Négy esztendővel ezelőtt, amikor a politikusoknak tartott reggeli áhítaton első alkalommal szóltam, Mária énekét, a Magnificat-ot választottam az igehirdetés alapigéjeként. Először - mint irodalomtanár - a költemény irodalmiságáról, drámaiságáról majd Mária egyszerű, de sugalmazott lényéről beszéltem, s végezetül a lényegre, Mária igehirdetésének tartalmára irányult a figyelem.

Mária igehirdetése, a Magnificat ugyanis a történelemben cselekvő Istenről szól. Úgy is mondhatnánk: a Magnificat a történelem keresztyén olvasata. Olyan jó volt négy évvel ezelőtt arról hallani, hogy az Úr szétszórja azokat, "akiknek gőgös a szívük indulata"; hogy ő "hatalmasokat döntött le trónjukról és megalázottakat emelt fel"; idézni Dánieltől is azt, hogy ő királyokat taszít le és királyokat támaszt", hogy ő éhezőket lát el javakkal, és bővelkedőket küld el üres kézzel." Négy évvel ezelőtt elmondtam azt is, hogy Luther a maga Magnificat-kommentárját egy fiatal politikusnak, a 17 éves János Frigyes hercegnek ajánlotta, s felidézte neki az istenfélő uralkodók: Dávid és Salamon példáit. "Ha Úr kezében van a király szíve, olyan lesz, mint a patak vize" (Péld 21,1)

Miközben e mai igehirdetésre készültem, önkéntelenül is ezzel a kérdéssel viaskodtam: miképp lehetne ma, a megváltozott politikai körülmények között a Magnificat alapján hirdetni Isten igéjét? Vajon ma nem lenne érvényes a Magnificat? A Magnificat csak a mindenkori győztesek éneke? Józan értelmünk és emberi tapintatunk azt sugallja: a Magnificat-ot talán most, a megváltozott körülmények között túl hangosan azért ne idézzük! Úgy érezzük, hogy a Magnificat-tal most "baj van", hogy a Magnificat mostanában "nem működik". De mivel is van tulajdonképpen a Magnificat-ban? Az Istennel, a fejedelemmel, vagy talán a mi hitünkkel?

Kedves Testvérek! Ha ma nem merünk a Magnificat-ról beszélni, ha ma nem merünk annak alapján igét hirdetni, akkor egyértelműen a mi hitünkkel van a baj!

Hisszük-e, hogy a mindenható Isten az, aki nemcsak felemel, hanem meg is aláz bennünket, hogy ő az, aki "hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel"? Hisszük-e, hogy ő adja a kezünkbe és veszi ki kezünkből a kormányrudat? Tudjuk-e ilyenkor is magasztalni őt? Hisszük-e, hogy ő veszi el a legdrágább szeretteinket? Tudjuk-e ilyenkor is áldani őt? Tudjuk-e Jóbbal együtt ezt mondani: "Az Úr adta, az Úr veszi el. Áldott legyen az Úr neve!" Mert Isten nemcsak akkor kér hitet tőlünk, amikor magasba emel minket, hanem akkor is, amikor mélységbe zuhanunk és látszatra Isten nem tekint ránk, s ilyenkor dohogunk: "Hiszen igyekeztünk mindent olyan jól csinálni, még Téged is, Istenünk, legtöbbször megkérdezni!" Természetes emberi reakció, hogy megharagszunk, megsértődünk Istenre, s dacolunk vele: "de hát én hozzád fordultam, s ez nem történhetett volna meg"! S ha nagyon buzog a vallásosságunk, akkor a vallási magyarázatot is gyorsan megtaláljuk: a démoni erők győztek Isten akarata felett. Bizony ilyenkor kilátástalannak tűnik a helyzet és elkeseredünk. Sok vallásos embert ismerek, akik az elmúlt hónapokban a történteket hitük kudarcaként élték meg és elkeseredtek, egyesek még depresszióba is estek.

Ismétlem mondanivalóm lényegét: nem Istennel, nem is a fejedelemmel, hanem a mi vallásosságunkkal, a hitünkkel van a baj, ha ilyenkor depresszióba esünk!

II.

A Bibliában sok elkeseredett emberrel találkozunk, még depressziósokkal is. Kétségtelenül vannak tragédiákkal véget érő depressziós történetek, mint az Ószövetségben Saul királyé, vagy az Újszövetségben Júdásé. De a kilátástalanságból van szabadulás! Ezt villantja fel előttünk Jónás próféta története.

