Előadás-sorozatunknak ebben a félévben ezt a címet adtuk: "Hitünk titkai. Teológia Luther nyomán - mindenkinek." A teológiát a hitről való gondolkodásnak tekintjük, tehát azt mondjuk, hogy a teológia elsősorban nem szakma (persze bizonyos mértékben az is), még kevésbé egy elit társaság tudománya, hanem végső soron minden hívő ember teológusnak tekinthető. Az egyes hívőn múlik, hogy értelmével mennyire védekezik a sokszor észrevétlenül jelentkező kísértés ellen, hogy hitében elkényelmesedjen, elpuhuljon, könnyedén, sokszor felelőtlenül csak régi paneleket recitáljon, kitéve így magát annak a veszélynek, hogy mondanivalója a világ számára hiteltelenné és erőtlenné váljon, hogy aztán éppen evilági szenvedélyek által próbálja meg felerősíteni azt. A teológusi lét, a teológusi egzisztencia mindenek előtt habitus, magatartásmód. Istent nemcsak teljes szívünkkel, lelkünkkel, hanem elménkkel is szeretnünk kell. A teológia az egész egyház tudománya. A reformáció a 16. században azért győzhetett, mert hitünk tanítását, a teológiát káték formájában kivitte a néphez. Hitünk alapvető kérdéseiről tehát beszélnünk kell. Kell tudnunk kérdezni, kell tudnunk válaszolni, s kell tudnunk még jobb kérdéseket feltenni, feltéve persze, ha kérdéseinket nem a paradicsomi kígyó "Valóban ezt mondta?" cinizmusa motiválja, hanem az a vágy, hogy Isten országának igazságát még jobban megismerhessünk, s annak titkát még nagyobb odaadással szemlélhessük.

Ezzel el is érkeztünk sorozatunk címéhez: hitünk titkai. A katolikus liturgiában hallhatjuk ezt a kifejezést: "Íme, hitünk szent titka". Mi Bibliát szerető és olvasó protestánsok jól tudjuk, hogy a "titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainkké mindörökké" (5Móz 29,29). Szeretjük azt a fényt és világosságot, amit a Szentírásból kapunk, de gyakran elfeledkezünk arról, maga a Szentírás tárja fel számunkra, hogy hitünk legnagyobb kérdései titkok maradnak. A felvilágosodás nyomán mi a racionalizmus gyermekei is vagyunk, s ezért hajlamosak vagyunk mindent értelmünkkel megmagyarázni, s nem tiszteljük eléggé hitünk titkait, amelyek előtt csak levetett saruval jelenhetünk meg, minden emberi okoskodásnak, beszédnek itt el kell hallgatnia.

Sorozatunk előadói arról fognak majd szólni, hogy Isten rejtőzködő és kinyilatkoztató lénye, a testté létel, a kereszthalál, a feltámadás és az új élet, a kereszt formájú egyház, s a végidő egyaránt misztérium. Mindezek hitünk titkai. Ám ahhoz, hogy e titkokhoz eljussunk kérdeznünk, beszélnünk, "teologizálnunk" kell. Kicsiknek és nagyoknak, egyszerű hívőknek és neves teológusoknak egyaránt arra van szüksége, amit a Zsidókhoz írt levél szerzője "Isten beszédeinek alapelemeinek" (Károli fordítása szerint "kezdő elemeinek") nevez (Zsid 5, 12). Ezek a kezdő elemek egyszerre a legegyszerűbb és a legbonyolultabb dolgok.

Három évvel ezelőtt indult mozgalmunkat őrállói szolgálatnak neveztük. Vigyázunk, virrasztunk, őrhelyünkön állunk, s figyelmeztetjük egyházunkat a kívül-belül leselkedő veszélyekre. Ezért szólunk, s ha kell, kiáltunk, mert ha szorongat bennünket a lélek, nem hallgathatunk. A közelmúltban felfedeztünk, hogy ez a szolgálat hitvallói magatartás, s Krisztus egyházának múltjában és jelenében testvérekre leltünk idehaza és országhatárainkon kívül, sőt a tengeren túl egyaránt.

