozza mindazt, ami másoknak is jut. Csak úgy fogadhatod el, ha vállalod, hogy ugyanabban a szeretetben részesülsz, mint mindenki más. Vállalod a közösséget a többiekkel, és vállalod a közösséget a pizzával.

Nincs másik fajta, csak egyetlen Krisztus van, ugyanaz a Krisztus jut mindenkinek. Ő szétosztotta magát. Nincs megkülönböztetés. Nincs extra sajtos szelet. Nincsenek falak a szeletek között, nincs másik pizzás doboz, csak ez az egyetlen egy földi élet, ahol együtt vagyunk mindannyian, s ami után egyetlen, önmagát sok milliárd szeletre osztó Krisztus, az élet kenyere, az élet pizzája ad nekünk örök életet.

„Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.” Ámen!