vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így űlni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután