Pár éve esett meg egy vidéki kis faluban, hogy az iskolások csengettyű-együttese lépett volna fel a kultúrházban az önkormányzat karácsonyi műsorán. Sajnos azonban épp akkor söpört végig az iskolán egy elég erős influenza-járvány, és az együttes összes tagját ágyba döntötte. Az összes tagját, kivéve egy valakit, a polgármester egy szem kisfiát, Fenyvessy Dezsőkét.

Dezsőke sajnos túlzottan beképzelt és akaratos volt ahhoz, hogy elfogadja: a többiek nélkül nem léphet fel. Fél éven át csak ezt a darabot gyakorolták, az lehetetlen, hogy ő ne mutassa be a közönségnek, mit tud!

Így hát a jeles estén Fenyvessy Dezsőke egyes egyedül állt ki a színpadra, kezében a maga kis harangocskájával, és nekikezdett az előadásnak.

„Egy-két-há’-négy, öt-hat-hét-nyolc” – számolta magában az ütemeket, majd lendített egyet:
– Csííng! – szólt a csengettyű.

„Egy-két-há’-négy, öt-hat…”
– Csííng!

Most egy hosszabb szünet következett. Az első sorban ülő egyik apuka megvakarta a tarkóját.
– Csííng! – szólt egyszer csak a harang.

Valaki tüsszentett a hátsó sorban. Krákogás is hallatszott.
– Csííng-csííng! – szólt a csengettyű, mintha csak kikérte volna magának.

Egy mobiltelefon merülni kezdett. Az emeleten valahol becsukódott egy ajtó. Egy videós tanácstalanul keresgélni kezdett valami téma után.
– Csííng!

Egy varjú repült el az utcán. A toronyóra kettőt kongatott. A negyedik szomszédban egy kutya ugatni kezdett.
„…hat-hét-nyolc…” – számolt magában Dezsőke tovább.

Az iskolaigazgató homlokán már ki tudja, hányadik izzadságcsepp jelent meg. Az egyik reflektor izzója sercegni kezdett. A színpad egyik növényének jobb felső levelére leszállt egy légy.

És ekkor Dezsőke letette a kezéből a csengettyűt, és meghajolt. Végére ért a darabnak.

A nézőtéren ülők egymásra néztek, és mivel mindenki ugyanazt a tanácstalan arcot látta a másikon, csak bizonytalanul kezdtek el tapsolni. De azt is hamar abbahagyták, amikor Dezsőke lement a színpadról.

Valaki ekkor odament hozzá gratulálni:
– Nagyon… bátor voltál, hogy kiálltál egyedül… De mégis… hol voltak a többiek?

– Nem mindegy? – vont vállat morcosan a kisfiú. – Én megtettem, ami tőlem tellett!

Isten felé intézett imádságaink legyenek bármilyen buzgók, bármilyen mintaszerűek, az Úr számára bizony csak Dezsőke muzsikája, ha azt egy szál magunkban gyakoroljuk. Ha fohászaink csupán magunkról, meg még esetleg szeretteinkről szólnak, s egész közösségünk minden tagja így tesz, csengettyű-előadásunk külön-külön elhangzott csilingelések egymásutánja lesz csupán.

Az igaz ember buzgó könyörgésének nagy ereje van – írja az apostol. Ezt a könyörgést viszont arról lehet felismerni, hogy nem saját magáról és saját magáért szól, hanem elsősorban másokért, egymásért, egy közösség tagjaiért.

Igénk Illés próféta példáját állítja elénk, akinek imádságait látványos módon hallgatta meg Isten: amikor szárazságért, majd három év múlva esőért imádkozott, hogy Aháb királyt és népét rádöbbentse az Úr hatalmára; amikor a kármel-hegyi istenítéletkor kérésére fellobbant a láng az ő áldozati oltárán, míg a Baál-papoké néma maradt; vagy egyszerűen amikor a sareptai özvegy egyetlen gyermekének gyógyulását kérte. Minden alkalommal teljesítette Isten, amit imájában kért tőle, ám ne gondoljuk, hogy azért, mert Illés különleges figyelmet érdemelt! Jakab apostol épp erre hívja fel a figyelmünket: ő ugyanolyan egyszerű ember volt, mint mi. Csakhogy imádságai másokért, egy közösségért, egy egész népért szóltak, nem pedig saját magáért.

Gondoljunk csak bele: amikor mi fohászkodunk Istenünkhöz, vajon eszünkbe jutnak-e mások? A többi ember? Vagy csupán azokat a kéréseket, kívánságokat, könyörgéseket soroljuk, amelyek a magunk érdekét szolgálják? Dezsőke muzsikája-e imádságunk?

Oltár előtti igénk emlékeztet bennünket arra, hogy nem külön-külön, egyéni utakon követjük Urunkat, Jézus Krisztust. Ő nem személyi tanácsadó, hanem pásztor, akinek juhai nyájba tömörülve követik őt. Csakis a többiekkel együtt haladhatunk a jézusi úton, hiszen épp ez a közösség ment meg bennünket. Közösség Istennel, közösség egyszülött Fiával, közösség az ő Lelkével, amely kiáradt mindnyájunkra, s így közösséggé váltunk egymással is, testvérekké, akiknek egymást kell segítenie az úton.

Ebben a közösségben hallatlanul nagy erő rejtőzik. Olyan erő, amely könnyedén képes legyőzni azokat az akadályokat, amik az egyén életét képesek romokba dönteni: megélhetési gondok, lelki, érzelmi problémák, betegségek – mind-mind olyan nehézségek, amelyekkel egymagunk sokszor lehetetlennek érezzük, hogy megküzdjünk. Legalább egy társ kell hozzájuk: ezzel a legtöbben tisztában vagyunk. De akkor merjük tovább is vinni ezt a gondolatot, és ismerjük fel, hogy ha nem csupán egyetlen társsal, hanem egy egész közösséggel osztjuk meg örömünket és bánatunkat, akkor mindaz, ami az életet képes megkeseríteni, aprócska mindennapi bosszúsággá kicsinyül!

Mi itt valamennyien Krisztus nyájába tartozunk! Abba a nyájba, amelyben könnyű követni a Mestert, hiszen a többiek is segítenek. Egymás pásztoraivá is válunk, hiszen a jó pásztor szeretete fog össze bennünket. Merjük hát bártan vezetni, támogatni, segíteni egymást, és merjünk egymáshoz segítségért, bátorításért, erőért folyamodni: nincs olyan nehézség, amit ne tudnánk együtt – mindenható Istenünk segítségével – megoldani!

Ha tehát legközelebb imára kulcsolod a kezed, jusson eszedbe, mennyien imádkoznak érted! Te pedig imádkozz értük, értünk, hogy valamennyien, egy nyájként jussunk el a mennyek országába, ahol imádságaink csengettyűszói egy csodálatos dallammá állnak össze, ami megváltó és megtartó Istenünk végtelen szeretetét dicséri örökkön örökké. Ámen!