Egy nyár, két út Magyarország határain kívül, de a történelmi országot el nem hagyva. Persze, ha szigorúan veszem, a májusi tíz nap Erdélyben is ide sorolható. Először Kárpátalja, Munkács, Ungvár, Beregszász, Técső és az apróbb helyek, majd a májusi út folytatásaként Erdély, Marosvásárhely és környéke. Két ország, kettő, a magyarországitól nagyon eltérő kulturális és gazdasági közeg. Eltérnek egymástól is, míg Ukrajnában már csak alig-alig hallani magyar szót, addig Erdély fővárosában nem kell tudnia idegen nyelveket a magyar utazónak.

Szóval Kárpátalja. Beregsurány felé négysávos út visz, az átkelő magyar oldala új, rendezett, gyors. Aztán az ember elhagyja Európa szerencsésebbik felét. Ukrajna bürokratikus ügyintézéssel, másfél órás procedúrával várja a balkáninak is mondható átkelőhelyen a turistákat, majd egy szűk, alig két sávos, kátyúkkal sűrűn foltozott, két oldalt méteres gazzal és mérhetetlen szeméttel szegélyezett út következik. Beregszászig, ami alig 9-10 km oda, ötven méterenként benzinkutak és tankoló magyar autók. Munkácsig a helyzet és az út változatlan, bár olykor a vártnál is nagyobbat döccen a busz egy-egy vasúti átjárónál.

Az országban két időzónát használnak. Kárpátalja négy, olykor csak töredék régi magyar megye területét öleli fel, itt a magyarok a magyarországi órához igazodnak, míg az ukránok a kijevihez. A különbség nem csupán az óra állásában mutatkozik meg. A magyarok igényesebbnek tűnnek, udvariasabbak és sokkal-sokkal idősebbek, mint az ukránok. Magyarul csak az idősebbek és a középkorúak beszélnek, a fiatalok már rég áttelepültek Magyarországra. Kivételnek számít ebből a szempontból a tisztán magyar Beregszász (ahol még a városházán is ki van tűzve a magyar trikolór), illetve a részben még magyar Técső.

Munkács fölé magasodik a vár. Vendéglátóink elmondása szerint a tíz évvel ezelőtti viszonyokra már rá sem lehet ismerni, az ukrán állam jelentős összegeket fordított és fordít ma is a műemlék restaurálására. Számos kiállítás látogatható, köztük több olyan, ahol a magyar témájú tárgyak nagybetűs magyar szövegét apróbetűvel írt cirill feliratok kísérik csupán. Meglepve tapasztaltuk, hogy ami más utódállamokban elképzelhetetlen, nem tagadják a magyar történelmi örökséget. Petőfi- és Rákóczi-emlékszobák, a századforduló magyar feliratú képeslapjaiból rendeznek állandó kiállítást. Amúgy a város Ungvárral együtt a rendezett ukrajnai városok közé sorolható, bár a bel- és külvárosok még a csehszlovák időben lerakott macskakövei erősen igénybe veszik a valamivel simább utakhoz szokott magyar buszok rugóit.

Ungváron rendezett és a múlt soknemzetiségű területének építészeti örökségét hűen bemutató skanzent találtunk, Gerényben szépen helyreállított árpádkori görögkatolikus templomot, Benén és Csetfalván gyönyörű és szépen rendben tartott református templomokat. Tiszaújlaknál láthattuk a Rákóczi-emlékművet, ami a néhány évvel ezelőtti árváz idején egyedüliként látszott a víztenger fölött. Técsőn magyar tannyelvű iskola, előcsarnokában a magyar nemzeti jelképek, külső falán Antall Józsefre emlékező márványtáblák. Szolyván szépen gondozott emlékmű, az 1944-45-ben ott működött gyűjtőtábor emlékére, Dolhán pedig egy - ugyan gondozatlan - szoborparkban békésen megférnek egymás mellett a szovjet hősi-, a Rákóczi-emlékmű és a pravoszláv Mária-kegyhely. Huszt romos belvárosa rímel a gazból előtűnő vár romjaira, Verecke hágóján pedig az elhanyagolt műtárgyakra gondos magyar kezek évekkel ezelőtt irredenta feliratokat véstek fel. Az államalapítás emlékére készült emlékmű csonka, a helyi hatalom nem engedélyzte a szoborcsoport felállítását.

És egy érdekes élmény. Egyik vendéglátónkról kiderült, hogy evangélikus. Nosza, kérdezgettem is egyházunk helyzetéről. Elkeserített hogy, egy felmérés néhány évvel ezelőtt kilenc evangélikust talált Munkácson, azóta ketten közülük már megpihentek. A város evangélikus temploma elárvult. Az első csapást a terület második világháború idején Magyarországhoz történt visszatérése jelentette, akkor a többségében evangélikus szlovákok elmenekültek. A szovjet korban a templomot államosították, a maradék evangélikusság pedig szép lassan beolvadt a református gyülekezetbe. A gyülekezet utolsó lelkésze Józsa Márton volt, távozásával lezárult a munkácsi evangélikus gyülekezet története. A régi anyakönyvek mára Magyarországra kerültek, míg a kilencvenes években visszakapott templomot Harmati Béla püspök átadta a terjeszkedő baptista egyháznak. Az épület mára teljesen megújult, a régi templom képét még beleképzelni sem lehet. A régi, még Józsa Márton által épített parókiában mára ukrán lakók élnek.