E félévi program kezdetekor őrállói, vigyázó, hitvalló szolgálatunkat egy újabb biblikus kép árnyalatával gazdagíthatjuk: "Isten titkainak sáfárai" is szeretnénk lenni Pál apostol megbízása alapján (1Kor 4,1). Jézus az evangéliumokban többször beszélt a tanítványoknak "Isten országának titkairól" (Mt 13,11; Mk 4,11; Lk 8,10). A müszterion kifejezést az Újszövetségben Pál apostol használja leggyakrabban, különösen az Efezusiakhoz és a Kolosséiakhoz írt leveleiben. Ez a titok mindenek előtt Isten kegyelmének Pál apostolra bízatott oikonomiajara, "sáfárságára", "üdvrendjére", "üdvháztartására" vonatkozik. (Ef 3,2). Pál küldetésének tartja, - mint írja, hogy "világossá tegyem mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának a rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében" (Ef, 3,9). Tudjuk, Pál apostol Krisztus és az ő egyházának kapcsolatát mint vőlegény és menyasszony kapcsolatát nevezte "felettébb nagy titok"-nak (Ef 5, 32), amit tévesen vonakoztattak a házasságra a jelölőnek tulajdonítván azt, ami a jelöltre vonatkozik. Rm 11,25-ben Pál Izrael és a pogányság sajátos üdvtörténeti kapcsolatát nevezi müszterionnak, azaz titoknak, a Kolosséiakhoz írt levélben pedig egyszerre szól az Isten által elrejtett titokról (1,26-27), aminek feltárása őreá bízatott, valamint Krisztus titkáról (2,2; 4,3). A Timóteushoz írt első levélben pedig a diakónusról írja, hogy olyan ember legyen, akinél megvan a "hit titka tiszta lelkiismerettel" (3,9).

Most induló sorozatunkkal nemcsak kellő alázattal, hanem tiszta lelkiismerettel is fordulunk a müszterion tész piszteosz-hoz, a mysterium fidei-hez, amikor keresztény hitünk legalapvetőbb, legnagyobb kérdéseihez közelítünk.

Tartalomjegyzék:

1. Luther a rejtőzködő Isten (Deus absconditus) udvari bolondja
2. Maszkok az embereken és az Istenen a történelem nagy theatrumában
2. 1. A teremtés maszkjába
2. 2. Önmaga ellentétének maszkjába (József példája)
2.3. Saját beszédjének, igéjének a maszkjába
2.4. Emberi cselekvésünk, igyekezetünk és harcaink maszkjába
2. 5. A világi felsőbbség maszkjába
2.6. Isten és a Sátán maszkjának a cseréje
2.7. Krisztus maszkjai: a féreg és kígyó
3. Átok: Maszkcsere a kereszten. Gal 3,13 lutheri értelmezése
4. A kereszt teológusa és az "Isten háta"
Összefoglalás
Lábjegyzetek

1. Luther a rejtőzködő Isten (Deus absconditus) udvari bolondja

Luther theologia crucis-ának egyik legeredetibb, legsajátosabb, egyszerre legijesztőbb és legmegnyugtatóbb felismerése az a "drámai" teológiai gondolat, hogy Isten önmaga ellentétének ("sub contrario suo") rejtőzik el. Ám nemcsak elrejtőzik, hanem el is rejt dolgokat, s nemcsak ő rejtőzik, és rejteget, hanem a nagy ellenfél a Sátán is, s az ő követői és szolgái is ugyanezt teszik; maga a világ is a rejtőzések és elrejtettségek nagy és összetett hálózata, s a történelem is valójában egy nagy színpad az ember számára. Egyedül a keresztény hit, vagyis Krisztus kereszthalálába vetett hit ad kizárólag értelmet és bölcsességet, hogy a látszatot ne vegyük komolyan, hogy a maszkokon átláthassunk, hogy életünk magasságai és mélységei közepette is rendületlenül tudjunk gyermeki derűvel bízni abban, aki egyedül Úr, aki az egyedüli valóság . Luther művészi, drámai teológiája ezen a ponton Shakespeare életművével rokon, hiszen az angoldrámaíró színdarabjai is arról szólnak, hogy "színház az egész világ" (Ahogy tetszik), s a nagy theatrum mundin, a világ színpadán mindenki valamilyen szerepet játszik. Ráadásul Shakespeare is éles szemmel látta és láttatta, hogy a világ a feje tetején áll ("world turned upside down"), minden fordítva van a valóságban, mint ahogy az embernek az első látásra tűnik: más a látszat és más a valóság.

