Robi tizenhat éve mozgássérült roma fiú. Most végez a mozgássérültek általános iskolájában, továbbtanulásról, önálló munkáról és saját családról álmodozik. Mindenfelől falak tornyosulnak előtte: az utcákon fél a tolókocsijával közlekedni, az épületekbe nem tud bejutnia küszöbök miatt, az emberek szánakozva elfordítják tőle az arcukat, kapcsolatai az iskolabeliekre korlátozódnak. Szülei a vesztes szerepébe szorulva élik életüket, nemigen lehetnek segítségére. Lehet-e esélye egy kiteljesedett, alkotó életre, ahol harmóniában van egymással adás és kapás, ahol az ő létezése másoknak öröm és áldás lehet?

Nem lehetséges a világ gyógyulása anélkül, hogy ledöntenénk, lebontanánk a falakat, melyek embereket közösségeinkből kirekesztenek - s kirekesztenek az egyházból is. Tragikus és szégyenletes, de keresztény gyülekezeteink éppen azokat nem érik el, nem képesek befogadni, akik másutt sem találnak otthonra: akik testi vagy szellemi képességeikben mások, mint a többiek, vagy akik etnikai kisebbségek tagjai.

Ha Isten igéje felől közelítjük e kirekesztő falak botrányát, elsőképpen is le kell szögeznünk, hogy az ember sokfélesége Isten ajándéka. Mindenképpen áldásnak kell tekintenünk az etnikai és kulturális sokféleséget, még akkor is, ha ezt az áldást a történelemben olyan sokszor átokká tette az emberi bűn. A kiszolgáltatottság semmiképpen sem Isten akarata. Mindent meg kell tennünk ezért, hogy megelőzzük a fogyatékosságok kialakulását, feladatunk, hogy megteremtsük a sérült emberek esélyegyenlőségének feltételeit az iskolákban, a munkahelyeken és minden más területen. Hinnünk kell, hogy az emberek képességbeli sokfélesége ajándékká lehet számunkra. Egy Down-kóros éppen annyira isten képére teremtett ember, mint én vagyok. Sőt Jézus különösen is jelen van a peremre szorult szegény emberben. Ha gyülekezeteink zárva maradnak a legkisebbek, legelesettebbek előtt, akkor magát Jézust zárjuk ki közösségünkből. Ha egy gyülekezet megnyílik a legszegényebbek felé, rajtuk keresztül Isten gazdagítja a közösséget.

Számunkra Magyarországon az etnikailag más emberek elsődlegesen a romák. A kirekesztés és elnyomatás hosszú története áll mögöttük, annak minden elnyomorító következményével. Ha egy cigány ember másfajta életre törekszik, mint amilyen szüleinek jutott, egyszerre kell megküzdenie az anyagi szegénységgel, a munkahelyi és iskolai diszkriminációval, a műveltségi hátrányokkal, az ínségre és megvetésre válaszul kialakított életstratégiákkal. Hazánkban ma a romák több, mint fele mély szegénységben él. Bár nagyok a különbségek, és kialakulóban a roma értelmiség és vállalkozói réteg is, még nagyon távol vagyunk attól, hogy természetes legyen számunkra, ha gyerekünk tanító nénije cigány.

Történt előrelépés a sérült emberek integrációja terén is. Sajnos az ellátó rendszer nem segíti a családokat, s nem érzékeny a sérült emberek szükségletei közötti különbségekre. Az intézményekben a személytelen függőségi viszonyok a meghatározóak, megdöbbentően sok sérült ember válik durvaság, szexuális kizsákmányolás áldozatává. Ha a sérült embereknek van is elméleti lehetőségük arra, hogy részt vegyenek a szakképzésben, illetve a felsőoktatásban, a rengeteg áldozat árán elvégzett tanulmányok után sokan munka nélkül maradnak. Saját család alapítására vagy baráti, közösségi életre kevésnek van módja, a sérült emberek többségének élete mélyen magányos.