A májusi út előtt két évvel jártam Erdélyben. Akkor Ártándtól nehezen járható, olykor észrevehetetlen (!) főúton haladtunk, ma olykor soksávon lehet autózni. A változások is szemmel láthatóak. Gazdagodott az üzletek választéka, jobban öltözöttek az emberek és sokkal gyengébb a lej. A városokban egyre több a korszerűen berendezett üzlet - de sajnos a koldusok száma nem csökkent.

Marosvásárhely csodaszép. Ha a látogató nem figyel oda a városközpont környékén évek óta tátongó építési gödrökre, akkor igen kellemes meglepetésekben lehet része. A régi városháza és a Kultúrpalota szépen felújítva, látogatható. A főtér tele zölddel. Egymás mellett magyar és román történeti személyiségekről elnevezett utcák. A főtéren Avram Iancu szobra. A görögkatolikus székesegyház előtt egy a várost sokáig vezető román polgármester szobra, a vártemplomi református parókia előtt Bernády Györgyé, akinek negyven évi polgármestersége idején alakult ki a történelmi belváros. Van még szobra Vitéz Mihálynak aki annak idején lerombolta a várost, a vár mellett Borsos Tamásé, aki elzavarta. Áll a Bolyai Líceum előtte szobra a két Bolyainak. A feliratok többsége kétnyelvű, kivételt képez persze a Vatra Romaneasca belvárosi irodája.

Vásárhely valaha színmagyar város volt, de még húsz-huszonöt évvel ezelőtt is túlnyomórészt magyar. A helyben vásárolt útikönyv adatai szerint 1992-ben a lakosság 55 százaléka volt magyar nemzetiségű, mára ez úgy csökkent 45 százalékra, hogy a román népesség is vagy húszezerrel fogyott... A magyar látogató anyanyelvén könnyedén megérteti magát, de ez már csak annak köszönhető, hogy sok régóta vásárhelyi román ért és többnyire beszél is magyarul.

A környező települések meglehetősen vegyes képet mutatnak. Radnóton már nyoma sincs a régi kedves mezővárosnak, Szászrégen ellenben gyönyörű belvárosi parkjával és többnyire felújított belvárosi házaival kellemes meglepetés volt. Szováta romániai viszonylatban elegáns fürdővárosnak számít, bár az én szememet bizony zavarta a sokszor toldozott-foltozott macskaköves burkolat, a ritkán elszállított szemét. De Szováta egy részét már visszafoglaltuk! A szállodaláncot megvette és fel is újította a Danubius Hotels, amelyik a közeli Parajdon is birtokol épületeket. Volt is belőle parlamenti interpelláció és a Legfelsőbb Bíróság előtt folyó eljárás.

Ha már Ukrajna vonatkozásában szóltam az ottani szomorú evangélikus jelenről, írnom kell a marosvásárhelyi, ellenkező előjelű viszonyokról is. Egy apró, kanyargós, eldugott utcácskában találtam rá az evangélikus templomra és parókiára. A szerény, bár szépen felújított épületegyüttes belül gyönyörű. Új és ízléses a puritán berendezés és a vasárnapi istentiszteleten megteltek a padok. Magyarországról érkezve meglepő az ottani liturgia, a lelkésznek énekelve felelgető gyülekezet, az énekelt imádságok. Ottjártamkor éppen pécsi vendégek vizitáltak, az ottani gospelkórus rövid műsort is adott. Romániában természetes a nemzetiségi vegyesházasság. De létezik vegyesfelekezetű lelkészházaspár is! A marosvásárhelyi evangélikus lelkésznő férje ugyancsak lelkész, református. Az istentiszteleten ő hirdetett igét.

Kikívánkozik belőlem a két ország összehasonlítása. Ukrajnához képest Románia svájciasnak tűnik, magasabb az átlagbér, láthatóan magasabb az életszínvonal. Ukrajnában, félek, tíz év múlva nem lehet majd magyar szót hallani, Romániában még sokáig ellenáll a magyarság az asszimilációnak. Románia rohamléptekben fejlődik, míg Ukrajna vegetál.

Trianon előtt Kárpátalján túlnyomórészt, Marosvásárhelyen kizárólag magyarok éltek. Ma Kárpátalján már alig, Vásárhelyen pedig kisebbségi létben élnek honfitársaink. Hogy tíz év múlva mi lesz? Félek, Kárpátalján már csak az épített örökség, Romániában pedig - talán a Székelyföld kivételével - egyre szórványosodó magyarság.