Az alábbiakban Luther egyes műveit vesszük szemügyre, s megpróbáljuk e drámai szemléletet nyomait az egyes szövegben is megtalálni. Tudnunk kell, mint erre Eric W. Gritsch amerikai egyháztörténész Lutherről szóló Isten udvari bolondja című monográfiájában felhívja a figyelmet:

"Luther azzal válik ki kortársai közül, hogy úgy jelenik meg, mint aki szívét a kabátujján hordja, odadobva sipkáját a nyugtalan lelkiismeretű egyszerű embereknek, megszólaltatva csengőit, hogy figyelmeztesse az egyház és a világ hatalmasait Isten rendíthetetlen hatalmára, és lábait a Krisztus uralmáról szóló hír felvidító és megdermesztő dallamára mozgatja egy végéhez közeledő világban." (1)

Luther mint "Isten udvari bolondja", valamint Shakespeare egyedül igazat beszélő bolondjai arra emlékeztetnek bennünket, hogy e "maszkabál" akár teológiai, akár drámai látomása valószínűleg egy tőről fakad. Megkockázatjuk, hogy mindkettőjüknek egy a mestere: Luther minden bizonnyal tudatos, Shakespeare pedig gyanúnk szerint öntudatlan tanítványa volt ennek a mesternek, aki szerintünk Pál apostol. Pál apostol alapján Luther többször is emlékeztetett arra, hogy "látványosság lettünk a világnak" ("theatron egenéthémen tó kosmó" / "speculum facti sumus mundo" 1 Kor 4,9) A Korinthusiakhoz írt első levél szól a "kereszt bolondságáról", az "igehirdetés bolondságáról".

"Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van írva: 'Elveszem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem.' Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket?Mert az Isten bolondsága bölcsebb az emberek bölcsességénél?azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket". (1 Kor 1)

2. Maszkok az embereken és az Istenen a történelem nagy theatrumában

Már az előreformációs mozgalmakat (lollardok, waldensesek, husziták) is az a felismerés mozgatta, hogy az egyház, illetve annak irányítói képmutatók, azaz hipokriták, hiszen életükkel, szolgálatukkal nem felelnek meg annak az eszménynek, amit képviselniük kellene. Luthernél is gyakran megjelenik az a kép, hogy a pápa és a követői maszkot viselnek: "sokan azt mondják, hogy a pápa az egyház feje, s amit ő parancsol az Istentől van?a pápa azonban csak az egyház maszkja, nem az egyház." (LW 4,53). "Ilyenek a képmutatók; az egyháznak tekintik magukat, ám csak a maszkjuk nagyobb és a ruhájuk fényesebb mint az igazán hívőké." (LW 5,147).

Ám nemcsak a képmutatók, hanem maga az Isten is maszkot ölt és maszkot ad másoknak. Isten úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy elrejti, mintegy "becsomagolja" önmagát: "Amikor Isten kinyilatkoztatja magát nekünk, akkor ezt úgy teszi, hogy egy fátylat, takarót tesz önmagára, s ezt mondja: 'ez alatt találsz majd meg engem'" (LW 1,15). Luther egyik sokat idézett igehelye Ézsaiás 45, 15: "Bizony, te rejtőzködő Isten vagy!" Isten rejtőzködése az ő kegyelméből fakad, hiszen az ember nem tudná elviselni az erejét és fényességét. Egy 1517-es prédikációjában írja Luther, hogy amíg az ember általában azért rejti el a dolgokat, hogy letagadja őket, addig Isten éppen ellenkezőleg: azért, hogy kinyilatkoztassa őket. (idézi Becker, 16). Bár Isten lábnyomai kétségtelenül ott vannak a teremtésben, mi őt csak a rejtőzködő kinyilatkoztatásán, az igéjén közelíthetjük meg, s nem emberi spekulációkon, mint valami létrán keresztül. A Biblia úgy beszél Istenről, mint "hang", "víz", "galamb", vagy éppen "kenyér" és "bor" az úrvacsorában, mi azonban jól tudjuk, hogy Isten nem hang, nem víz, nem galamb, nem kenyér, nem bor. Mégis Isten ezeket a formákat választja, hogy közölje magát velünk, hiszen a mezítelen méltóságában nem tudnánk őt megragadni. (Becker, 18, idézi Luthert WA 43, 240)

Isten legnagyobb, legfenségesebb önkinyilatkoztató rejtőzése kétségtelenül az inkarnáció (vö.Fil 2). Luther utal arra, hogy a Biblia antropomorfizmusa az inkarnáció előképeként fogható fel. (Becker, 19)

Isten sokféle maszkot ölt magára és másokra is, sokféleképpen rejtőzködik. Lássuk a legfontosabb rejtőzködési módjait!