Jónás hívő ember, Isten embere, próféta. De valamilyen ok miatt (először nem tudjuk) engedetlen volt Istennek. Isten parancsolatával dacolva nem Ninivébe indul el, hanem Tarsisba. A tengeren vihar támad, a hajóslegények pánikba esnek; mindegyik a maga Istenéhez kiált - Jónás pedig lemegy a hajó mélyébe és mély álomba merül. Ő is depressziós ember: nem vesz tudomást a körülötte lévő világról és meg akar halni. Amikor kiderül, hogy miatta lett vihar, nem titkolja, hogy ő az Urat féli, de előle menekült. A vallásos, de Istennek engedetlen ember apatikusan várja a megsemmisülés, a halált. A mélységbe, a tenger fenekére vetik. De Isten a mélységben sem hagyja veszni az ő szolgáját, mert nagy halat küld és bezárja Jónást a hal gyomrába. Mi is menekülhetünk Isten elől, a mélységbe ugorhatunk, zuhanhatunk, de Isten bennünket is bezár a cethal gyomrába. A mezítelenségben, az elhagyatottságban, a halál torkában ki vagyunk szolgáltatva az élő Istennek! Jónás nem semmisült meg, Isten megtartotta őt. A mélységből, a de profundis-ből tudott kiáltani az Istenhez: imádkozott. Ezt az imát hallottuk most: "Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem, az Úrra gondoltam és imádságom eljutott hozzád."

A szenvedésből való kiáltás hálazsoltárrá lényegül, s ez így végződik: "Az Úrtól jön a szabadulás." S ez után ezt olvassuk: Az Úr pedig parancsot adott a halnak, és az kiköpte Jónást a szárazföldre".

III.

Az evangéliumban Jézus a "Jónás jeléről" beszélt, arról, hogy Jónás története az Ő halálának és feltámadásának előképe. Jónás imája egyrészt a teljes megsemmisülés képét villantotta fel: "mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig örökre bezárult mögöttem a föld" (2,6-7)

Dávid zsoltára, a 22. zsoltár ugyancsak a mindenki által elhagyott emberről szól, akit még az Isten is elhagyott. Ráadásul ez az ember nem depressziós, hanem istenfélő és éppen hite miatt gúnyolják. De ő is átéli a teljes megsemmisülést: "Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél." (Zsolt 22,13-16)

De a megsemmisülés fenyegető, már-már fizikai tapasztalata ellenére Jónás is, a zsoltáros is dalra fakad, és az Úrhoz kiált:

Jónás: "De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. (2,10)

A zsoltáros: "Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben." (22,23)

Jézus Krisztus a kereszten a 22. zsoltár szavaival imádkozott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem". Dávid zsoltára próféciának bizonyult: "...átlyukasztották kezemet, lábamat? Megosztoztak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek" (22,17; 19). Jézus Krisztus a kereszten az Istentől való teljes elhagyatottságot tapasztalta meg, magára vette az emberiségnek járó kárhozatot. De ő is el tudta mondani: "Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkem".

Az Ő halálából új élet fakad. A gabonamagnak el kell halnia, hogy új életet teremjen. Isten feltámasztotta őt, s a beléje vetett hit: a Krisztushit, azaz az ő halálába és feltámadásába vetett hit által örök életet ad nekünk. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen"

IV.

Befejezésként visszatérek az áhítat elején felvetett kérdésemre. Lehet-e, szabad-e ma 2002-ben a Magnificat-ról prédikálni? A válaszom: nemcsak lehet, szabad, hanem kell! Jaj nekem, ha nem hirdetem ma, hogy Isten ma is a történelemnek Ura! Az igaz, hogy ennek megtapasztalása most nem triumfalista módon történhet, hanem emberi kudarcból és vereségből. A mélységnek valóban valami rejtett, magasabb értelme van! Félelmetes megtapasztalni, hogy ugyanaz az Isten, aki a magasba emel, az a mélységbe is leránt bennünket. Megtanít bennünket, hogy minden látszat ellenére egyedül Ő az Úr! Azt akarja, hogy ne csak akkor dicsérjem, amikor azt látom, hogy mennyi jót tett velem. Meg akar tanítani arra, hogy ő rejtőzködő Isten, aki "önmaga ellentétének látszatában: a vereségben, a szenvedésben, a mélységben és az elhagyatottságban is az ő megmentő és irgalmas szeretete nyilvánul meg."

Igen, a Magnificat érvényes ma is: de most Dávid, Dániel, és Jónás bűnvalló imádságaival együtt érthetjük azt jobban, és különösen akkor, ha saját mélységeink, szenvedéseinkben Krisztus kereszthalálának titka is felsejlik előttünk.

Amiképpen azonnal együtt énekeljük a 338. dicséretben: "Szemem elé állítsd szenvedéseidet, Vérrel koronázott szent keresztedet. Tisztogass bár bajjal engemet, kegyelmeddel szenteld szenvedésemet".

Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk!

Te nemcsak akkor mutatod meg magad, amikor a magasba emelsz bennünket, hanem akkor is, amikor kudarcok érnek bennünket és mélypontra jutunk. Pál apostollal valljuk, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenlévők, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent a Jézus Krisztusban."

Az ő nevében együtt imádkozzunk!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség most és mindörökké. Ámen.