A süllyedő hajó kapitánya még egyszer végig járta a kabinokat, hogy megnézze, biztos nem maradt-e ott senki. És ahogy sorra benyitott a kis fülkékbe, az egyikben váratlanul valami mocorgást látott. Egy kutya gubbasztott a sarokban, riadt tekintetét alig merte felemelni a padlóról.

A kapitány szánakozóan mosolygott, majd odament, és ölébe vette a nyüszítő állatot.

Az utasok és a legénység nagy része már mind a hajó környékén úszkált a mentőcsónakokban, amikor felért vele a fedélzetre. S ahogy közelebb ment az utolsó, még le nem eresztett csónakhoz, ami már csak rá várt, egy kislány lent a vízen így kiáltott:
– Brúnó! Kiskutyám! Hát megvagy!
– Minden rendben lesz Brúnóval, mindjárt oda visszük hozzád! – kiabált vissza a kapitány, miközben átadta a kutyát az első tisztnek. Majd a csörlőhöz lépett, és elkezdte leengedni a csónakot.

– És önnel mi lesz, kapitány úr? – kérdezte a tiszt.
– Mindjárt jövök én is, csak még valamit el kell intéznem – válaszolta a kapitány, s azzal vízre bocsátotta a maradék legénységét is.

Azután megfordult, és visszament a parancsnoki hídra.
Leadott még rádión egy utolsó vészjelzést, megadta a pontos helyzetüket, és rögzítette a hajónaplóban, hogy minden utas a teljes személyzettel együtt biztonsággal elhagyta a hajót.
Majd körülnézett. A falon büszkén lógott a maholnap tizenöt éve kapott hajóforgalmi engedély, mellette egy fénykép a felavatási ünnepségről. A kapitány levette a sapkáját.

– Jó volt veled, öreg harcos! – sóhajtotta, és szórakozottan lökött egyet a kormányon. – Bárcsak örökre együtt maradhattunk volna!

S akkor, mintha csak meghallotta volna a tenger ezt a kívánságot, betört a víz az oldalsó ablakon, magával sodorva a kapitányt a hajó belsejébe, ahonnan soha többé nem jött elő.

Odakint a legénység még reménykedett egy darabig. De már hiába. A hajó lassan végleg elmerült, s egy utolsót csobbant, amikor összezárult fölötte a víz. A túlélőkön néma csend lett úrrá.

Egy csilingelő gyermekhang törte meg a hallgatást.
– Megtarthatom? – kérdezte szomorú, mégis hálás hangon. Mindenki odafordult. A kapitány sapkája volt a kezében.

Átérezzük-e, mit élt át ez a kislány? Meg tudjuk-e érteni, fel tudjuk-e fogni annak a hálának a nagyságát, amely eltölthette a szívét?

Ha csak egy kicsit is bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe, akkor talán azt is megértjük, mit tett Jézus értünk, amikor bennünket mentett ki életünk süllyedő hajójából.

Íratlan szabály, hogy a hajót mindig a kapitány hagyja el utoljára. És ez nem egyszerűen jól csengő, hangzatos becsületbeli kényszer, hanem életbevágóan fontos szükséglet, hiszen a személyzet, és leginkább a kapitány segítségére a még hajón maradtaknak van a legnagyobb szükségük, hogy gond nélkül megtalálhassák a kijáratot, és biztonságban elhagyhassák a fedélzetet. A kapitány egy személyben felelős valamennyiük életéért, egyértelmű tehát, hogy addig nem hagyhatja nyugodt lelkiismerettel sorsára a hajót, amíg nem gondoskodott annak minden utasáról. S hogy valaki igazán hivatásának tekinti-e ezt a feladatot, akkor látszik meg, amikor döntenie kell: vagy az egyik utas, vagy ő kerül hullámsírba.

Ha annak ellenére is, hogy nem voltunk még hasonló helyzetben, el tudjuk képzelni, hogy egy igazi kapitány számára még a saját életénél is fontosabb azoké, akikért felelős, akkor azt sem kellene, hogy nehéz legyen megértenünk, miért vállalta Jézus értünk a halált. Ő ugyanis olyan vezetőnk, mesterünk, urunk, aki nem valamiféle védett magasságból, vagy elszigetelt bunkerből irányít bennünket, hanem itt van velünk, együtt küzd velünk, miközben Ő maga is azoknak a veszélyeknek van kitéve, amelyektől bennünket kell megvédenie. Sorsközösséget vállalva velünk Ő az igazi király, az igazi főpap, az igazi kapitány, aki eggyé válva népével, testvérünkként harcol, szenved, és áldozza fel akár az életét is értünk.

Vajon megbecsüljük-e ezt a hatalmas árat, amelyet megfizetett értünk? Vajon emlékezünk-e még holnap is arra a kapitányra, aki mindenkit kimentett, ő maga azonban a hajóval együtt elmerült? Vajon hálával őrizzük-e emlékét, mint az a sapkát szorongató kislány, aki még a kutyusát is visszakaphatta?

Ha magától értetődőnek tűnnek ezek a kérdések, jusson eszünkbe, mennyien élnek körülöttünk, akik szintén e hajó utasaiként ülnek velünk a mentőcsónakokban. Ám ők cseppet sem érzik magukat megrendülten. Fáznak, kényelmetlen nekik a kemény deszka, éhesek, mert nem volt idejük megenni az ebédjüket, bosszankodnak, hogy a menetrendhez képest hány órát fognak késni. S hátra sem néznek, nem is emlékeznek már rá, honnan menekültek meg, hogyan, és kinek az áldozata árán.

Talán később majd eszükbe jut. Később, amikor újra találkoznak, amikor azonban talán már késő lesz hálálkodni. Mert a mi bűnös életünk hajója, amely magával húzta Jézust a mélybe, mégsem volt képes elvenni Őt örökre tőlünk.

Mint azt a kapitányt sem, aki tíz perccel az után, hogy már mindenki lemondott róla, hirtelen felbukkant a csónakok között. Egy kis szekrénybe kapaszkodott, amibe odalent szorult neki egy kis levegő.

Hatalmas tapsvihar és boldog éljenzés tört ki a hajótöröttek között. Húsvét hajnali öröm volt ez.

A kapitányt felsegítették az egyik mentőcsónakba. Épp abba, amelyikben a kislány is ült. S aki mosolyogva nyújtotta vissza neki a sapkáját.
– Tudtam ám, hogy visszajössz! – mosolygott.