2. 1. A teremtés maszkjába

"Az egész teremtés Isten arca vagy maszkja" (LW 26,94) - írja Luther Gal 2,6-hoz fűzött magyarázatában. Hozzáteszi, hogy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy Istent meg tudjuk különböztetni a maszkjától. A világ nem tudja ezt a különbségtételt megtenni. A gyomrára gondoló materiális ember csak a maszkot látja és azt imádja. Pál önmagában nem ítéli el ezeket a külső maszkokat, hiszen vannak a teremtés által adott társadalmi maszkok (gender role FT!), vannak uralkodók, királyok hercegek, s egyéb hivatások (ld.később), amelyek mind a teremtés rendje érdekében szükségesek, ám imádni ezeket nem lehet.

2. 2. Önmaga ellentétének maszkjába (József példája)

Isten leggyakrabban önmaga ellenétének maszkjába (sub contrario suo) rejtőzik el. Luther tíz éven keresztül (1535-1545) írta a Genezis könyvéről szóló kommentárját. Nem sokkal a halála előtt tudta csak befejezni. Mózes I. könyvének egyik legszínesebb alakja József, aki az Egyiptomba érkezett, s őt egykor eláruló testvérei előtt nem fedi fel, hanem elrejti önmagát. József szerepjátszása, játéka Luthert Isten sajátosan művészi "játékára" emlékezteti, aki éppen azért játszik velünk, ugrat minket, hogy a képmutatásunkat, önbecsapásunkat ugrassza ki. József jó példa arra, hogy Isten meggyötri az övéit, amikor elrejtőzik mint Isten, s úgy jelenik meg mint egy zsarnok, aki megkínoz és megaláz bennünket. A végén azonban ő is lerántja magáról a maszkot mint József, s felkiált: "Én vagyok a Te Istened!"

Józsefet is megalázta, meggyötörte Isten. Kijárta ő az Isten iskoláját, s ezért válhatott olyan szent életű bölcs emberré. Isten őt a pokoli mélységekbe taszította, a kétségbeesés szakadékába, de József a megpróbáltatások idején is megőrizte a hitét.

József most már mintegy "Istenként" alázza meg és fegyelmezi az ő testvéreit. Mindezt csak azért teszi, hogy majd felmagasztalhassa őket. József ezért Isten kormányzásának kiemelkedő példája. Isten mindezt azért mutatja meg, hogy minket is megszabadítson, megtisztítson a bűneinktől. Nem akar nekünk nyugtot hagyni, hogy elaludjunk és horkoljunk, hiszen ha békességünk és nyugalmunk van, akkor nem imádkozunk. Ezért kell bennünket neki állandóan felkavarnia, nyugtalanítania. Talán olyan nagy szenvedés nekünk nem jut osztályrészül, mint a mártíroknak, akik börtönbe jutottak és vérüket ontották, de minket is gyötör lelki megpróbáltatások, fájdalmak, szomorúság által. Ha ezt nem tenné, elvesznénk a bűneikben.

Luther felkészíti a hívőt arra, hogy Isten önmaga ellentétének maszkjába rejtőzik. Szokatlan és idegen munkát végez: kínoz, gyötör bennünket, még azt is elhiteti velünk, hogy ő a Sátán, ha nem bízunk benne eléggé. Felfuvalkodottságunkat, vallásos kegyességünket akarja összetörni, hogy neveljen és gyógyítson bennünket, hogy immáron megtört szívvel és énnel rendületlenül bízzunk az ígéretében, az ő valódi arcában, s az igazi cselekedeteiben!

"Isten játszik velünk és ezt mondja: 'mivel a képmutatásodban olyan jól érzed magadat, hízelegsz magadnak, s arról álmodozol, hogy minden bűntől megtisztultál, íme feltárom neked és megmutatom önmagadnak, hogy ki vagy az én szememben, és lerántom rólad az önelégültség és a képmutatás maszkját." (LW 7,238)

Mintha Shakespeare A vihar-jának Prosperoja, vagy a Szeget szeggel Hercege beszélne. S amikor Luther a kommentárjában Gen 45,5-höz ér, amikor József felfedi magát a testvérei előtt (a drámában ez általában az anagnoris), Luther ezt írja: "Isten néha eltakarja és elrejti önmagát, nehogy mi őt felismerhessük és reá nézhessünk. A valóságban ő az élet, a dicsőség, az öröm, a béke Istene; ez az Isten valódi arca. De néha eltakarja önmagát és maszkot ölt magára, s úgy jelenik meg előttünk, mintha a harag, a halál és a pokol Istene lenne. Más helyen ezt Luther Istennek a "szokatlan", "furcsa" cselekedetének (opus alienum) nevezi, s ezt állítja szembe az ő szeretetével és kegyelmével, ami az ő igazi cselekedete (opus proprium).

