Ki bajvívóhelyt nem tapostam
és nem kerestem glóriát,
harcos lovaggá ütne mostan
regényes allegóriád.

De félek: ritkán lát a korlát,
új udvaroktól irtozom.
Pedig megszoktam rég a tornát:
saját magammal birkozom.

A torna végét egyre várnám,
de dárdámban nincs irgalom,
mert villogó öngúny a dárdám
s vas-ellenzőm: a fájdalom.

S amíg a vért a harcot állja,
maradjak névtelen lovag,
sisakom kék acélhomálya
hadd árnyékolja arcomat.

Amíg a döntő pillanatban
majd hátracsuklom szótlanul,
s akkor a rostély visszacsattan,
s akkor a dárda földre hull.