A távközlés hőskorában, amikor még a távíró volt az üzenetküldés leggyorsabb módja, egy újságban hirdettek meg egy morze-kód kezelői állást. Akkoriban elég közismert volt ez a jelrendszer, ezért sokan jelentkeztek a hirdetésre. A meghallgatás napján a távírda előterében, egy nagy, zajos, kattogással teli teremben gyülekeztek a pályázók. A háttérből távírók hangja hallatszott, amint ütemes csattogással adtak tovább morze-nyelven távoli üzeneteket. A jelentkezőket kellemes, izgatott bizsergéssel töltötte el a hely hangulata.

Minden új érkezőt a recepciós fogadott, adott mindenkinek egy formanyomtatványt, és megkérte őket, hogy töltsék ki, majd foglaljanak helyet, és várjanak, amíg szólítják őket.
Már vagy 20-30 jelentkező üldögélt türelmesen az előtérben, amikor egy fiatalember, aki csak nemrég érkezett – jóformán még be sem fejezte az űrlap kitöltését –, egyszer csak fogta magát, és se szó, se beszéd, benyitott az egyik ajtón.

A többiek összenéztek.

Nem hallották, hogy eddig bárkit is szólítottak volna már. Ez a srác ráadásul még csak most jött, a papírját sem töltötte ki, és csak úgy hívás nélkül betoppan az irodába? Nyilván mindjárt a fülénél fogva dobják ki innen. Legalább eggyel kevesebb versenytárs marad!

Ám a fiú hamarosan az igazgatóval együtt lépett ki az irodából, aki csendet kért, majd így szólt:
– Uraim, köszönjük, hogy eljöttek és befáradtak, de az állást ezennel betöltöttük!

A jelentkezők felháborodtak.

– Egy pillanat! Minket meg sem hallgatnak? Itt ülünk reggel óta, és még csak lehetőséget sem kaptunk az interjúra, ő meg épp csak most jött, és máris övé az állás? Ez tisztességtelen!

Az igazgató azonban az előző higgadt hangján válaszolt:
– Nagyon sajnálom, de amíg Önök várakoztak, odabent a távírók folyamatosan azt kopogták morze nyelven: „Ha érti ezt az üzenetet, kérem, fáradjon be a kettes ajtón. Az állás az Öné!” Önök közül ezt senki sem hallotta, vagy értette meg. Ez a fiatalember igen. Övé az állás!

„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” Övé az állás!

Vajon mit mondanánk: ebben a történetben megvolt-e az állásinterjú? Vajon tisztességtelen volt-e az eljárás? Vajon egyenlő esélyekkel indultak-e a jelentkezők?

Nagyon jól szimbolizálja ez a történet az utolsó ítéletet, illetve azt, hogyan készülünk életünk során erre a napra. Talán csak annyi a különbség, hogy az örök életet nem csupán egyetlen versenyző kaphatja meg. Azonban ebben az esetben is igaz, hogy voltaképpen egyenlő esélyeket kapunk, Istenünk minden ember számára hirdeti kegyelmét, és bár kimondva vagy kimondatlanul, tudatosan vagy tudattalanul mindannyian erre vágyunk, mégsem hallja meg mindenki a nagy zajban Jézus hívó szavát.

Ehhez ugyanis értő fülekre van szükség. Olyan értő fülekre, amelyek nem annak a hangnak engedelmeskednek, amelyik a leghangosabb. Olyan értő fülekre, amely süketté tud válni a nem igaz szó előtt. Olyan értő fülekre, amely meghallja még azt is, ami el sem hangzott, ki sem mondott igazság, amelyet csak a szív érez.

Jézus Krisztusnak ilyen füle volt. Ő értette a szavak mögött rejlő titkolt szándékot, ő hallotta a visszafojtott sóhajokat, ő szót tudott érteni elhallgattatott, elnémult, sőt halott emberekkel, és új élettel ajándékozta meg őket. Végül pedig Ő maga is megtörte a nagypénteki sír süket csöndjét, és a feltámadás örömódájával utat nyitott a húsvéti dicsőségbe.

Ez a hang azóta is szól, és szólít. Hív, hogy mi se maradjunk süketek és némák, hanem halljuk meg Krisztus új életet teremtő hangját, s Őt követve mi is adjuk, zengjük tovább a világnak: Ő feltámadt és él, nincs már ereje a halálnak, nem fenyeget már bennünket az ítélet árnya, ha értjük ezt az üzenetet, vagyis szívünkből hiszünk és bízunk benne, az Ő érdeméért bátran odaléphetünk a kettes ajtóhoz, benyithatunk, s odabent az örök élet vár ránk. Az állás a miénk!

Nincs több vizsga. Nem érdekes az önéletrajz. Nincs szükség beható vizsgálatra, hosszas interjúra. Mert életünk érdemei semmit sem érnek Krisztus Urunk új, örök életet teremtő váltsághalálával szemben, ám ugyanígy hibáink, bűneink, mulasztásaink sem. Nincs is már ítélet, egyenesen átmehetünk a halálból, a lelki halálból, és egykor majd a testiből is az életre, az örök, boldog életre Isten országában.

Van tehát, vagy nincs ítélet? Van tehát, vagy nincs állásinterjú? Nézőpont kérdése. Nincs egyik sem, ha azt nézed, kaptál-e lehetőséget, hogy bizonygasd saját értékeidet. Van azonban mindkettő, ha azt nézed, nem lehet alkalmas akárki az akadály vételére. Csak az, aki hall. Csak az, aki ért. Csak az, aki a meghallott hívó szónak engedelmeskedve bátran belép azon az ajtón, amelyen túl az áhított cél van. Neked is szól: az állás a tiéd!

„Akik meghallották, élni fognak” – mondja Jézus. Ámen!