2.3. Saját beszédjének, igéjének a maszkjába

Isten a saját beszédébe, kinyilatkoztatásába is elrejti önmagát. A "mezítelen Istenhez" (deus nudus) az ember nem férhet hozzá. Az ő kinyilatkoztatása az ő rejtőzködésének, önmaga álcázásának egyik módszere. Védelem is ez nem önmaga, hanem az ember számára. Az ő beszéde, igéje lesz az a "maszk", az a ruha, amibe ő beöltözik, hogy az ember találkozhasson vele. Az 51.zsoltár 1.versének magyarázatában ezt írja:

"Ne gondoljuk azt, hogy Dávid az abszolút Istennel beszél. Ő azzal az Istennel beszél, aki az igéjének és ígéreteinek ruháját öltötte magára, így az 'Isten' nevéből nem zárhatjuk ki Krisztust, akit Isten megígért Ádámnak és a többi ősatyának. Ezt az Istent kell nekünk megragadni, nem a mezítelen, hanem a felöltözött, s önmagát az ő igéjében kinyilatkozató Istent, hiszen egyébként összeroppannánk a félelemtől. Másképpen beszélnek Istennel a próféták és a pogányok. Az utóbbiak nem az ő igéjén és ígéretein keresztül beszélnek vele, hanem a saját szívük gondolataival, a próféták azonban az ő ígéreteibe és igéjébe ötözött Istennel. Ez az Isten, aki ilyen kedves ruhát öltött magára, ennyire bájos maszkot, aki az ő ígéreteiben így kicsinosította magát - , ez az Isten megfogható számunkra, erre örömmel nézhetünk fel, ebben megbízhatunk. Az abszolút Isten azonban olyan mint egy vasfal, aminek ha nekiütközünk, akkor szétzúzzuk magunkat. A Sátán éjjel és nappal azon munkálkodik, hogy a mezítelen Istennel találjuk szembe magunkat, s hogy elfelejtsük azokat az ígéreteket és áldásokat, amelyeket Jézus Krisztusban megmutatott, s hogy csak Istenre, Isten ítéletére gondoljunk. Ha valóban ez történik, akkor megsemmisülünk és kétségbeesünk." (LW 12,312)

Amikor Luther János evangéliumának magyarázátaban Jézus búcsúbeszédének kommentálásában oda érkezik el, amikor Jézus arról beszél, hogy aki őt látta, az látta az Atyát is, mert az Atya őbenne, és ő az Atyában van, Luther felidézi 1 Kor 13, 12-öt: "Mert most tükör által homályosan látunk", s rámutat, hogy Istent nem az érzékeinkkel láthatjuk, hanem úgy, hogy ő beöltözött az igébe és a szentségekbe. Mint írja:

"ezek az ő maszkjai, vagy köntösei, amiben ő elrejti önmagát. Kétségtelenül jelen van ezekben, hiszen csodákat tesz, prédikál, kiszolgáltatja a szentségeket, vígasztal, erősít, segít. Úgy látjuk őt mint a napot a felhőn keresztül. Mert most még nem tudnánk elviselni, hogy az ő méltóságának ragyogását szemléljük. Ezért neki el kell takarnia, fátyoloznia önmagát, mintegy egy sűrű felhő mögött kell meghúzódnia." (LW 24, 67)

2.4. Emberi cselekvésünk, igyekezetünk és harcaink maszkjába

Luther a 127.zsoltár magyarázatában írja, hogy nem szabad sem arrogánsan büszkélkednünk saját munkánk gyümölcsével, sem kétségbeesnünk, ha a dolgaink rosszul mennek. Úgy tekintsen az ember minden igyekezetére, mint az Úristen maszk alatti munkájára, hiszen egyedül ő viszi véghez mindazt, amit mi szeretnénk. Értelmet ad nekünk, s tudomásunkra hozza, ő álarcot öltött magára, hogy a dicsekvőket megleckéztesse, az aggódókat pedig megvigasztalja.

