Köztudott, hogy a középkor vége a nyugtalanság és forrongás korszaka. Erre az időszakra esik Amerika felfedezése, soha nem látott új világok megismerése. A technika fejlődése is kihat a korábbi eseményekre, feltalálják többek között a könyvnyomtatást. De a török hódítások sikerei fenyegető nyugtalanságban tartják az egész keresztyén Európát. Mindeközben a papság és a laikusok közti távolság egyre nő. Az emberek többségének utolsó ítélettől való félelme olyan méreteket ölt, hogy a tömeghisztériákat elkerülendő az egyház kénytelen volt betiltani ilyén témájú vallásos énekek használatát. Mert az emberek lelkébe mélyen beleivódott, amit hirdettek nekik. A félelmetes ítélő és haragvó Krisztus-képe, aki szigorúan a poklok kínjára küldi azokat, akik nem tesznek meg mindent ennek elkerülése érdekében, vagy esetleg a purgatórium tüzén át szenvedések árán juthatnak csak az üdvösségre. Az egyház válasza erre: tégy meg mindent Istenért, hogy enyhüljenek valamelyest a te és szeretteid életben és azután elszenvedendő kínjai. Na és hogy mit lehet Istenért tenni, arra is megvolt a recept: engedelmeskedj az egyháznak, akinek a kezében ott a megbocsátás kulcs, aki hatalmánál fogva, ha engedelemes vagy, megbocsáthatja bűneidet. A középkor mélyen vallásos emberének fő kérdése tehát körülbelül így hangzott: "Hol találhatok az irgalmas Istenre?" Két lehetőség kínálkozott: az egyik az aszketikus élet, amely szigorúan vezekel minden elkövetett bűnért. De kitaláltak egy másik, könnyebb utat is, kihasználva a vázolt lelkiállapotot. Megfelelő pénzösszeg befizetésével, az egyház közvetítésével csökkenthető volt a szeretett hozzátartozó purgatóriumbeli szenvedésének ideje: "Amint a pénz a perselyben csörren, a lélek a tűzből a mennybe röppen" - szólt a jelmondat, ez volt az úgynevezett búcsúcédula-üzlet. Így aztán mindenki "jól járt", az emberek valamiféle nyugalmat kaptak a pénzükért cserébe, a befolyt összegből pedig épülhetett tovább a reneszánsz Róma.

Luther Márton, reformátorunk is korának gyermeke. Isten irgalmát kereső vallásossága hajtja, hogy elhagyja a jó anyagi haszonnal kecsegtető jogászi pályát, és belépjen az Ágostonos rendbe szerzetesnek. Társai a legbuzgóbbak között tartják számon, a szerzetesi élet kötelezettségeit a végletekig betartja, szigorú önsanyargatásban él. Minden apró gondolatát is a legnagyobb bűnnek titulálja, gyóntatójához jár ezeket megvallani, feloldozást kérni naponta többször is. Mégsem érzi, hogy rendezve volna kapcsolata Istennel, még mindig retteg az ítélő Krisztustól. Kiváló lelki atyja és gyóntatója, Staupitz János látva a fiatalember lelki gyötrődését, tanulni küldi, hogy a Szentírás doktora legyen. Ezzel megnyílik előtte az a csodálatos világ, amely a megoldás, a lelki orvosság megtalálásának lehetőségét hordozza magában. A Biblia tanulmányozása során egyszer csak rátalál a rég elfeledett igazságra, ahogy valaki egyszer megfogalmazta: nem az erkölcsi erőfeszítések rendezik Isten és ember viszonyát, és főleg nem a búcsúcédula, hanem a Jézus Krisztusban bízó hit. Habakuk próféta nyomán Pál apostol írja a rómaiakhoz írott levelében: "Az igaz ember pedig hitből fog élni" (Róm 1,17.). Luther a keresztre feszített Krisztusban megtalálja akit keres, az irgalmas Istent, aki megbocsátott neki, aki megbékélt az emberrel. Az ítélő Krisztus helyett, életébe előtérbe kerül a szerető, megváltó Krisztus.

Ennek a lelki felismerésnek csak következménye, és nyilvánosságra hozatala 1517. október 31., a kilencvenöt vitára hívó tétel, amelyben a reformátor hite és meggyőződése konfrontálódik az akkori egyház állapotával.

A mai ember nem az irgalmas Istent keresi. Azonban minden gondolkodó embert aggodalommal tölt el a világ mai helyzete. Gondoljunk akár a természet rombolására, akár a társadalmi problémákra. A lehetőségek arra, hogy az ember embertársár mérhetetlen kínokat helyezzen, soha nem látott mértékig kinyíltak. A világ egyik fele élvezeteire szórja a horribilis összegeket, ennek áraként a másik felén gyermekek halnak éhen.

Lépten nyomon találkozhatunk az elferdült gondolkodás különböző tételeivel. de a saját környezetünkben is ismerünk olyan bajokat, amelyek nyugtalanítanak bennünket. Vajon meddig mehet még ez így? Az ember kérdése manapság körülbelül így hangzik: "Ha van Isten, akkor miért engedi, hogy annyi igazságtalanság, szenvedés és baj legyen a földön?" E kérdés látszólag különbözik a régitől, de a megoldási kísérlet mégis Luther hite és bizonyossága felé fordítja tekintetünket. Luther újra felfedezte és nyilvánosságra hozta, hogy Krisztusban Isten megbékélt az emberrel. De vajon az ember megbékélt-e már az Istennel? Hajlandó-e észrevenni, hogy minden ember szenvedése Krisztus szenvedésének folytatása? Hajlandó-e a másik ember számára emberré válni, hogy legalább lehetősége szerint a saját környezetében enyhítse a bajt, Isten segítségével? A reformáció jelentése visszaformálódás, visszatérés a forráshoz. Most az emberen a sor, hogy visszatérjen élete alapjához, Istenhez, hogy az Ő szeretetét észrevegye, elfogadja, és tovább sugározza? Kizárólag ez lenne az orvosság az ember mai bajára is. Bárcsak ránk is reformáló erővel hatna a Szentírás egy másik Pál apostol által írott igéje: "Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" (2Kor. 5,2b.).