Mai alapigénk olyan, mint a mogyoró a málnás joghurtban: illene odaírni a csomagolására az összetevők rovatba: „nyomokban Jézust tartalmazhat!” Mert ugyebár nem sok köze van a két élelmiszernek sem egymáshoz, de mivel ugyanabban az üzemben dolgoznak vele, ezért előfordulhat, hogy jut egy kis mogyoró oda is, ahol nem számítanánk rá. Bár a jelek szerint a tanítványok szívének nem volt sok köze a feltámadásba vetett reménységhez és bizalomhoz, de mivel azonos úton jártak egy darabig mesterükkel, ezért előfordulhatott, hogy jutott egy morzsányi kis hit oda is, ahová nem gondoltuk volna. Bár a feltámadás történetének most felolvasott részéből éppen csak a főszereplő hiányzik, azért odaírhatjuk: nyomokban ott van benne Jézus, vagy legalábbis az ő hűlt helye.

Hasonlít ez a történet templomunk keresztjére, amit ha jól megnézünk, mintha látnánk rajta Jézus sziluettjét, de valójában már nincs ott: csak az ő hűlt helye, csak a nyoma. Itt volt, de már rég nincs itt. Rossz helyen keressük.

Na jó – mondhatnánk – de akkor hol van? Ide tettük le, határozottan emlékszünk, betakartuk, még súlyos kővel el is zártuk a bejáratot – biztos ami biztos –, hát akkor hová lett? Illetve, hogy pontosan idézzem magdalai Mária szavait: hová tették?

Figyeljük meg ennek a kérdésnek abszolút emberi gondolkodását! „Elvitték az Urat, és nem tudjuk, hova tették.” Még csak véletlenül sem fordul meg az asszony fejében, hogy itt nem valami külső behatásról van szó, hanem bizony Jézus ígérete vált valóra, hogy fel fog támadni. Őt nem elvitték, és máshova tették, Jézus nem a tárgya ennek a történetnek, hanem a főszereplője! Itt az Ő győzelméről van szó!

Ahhoz azonban, hogy meglássuk egy történet hiányzó főszereplőjét, nagyon jól kell őt ismernünk. Mint ahogy családunk tagjait is ismerjük, és pontosan tudjuk az ajtóban hagyott cipőről, az asztalon hagyott koszos tányérról, a fürdőszobából érződő borotvahab illatáról, hogy ki járt ott, még mielőtt találkoznánk az illetővel, úgy kell ismernünk Jézust, tanítását és ígéreteit is ahhoz, hogy felismerjük egy sírbolt elől elvett kőről, egy üres sírról, és egy szépen, rendszeretően összegöngyölített halotti lepelről, hogy itt bizony nem sírrablók jártak, hanem az Úr feltámadt, valóban feltámadt!

Ez a felismerés persze abba a kategóriába esik, amelyet így címkézhetnénk: „hihetetlen, de igaz”. Hihetetlen, hiszen azelőtt – na és persze azóta sem – láttunk még ilyet, és hihetetlen, hiszen a jó hírt eleinte az ember nem meri elhinni. De talán a leginkább azért hihetetlen, mert Jézus a mi életünkben is csak nyomokban van jelen.

Péter és János, a két különleges tanítvány – az első és a szeretett –, akik egymással valami különös versenyfutásba kezdenek a sírhoz menet, tanúbizonyságát adták annak, hogy egyikőjük sem nyert. Egyikük elsőnek ért oda, a másik elsőnek ment be, de mindketten voltaképpen értetlenül szemlélik a nyomokat, mert sem az erről szóló, amúgy jól ismert prófétai jövendöléseket, sem Jézus korábbi, feltámadásáról szóló szavait nem értették még. Két második helyezett, sőt magdalai Máriával együtt három lett ennek a versenynek a végeredménye. Az egyetlen győztes Jézus Krisztus, aki már árkon-bokron túl jár.

Történetünk végtelenül egyszerű, rövidre zárt befejezése: a tanítványok hazamentek. Mint akik jól végezték dolgukat. Vagy mint akik érezték, hogy itt bizony nincs több keresni valójuk, több választ már nem kapnak. Vajon mi mikor érjük őket utol?

Vajon mi ismerjük-e Jézusunkat annyira, hogy egy megüresedett sír látványa ráébresszen bennünket arra, hogy Ő hol is van? Vajon a mi életünk főszereplőjeként is csak nyomokban van-e jelen Jézus a szívünkben? Vajon még mindig ott keressük-e megváltásunk, boldogságunk kulcsát, ahol annak már csak a hűlt helye van?

Ezek húsvét nagy kérdései. És ha tudjuk rájuk a választ, akkor mi is sarkon fordulhatunk, és hazamehetünk, vissza az ünnepekből a mindennapokba, hogy ott találjuk meg Jézust. Hogy legközelebb ne mi keressük abban az évi egyszeri-kétszeri ünnepi pillanatban, ahová úgy emlékszünk, utoljára tettük, hanem Ő találjon meg bennünket, és maradjon velünk mindvégig, életünk minden egyes pillanatában.

Ő feltámadt, tényleg feltámadt, és él! Él örökké, teljes valójában, ha úgy tetszik, 100%-ig tartósítószertől mentesen, és nem tartalmaz – még csak nyomokban sem – semmi egyebet, mint a szeretetet. Fogyasszuk Őt bátran testének és vérének közösségében, a kenyérben és a borban! Nincs ennél egészségesebb táplálék: hiszen örök élet származik belőle. Ámen!