"Ő vezette tehát Dávid király hadseregét, s Izrael népét az Ószövetségben. Ma is ezt teszi, ha a földi hatalmasságoknak hitük van. Saját munkájukon keresztül ő tette Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot gazdaggá. Elmondhatjuk, hogy tényleg ez a világ, hogy a szentek cselekedetei az Isten maszkjai, amelyek alatt ő elrejti önmagát és gyakorolja a hatalmát, megrendíti a világ urainak hatalmát." (LW 45,331)

Mindennek meglátására azonban hitre van szükség. Amikor a Deuteronómium magyarázatában Luther elérkezik oda, hogy Izrael legyőzi Básán királyát (3.fejezet 18.vers), ezt írja:

"Csak a mindenre képes hittel látható, hogy az emberi cselekvés mögött az Isten rejtőzik, s bizony tévednek azok, akik hitetlenek és csak az ember munkáját látják, nem az Isten erejét? Mert ugyan mik is lennének azok az emberi erőfeszítések, amelyeket a hit és az ige uralma határoz meg, ha nem az Isten maszkjai, amelyek alatt elrejti önmagát, a csodáit véghezviszi, s az emberi gyengeségen keresztül pedig maga ellen fordítja a büszkéket, a bölcseket és a szenteket. S ha összecsapnak, akkor ő győzelmet arat és megszabadulhat tőlük, s nyilvánosan megmutatja őket (Kol 2,15). Boldogok azok, akik népei és hadseregei így szolgálják őt. S ha tudjuk, hogy ez az isteni bölcsesség és hatalom természete, akkor az ember nem az Isten maszkjába, hanem a maszk mögötti igébe veti bizalmát."(LW 9,41) Aki Istenben bízik lehet, hogy szegény, lehet hogy gazdag, az "Tud szűkölködni, tud bővölködni" (Fil 4,12) Az istentelenek azonban rögtön felfuvalkodnak amint valami birtokuk van, ám ha az elvész, akkor ők lesújtva érzik magukat, hiszen "csak a dolgok maszkját tudják megragadni." (LW 9,41)

Ugyancsak a Deuteronómium kommentárjában Luther nyomatékosan kiemeli, hogy "Isten saját erőfeszítéseinket használja maszkként, ami alatt ő megáld bennünket, vagy éppen megvonja ajándékait tőlünk, hogy hitünk legyen". (LW 9,96). Nehogy azt gondoljuk egy percre is, hogy saját erőnkből teremtettük meg a jólétünket, s emlékeztet bennünket, hogy mindent neki köszönhetünk, saját érdemeink nincsenek. Akik fel vannak ruházva Isten igéjével, azokat a fizikai fegyverek maszkjával is védelmezitek testi. Népe védelmében elrejti magát a külső maszk mögött. Nem a fegyvereken keresztül, hanem a fegyverek "alatt" harcol a népéért.

2. 5. A világi felsőbbség maszkjába

Jól ismert Luthernek a kettős birodalomról szóló tanítása. Isten az egyházát az ő népét az igéjével, ám a földi birodalmat a karddal kormányozza. A ige és a kard egyaránt Isten eszköze. Luther elismeri, hogy földi életünkben szükségszerűen bizonyos szerepeket vállalunk. Bírók, magiszterek, tanárok, doktorok, ügyvédek vagyunk a szükség szerint. A Genezis-kommentárjában (41,40) írja, hogy ezek a maszkok nem arra valók, hogy élvezzük, hanem hogy használjuk őket. Isten azt akarja, az ő rendjét szolgáljuk azáltal is, hogy a szerepek, maszkok által vezetjük és irányítjuk a közösséget. (LW 7,183) Isten azt akarja, hogy a világ kormányzása a mennyek országában elnyert igaz üdvösség kifejezése, szimbóluma legyen, "mint valami pantomin és maszk" - írja a 101.zsoltár magyarázatában. (LW 13,197)

