Még emlékszünk a régi április 4-ékre, fülünkbe cseng a „régi jelszó: Éljen hazánk felszabadulásának ünnepe!”. A gond evvel csak az volt, hogy éppen azok ünnepeltették velünk, akik rabtartóink és azok megbízottai voltak. Ugyanis számunkra április 4-e nemcsak a világ- és a magyar történelem legvéresebb háborújának, szörnyűségeknek vége volt, hanem az elkövetkező szörnyűségnek a kezdete.

Olyan „rendszerváltás” volt az az 1945/1948-as, amelyben mást ígértek, mint kaptunk: megváltoztatták az államformát, királyság helyett lett köztársaság, de Rákosi személyében a királynál is zsarnokabb diktátort kaptunk. Függetlenséget ígértek, csak elfelejtették kivonni megszálló csapataikat, sőt 11 évvel később, 1956-ban még be is vetették – ó nem nácik ellen – hanem az ország népe ellen. Demokráciát ígértek, majd a magukon kívüli véleményeket, személyeket, pártokat elüldözték, elítélték, feloszlatták. Azt az 1848-at ünnepeltették 1948-ban, amit a megszálló csapatok elődei vertek le véres módon száz évvel azelőtt.

Miért is érdekes ez? Mert húsz évvel ezelőtti rendszerváltásunkról és hazánk jelenlegi sanyarú állapotáról elmélkedve deja vu érzésünk támadhat. Mintha most is pont az ellenkezője látszana megvalósulni, mint amit ígértek. Az egyik megszálló tankjai Záhonynál még el sem hagyták az országot, mikor a másik, talán még rémes megszállók, a nemzetközi rablótőke képviselői, számolatlanul özönlöttek be a nyugati határon. Hamar megkötötték a „szentségtelen szövetségüket” (unheilige Allianz) a tegnapi rablók az újabbakkal. Megtörtént a magyar történelemben már megszokottá váló „átöltözési jelenet”: 1945-ben a kisnyilasok váltottak az akkor aktuális hatalomba kommunista párttagkönyvet. 1989 után pedig a kommunista diktatúra emberei pártegyenruha helyett tőkés-vállalkozó-bankár zakót húztak. A manipuláció bajnokai, a vörös rendszert propagáló újságírók máról-holnapra váltak a demokrácia bajnokaivá, de úgy, hogy még újságjuk, a Népszabadság a nevét sem változtatta meg.

A globális világbirodalom játékszerévé váltak a volt szocialista országok. Közte talán a leginkább kívánatos játékszer éppen szegény hazánk lett. A globális rablótőke valódi játékterepe, „kísérleti állata”. Mára tudjuk: „az operáció sikerült, a beteg alig él”. Gyakorlatilag szinte már semmi sem a miénk ebben az országban. „Trükkök százaival” lopták el, tették tönkre évszázados nemzeti vagyonunkat. Mindezt jogállam, demokrácia örve alatt. Dzsingisz kán világbirodalmának mintájára hajtják a szövetséges népeket újabb és újabb háborúba. A „demokrácia és liberalizmus” védelme címén Bagdadban és Kabulban őrzik a magyar katonák a „világbékét” (hogyan kárhoztattuk a horthysta hadvezetést, hogy a Don-kanyarhoz vitte ki katonáinkat, most tízezer kilométer távolságra vannak). Úgy ráadásul, hogy az ország jó részében megszűnt a közbiztonság, gyermekek, nők, idősek bizonyos helyeken, bizonyos időben nem tanácsos, hogy lakásukat elhagyják, sőt még saját falaik közt is nem várt „látogatót” kaphatnak.

Van tehát miről beszélni, mikor a félbe-szerbe hagyott rendszerváltásról van szó. Mikor az „igazi felszabadulásról” van szó. Igenis minden hatalmat a „dolgozó népnek”. Az „embereknek”. Húsz évnyi kábítás, kínlódás után épp ideje, hogy saját kezébe vegye sorsát. Hogy egymás szemébe nézzen. Hogy lerázza magáról a rátelepedett, és nagyon is jól élő élősködők hadát. Mert a magyar szabad nemzet, emberhez méltó életre született. Nem arra, hogy saját hazájába „rút, szibarita váz” módjára sorvadozzon, fogyatkozzon, hanem tisztességben, emberhez méltó módon éljen.

Az igazi felszabadulás, az igazi rendszerváltása egyszerre reform és forradalom. Mindenkinek van dolga vele: az újságírónak, hogy tisztességesen, hitelesen, értéket közvetítsen. A polgárnak, hogy egymással szolidárisan, egymást segítve emberi léptékű társadalmat építsen. A gazdasági embernek levetve a globalizmus ráaggatott idétlen „Übermensch” köpönyegét olyan rendszer építésén fáradozzon, ahol a pénz nem végcél, hanem eszköz. A rendőrnek nem az a dolga, hogy műbalhékat kreálva, annak ürügyén hazájukért aggódó embereket verjen véresre, alázzon meg, hanem hogy a társadalmat megvédje a bűnözőktől. A politikusnak meg nem az, hogy maffiába tömörülve a gyarmatosítók kezére játssza az országot, hanem mindezen feladatok katalizátoraként tegye lehetővé, hogy végre normális élet legyen ebben az országban, ezen a világon.

Az ország valódi szabadsága és függetlensége pedig nem felesleges luxus, hisz megszokhattuk már a törököt, Habsburgot, németet, oroszt. Az, hogy újra gyarmattá, a globalisták gyarmatává akarják tenni az országot, vészes kilátásokat tartogat. Az ország és a társadalom szuverenitásának, függetlenségének a visszaszerzése elemi érdekünk és előfeltétele az ország normalizálódásának, fejlődésének. Ezért erkölcsi kötelessége minden jószándékú, hazáját, családját, környezetét szerető embernek, hogy soha ne engedje meg, hogy bármiféle irányú politikai, ideológiai, gazdasági zsarnokság uralkodjon rajta. Ha ez megvalósul, akkor örülhetünk csak hazánk valódi felszabadulásának.

Czenthe Miklós