Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapja a jövőről szól. Nem abban az értelemben, hogy hogyan is alakul majd földi életünk hátralévő része, milyen sors vár ránk, milyen sikereink, vagy bajaink lesznek. A jövőnek ezt a fajta keresését Isten elrejtette előlünk, sőt, világosan értésünkre is adta, hogy mindenfajta jövendőmondás, jóslás, varázslás bűn és utálatos előtte. A Biblia nem jóskönyv. De Isten megadja nekünk mindazokat az információkat, amiket ismernünk kell ahhoz, hogy életünk célhoz érkezzen. Így beszélt nekünk két héttel ezelőtt a reménységről, múlt vasárnapon az ítéletről, és ma, az egyházi év utolsó vasárnapján az örök életről, az újjáteremtett világról. Ebből az új világból Isten eltávolít minden hibát, torzítást, tévedést és romlást, amivel az ember használhatatlanná tette az első változatot. Az új világ tökéletessége abban is megvalósul majd, hogy Isten eltörli a bűnt és annak következményeit. János azt látja, hogy Isten új teremtésében már nem lesz halál, se szenvedés, se könny, se fájdalom (Jel 21,4).

Már Jézus földi csodáiban láthatjuk ennek a jövendő világnak előjelét. Ő nem hajolt meg a romlás erői előtt, hanem isteni hatalmával szembe szállt velük, megbocsátotta a bűnöket, meggyógyította a betegeket, halottakat támasztott fel, életet, lelket rontó erőktől szabadított meg embereket, végül feltámadásával hirdette, hogy az igazi New Age, az új világkorszak, az Isten országa elkezdődött.

Milyen lesz az új világ? A Jelenések könyve azt mondja, hogy Isten velünk fog lakni. Nem távoli, titokzatos Isten lesz többé, hanem Ő maga lesz minden mindenekben. Nyilván nem azt jelenti majd ez, ahogy a buddhizmus tanítja, hogy Istenben eltűnik a világ, ahogyan egy folyó a tengerhez érve megszűnik folyó lenni. Sokkal inkább azt, hogy a világ telve lesz Isten jelenlétével, és mi ebben a közvetlen és személyes istenközelségben élünk majd. Ez az az örök élet, amely már megtörtént, készen van, de a földi időben jön felénk. Erre a megtörtént jövőre irányítja tekintetünket az örök élet vasárnapja, hogy ne úgy lássuk a végső dolgokat, mint Madách tragédiájában Ádám, hogy „csak az a vég, csak azt tudnám feledni”. Mi Isten szavára figyelve hittel, reménnyel és örömmel várjuk a boldog új létet, amit Isten teremtett. Isten ígéretéből merítjük az erőt, hogy hűségesen és győztesen járjuk végig földi életutunkat nehézségeivel, szenvedéseivel, félelmeivel, kudarcaival és csalódásaival együtt. Senki nincs közöttünk, akinek ne lennének friss, vagy behegedt sebei, ne hordozná maga vagy mások bűnének rontását, betegség terhét, halál könnyét Nem Isten teremtette a világot ilyennek, hanem mi emberek, magunk rontottunk meg bűneinkkel, és most ebben kell élnünk. De halljuk Isten szavát: "Íme, újjáteremtek mindent".

Múlt és jövő fonódik össze ebben az ígéretben. A múlt: Jézus halála és feltámadása. Ez a múltban történt esemény lett Isten mennyei új világának, az üdvösség világának a kezdete. Ez az új világ Jézus visszajövetelével teljesedik majd ki, áttöri földi világunk falait és láthatóvá lesz. Olyan ez, mint az exponált fénykép: a filmen már rajta van minden a legapróbb részletekig, de csak akkor válik láthatóvá, amikor előhívják a filmet. Így van jelen Jézus Krisztus halálában és feltámadásában Isten eljövendő új világának, az üdvösségnek a valósága. A világ jövője és az ember személyes jövője is adott, minden annak a következménye, hogy Jézus Krisztus egyszer ott függött a kereszten, megváltotta a világot, és húsvét reggelére feltámadt, legyőzte a halált. Az első húsvétkor megnyílt Jézus sírja, és ezért következik be az utolsó húsvétkor, hogy megnyílik majd a világ sírja és a mi sírunk is. Jézus győzelme, amely ma még a hitünkre exponált láthatatlan valóság, akkor mindenki számára látható, tapasztalati valósággá lesz.