2.6. Isten és a Sátán maszkjának a cseréje

A földi életében küzdő, küszködő embert rendre csapások érik és ezért szenved. Jóbként szemléli, hogy a rosszaknak, az istenteleneknek milyen jó dolga van, amíg az istenfélőket pedig mintha érthetetlen okból büntetné az Istent. Luther maga is megannyiszor tapasztalta, hogy kísérti őt (Anfechtung) valaki, talán az Isten, talán a Sátán. Mert Jóbot ki sújtotta szenvedéssel? A Sátán? Az Isten? Isten megengedte, a Sátán végrehajtotta, Jóbot - akárcsak majd egyszülött Fiát - Isten kiszolgáltatta az ember ellenségének. Jób is, Luther is offenzívának, támadásnak éli meg a kísértéseit, hiszen nem adtak alapot ilyen agresszióra. Ézsaiás 45,9 ("Mondhatja-e a formálójának az anyag: Mit csinálsz? És a készítmény ezt: Nem ügyes a kezed?") Luther ezt írja: " Az istenfélőknek rosszul megy a dolguk, az istentelenek meg csak jutalmat nyernek. Ebben a helyzetben a test káromolni akarja az Isten munkáját. Ma is csak azt tapasztaljuk, hogy a mi szavunk és Isten igéje teljesen hiábavaló, minden fordítva működik, s Isten munkája igazságtalannak tűnik számunkra. Isten és a Sátán maszkkal és más küslő lelkekkel gyötörnek bennünket, s hogy már azt gondoljuk, hogy akit Istennek gondoltunk, az tulajdonképpen a Sátán, s amit a Sátánnak tulajdonítottunk, az pedig az Istentől jött, s ilyenkor ezt mondjuk bensőnkben, 'bárcsak meg sem születtem volna'. (LW 17, 127). Luther itt felidézi Jézusnak az Isten által történt elhagyatottságát a kereszten (Mt 27,46), Jeremiás elkeseredettségét, hogy megátkozta a napot, amikor született (Jer 20,14), a zsidók vándorlás közbeni sóhaját, hogy inkább az egyiptomi szolgaságban maradtak volna, s saját maga mélypontjait, amikor megbánta, hogy egyáltalán az evangélium szolgálatába állt. Sátán a "miért"-ekkel ostromolja az emberi szívet, de itt nem szabad teret engedni neki, hanem a szemet becsukva, az értelmet megölve az igéhez kell menekülni.

A Galata-levél kommentárjában (1535) írja Luther, hogy Pál apostol egyértelműen állítja (5,11), hogy nem az evangéliumot prédikáljuk, ha az igehirdetés után minden úgy mennek a dolgok tovább békében, mint addig mentek.. Ráadásul a világ még biztos jelet lát abban, hogy eretnekség, tévtanítás hangzik ott, ahol azt látja, hogy az evangélium hirdetését követően nagy felkavarodás, megbolydulás, támadások és szekták keletkeznek. Igy - írja Luther "Isten az ördög maszkját, és az ördög pedig az Isten maszkját viseli. De Isten azt akarja, hogy őt felismerjék az ördög maszkja alatt, s azt akarja, hogy az ördög megítéltessék az Isten maszkja alatt." (LW 27,43) Ha Isten emberei megszólalnak, a zsoltárossal együtt átélik a nyomorúságukat: "Hittem, ha így szólok is: Igen, nyomorult vagyok!" (116,10) A kereszt, s annak képviselete ezért botránykő. A világ számára a keresztények "veszélyes emberek", mondja Luther. De Krisztus a Hegyi beszédben boldognak nevezi azokat, akiket az igazságért üldöznek. Az egyháznak is üldöztetést kell szenvednie, ha tisztán hirdeti az evangéliumot. Az ördögöt egyedül az bosszantja és nyugtalanítja, ha az evangéliumot hirdetik, mert az végképp lerántja róla az isteni maszkot, s megmutatja, hogy ki is ő valójában, hogy ő nem az Isten, hanem az ördög. "Ha az evangéliumot hirdetik, az mindig a kereszt botrányával jár, mert egyébként nem támadtuk, hanem csak megcirógattuk az ördögöt. Ha valóban támadás éri őt, akkor nem marad nyugton, hanem iszonyatos zavart és kásozt teremt mindenütt." (LW 27,43)

A világ nagy maszkabáljában természetesen a Sátán is maszkba öltözik, s a világosság angyalának adja ki magát (2Kor 11,14). Jézus a búcsúbeszédében erre figyelmeztette az övéit, s Luther Jn 15,18 magyarázatában írja, hogy az "Ördög nem akar feketének látszani, hanem az Isten igéjének, a keresztény egyháznak, a hitnek, a szeretetnek a gyönyörű köpönyegében akar ragyogni". (LW 24,264). Hogyan lehet akkor az egyszerű hívőnek megismerni, hogy ki igazán Isten embere és a ki a Sátáné? Luther szerint egyértelműen a gyümölcsöt kell nézni, s abból kiderül az igazság.