Ahhoz, hogy egyházunk és gyülekezeteink lebontsák a kirekesztés falait, és befogadják a romákat, illetve a fogyatékkal élő embereket, alapvető szemléleti váltásra van szükség. Az evangélikusok közt történelmi okokból nemigen vannak cigányok, az evangélikus hátterű sérültek közt is csak kevesen dörömbölnek a templomok kapuin akadálymentes építkezést kérve. De Jézus Krisztus egyháza nemcsak azért van a világban, hogy saját tagjait támogassa, hanem azért, hogy az egész világnak - s benne a mindenkori legszegényebbeknek - szolgálatára legyen. Nem az evangélikus romák sorsát, az egyházadót fizető fogyatékosok szenvedéseit fogják számon kérni rajtunk, hanem minden egyes lelket, minden szenvedést. Nem arra kell várnunk, hogy ők jöjjenek hozzánk segítségért, nekünk kell megteremtenünk az utakat feléjük.

Példát mutathat nekünk néhány kezdeményezés, mint Sárszentlőrinc gyülekezetének roma népfőiskolája, munkahelyteremtő programjai. Iskolarendszerünk lassan kiépült, lehetne benne roma tehetséggondozást végezni. Evangélikus óvodákat nemcsak a nagy gyülekezetek "saját gyermekeinek" kellene létrehozni, hanem olyan falvakban is, ahol az elöregedő evangélikus lakosság a rászoruló cigány népességgel él együtt. Ideje lenne elindítani egy evangélikus nevelőszülői hálózat kiépítését is: sok-sok sérült lelkű, szeretetre éhes cigány gyerek vár befogadó családra.

Továbbra is szükség van fogyatékosoknak létrehozott speciális intézményekre. Ennél is fontosabb azonban az esélyegyenlőség megteremtése minden evangélikus intézményben és rendezvényen, a munkaerő-politikánkban, épületeinkben. Ha minden óvodánkba felvennénk fogyatékos gyerekeket, minden iskolánkban tanulhatna mozgássérült vagy érzékszervi fogyatékos, ha lelkészeink és más munkatársaink közt is ott lennének a sérült emberek, akkor egyházunk valóban jel lehetne a világban, Isten újjáteremtő szeretetének jele.

Nem könnyű a kizártakkal szolidaritást vállalnunk: valamennyien a kirekesztés falai közt nőttünk fel, félelmeket és előítéleteket hordozunk. A kirekesztettek is hosszú évek óta élnek e falakkal, s nekik sem mindig könnyű hinni a mi felkínált barátságunkban. Kezdetnek elég talán egy-két tábori találkozás, egy belőlük kifejlődő barátság. Ezekből a tapasztalatokból már könnyen kinő a mélyebb szolidaritás a kirekesztett csoport egészével, az ember idővel már maga is észreveszi a tolókocsisokat kirekesztő lépcsőket, s bántani kezdi a fülét a rasszista ízű viccelődés. Meg kell tanulnunk, hogy felemeljük a szavunkat mindezek ellen, hogy a legkisebbekért akár konfliktusokat is vállaljunk. Ha mi falak közt nevelkedtünk is, gyermekeinknek taníthatunk mást, nevelhetjük őket szabadabb és barátságosabb világlátásra.

A kirekesztés erődjei erősek. Gyakran nemhogy a ledöntésükre, de még egy kis átjáró vágására vagy egy kisablak kifúrására is kevésnek érezzük magunkat. Isten segítségére van szükségünk, Jézustól kapott reményre, Lelkének merészségére és makacsságára.

Robi, a roma fiú tolókocsijában az egyház falai előtt áll. Egy rámpát keresne, amelyen a templomba beguruljon, egy segítőt, aki az ifjúsági órára vagy a kóruspróbákra elviszi, valakit, aki bátorítja a továbbtanulásban, aki mellé áll vívódásaiban. Talál-e rést a falainkon?