Ha ez a vég, ha ez vár ránk, ha ez a jövő: milyen csodálatos, milyen gazdag, milyen vigasztaló ígéret ez. Isten letöröl szemünkről minden könnyet, nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem fájdalom. Isten igéje reménységet ébreszt bennünk, és már most vígasztal minket. A bajor püspök, Hermann Dietzfelbinger azt mondta röviddel a halála előtt: Úgy érzem, mintha egy idegen nagyvárosba készülnék. Szorongás van bennem, mert az örökkévalóság is idegen nekem és félek” „De ha ott van az én Uram, Jézus Krisztus, akit én ismerek és aki ismer engem, ha ő jön elém, kézen fog, és az Isten trónja elé vezet, és azt mondja: ő az én barátom, akkor többé nem kell félnem. Akkor elmondhatom majd: hazaértem, itthon vagyok.

Ez a hazaérkezés az örök élet. Erre vágyunk, szomjazunk. Egész életünkben hajt minket a kielégítettség, a beteljesülés, az élet teljességének igénye. Ezt a szomjúságot sokan próbálják meg úgy oltani, hogy igyekeznek kiélvezni az életet: anyagiak, élvezetek, szépség, hatalom, tudás, kultúra; ezek mind ennek az eszközei lehetnek. De jól látja Weöreös Sándor, amikor egy versében azt írja: Aki úgy szereti az életet, mint moslékot a disznó, gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle. Ebben az életben soha nem lehetünk boldogok, mert ebből az életből mindig hiányozni fog valami. Az a teljesség, amit csak az Istennel való közösség adhat meg. Ezt nevezi a Biblia az élet vizének. Jézus a szomjazó életünk beteljesedését ígéri, amikor azt mondja: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” Ennek az ígéretnek a reménységében mondta a 110 körül vértanúhalált halt püspök és egyházatya, Antiochiai Ignác: „Oda megérkezve leszek én igazán emberré”. Ő nem gyűlölte a halált, hanem az élet beteljesedésének eszközét látta benne.

Testvéreim, ezt lássuk mi is a halálban. Szorongunk, mert idegen számunkra, de Jézus fogja kezünket, és az Isten újjáteremtett világába, az élet teljességébe, az üdvösségbe vezet. Megfizethetetlen, megszerezhetetlen ajándék ez az ember számára. Ki nem érdemelhetjük, meg nem szerezhetjük, sem jóságunkkal, sem erkölcsös életünkkel, sem hitünkkel, sem cselekedeteinkkel; csak elfogadhatjuk. Elfogadhatjuk úgy, hogy elfogadjuk Jézust, aki kereszthalálával és feltámadásával nekünk ajándékozta az üdvösséget, hogy már most benne éljünk hitünkkel abban az új világban, amelyik egykor majd az egyetlen valóságos világ lesz. Abban az eljövendő világban, amely felé ma az ige a tekintetünket emelte, teljesedik ki Isten szerinti emberségünk. „Oda megérkezve leszek én igazán emberré.”

Ma köztünk vannak azok a testvéreink, akik az elmúlt egyházi évben szerettük ravatala mellett álltak és könnyek között vettek tőle utolsó búcsút. Nekik még ma is könnyes lesz a szemük, ha az elhunytra gondolnak, még friss a seb, amit a halál ütött. De mindannyian átéltük már azt, hogy a halál elválasztott tőlünk valakit, akit szerettünk. Meghalt és nincs velünk, nem látjuk többé. Mindnyájunk kérdése, hogy hol vannak és mi vár rájuk? És nem tudunk megnyugodni, mert nem ismerjük, vagy nem hisszük el Isten válaszát. Ezért van az, hogy sokan nem tudnak elszakadni halottaiktól, a temetői kultusszal mániásan meg akarják hosszabbítani a láthatókat. Hetente, vagy néha akár naponta járnak a sírhoz, beszélgetnek a halottal, vagy újabban a hamvakat hazaviszik, hogy továbbra is ott legyen velük Az ilyen ragaszkodás azt jelenti, hogy látni akarunk, és nem hiszünk. Nem vesszük komolyan azt, amit Isten a halál utáni életünkre nézve mondott. Pedig ő azt mondja, most, az örök élet vasárnapján is, hogy letöröl a szemünkről minden könnyet. Az ő szeretete a halál után is velünk van, és ahogy Jób mondja a Szentírásban, Istennek vannak kivezető útjai a halálból is. Aki bízott benne ebben az életben, az a halál után sem fog csalódni. Ezért nem csak magunkat, hanem halottainkat is nyugodt szívvel tegyük le Isten kezébe. Emlékezzünk rájuk hálával, és köszönjük meg Istennek, hogy ő megtette értünk és értük is a legnagyobbat, mert Jézus értük is meghalt és feltámadt, az ő számukra is üdvösséget, helyet készített az újjáteremtett világban. Ennek az új világnak, az örök életnek eljövetelére várunk hittel, élők és holtak. Akár még itt, ebben a látható világban, akár a halál utáni oldalon, csak egy van, ami életet ad: a bűneinkért meghalt és az üdvösségünkre feltámadt Jézus Krisztus. Pál apostol tömören így foglalja össze: Azért akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Ámen.