2.7. Krisztus maszkjai: a féreg és kígyó

(a 22.és a 8.zsoltár magyarázata)

Luther szerint a legiszonyatosabb maszk, amit Jézus Krisztus a kereszten magára vesz, az a "féreg" maszkja. Jézus Krisztus ugyanis amikor a kereszten a 22.zsoltár 2. versét idézi, "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Mt 27,46, Mk 15,34) akkor ebben a kiáltásban benne van az egész zsoltár, különösen is a 7.vers: "De én féreg vagyok nem ember". Kenneth Hagen írja, hogy a kép, miszerint Krisztus a kereszten "féreggé" válik magában hordja az utálat, a megvetettség, az émelygés, a rothadó bűz, a botrány, a szétmálló féreg konnotációját. (2)

Amikor Luther a Zsidókhoz írt levelet kommentálja, s ott a 2.fejezetben a 8.zsoltár idézetével találkozik: "Rövidebb időre kisebbé tetted őt az angyaloknál", azt írja, hogy helytelen azoknak a magyarázata, akik ezt a zsoltárt egyértelműen Krisztusra vonatkoztatják, hiszen Krisztus esetében nemcsak arról van szó "rövidebb időre" kisebb lent mint az angyalok, hanem valami sokkal radikálisabbról, nevezetesen, hogy Krisztus egyenesen féreg lett, mint ahogyan ezt a Zsolt 22,7 írja. (LW, 29,126).

Luther ehhez a képhez (Krisztus=féreg) egyes kommentárjaiban rendkívül gyakran visszatér. Például Jónás könyvének magyarázatában. Jónás könyvének végén az ÚRra megharagudott Jónás kimegy a városból, s ott az Úr bokrot növeszt felé, hogy annak árnyékában Jónás megpihenjen. Ám hajnalhasadáskor az Úr úgy intézte, hogy egy féreg megszúrja a bokrot és az elszáradjon. Luther e fejezet magyarázatában a nagyra növesztett bokrot a zsidósággal azonosítja, a férget pedig Krisztussal, Zsolt 22,7 alapján. A zsidók, írja Luther, önelégülten hivatkoznak arra, hogy ők Isten népe, ők a nagyra nőtt "bokor", ám Krisztus megtagadásával, az ő szégyenletes, féreghez hasonló halálával "ez a szegény kis keresztre feszített féreg, megszúrja a gyönyörű bokrot és az azonnal elszárad. Ezzel a halvány szúrással, e mindenki által megvetett evangéliummal a hatalmas királyságot azonnal romba dönti." (LW 19,103)

A kép egzegézisét tovább bontja János-kommentárjában, amikor Jn 3,14-15 ("És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne") értelmezésekor a rézkígyót (4Mózes 21,8) a zsoltáros férgével azonosítja, s rámutat, hogy maga Krisztus az, aki rézkígyóként, féregként ott függ a keresztfán, mindenki által megvetetten. A kígyó mérge azonban gyógyulás is a sebekre. A nép bizonyára Mózest is őrültnek tarthatta, írja Luther, hiszen nem érthették, miért éppen azt a kígyót önti rézbe, és teszi fel a póznára, amelyik megmarta őket. Miért mondja, hogyha erre rézkígyóra felnéznek, akkor megmenekülnek. Mózes azonban nyugodtan cselekszik, mintát készíttet az élő, mérges kígyókról. Luther korának népi bölcsességére hivatkozik, hogy amennyiben a valakit megmar egy veszett állat, akkor annak az állatnak a szőrét a sebhez kell kötözni, akkor begyógyul a seb. Akiket megmart a kígyó - vagyis a bűn - azoknak a keresztre, azaz Krisztusra kell tekinteniük, ahol ott függ ott függ a Krisztus mint valami gonosz, mérgező féreg. Olyan ő most mint az a kígyó, aki megkísértette az embert a paradicsomban. A világ elvetette, megvetette, bűnözőként keresztfára szegezte, nem istenként, hanem mérges féregként tekintettek reá, undorítónak tartották, megköpdösték, jó ízlésű emberek elfordultak tőle. Luther hozzáteszi, hogy a világ ma ugyanígy tekint a keresztényekre, ha a Krisztus hirdetjük, azonnal azt mondják, hogy gyilkos fertőző mérget adunk ki magunkból, Pál apostol is azt írja, hogy a világ "katar"-ként (átok), "perifémáta"-ként (piszok) néz reánk A török mészárolja a keresztényeket, a pápa is ragadozó farkasnak és mérgeskígyónak tekint bennünket. "Minket, akik gyógyítjuk a világot és segítünk az emberiségen, átkozottnak tartanak, akik megfertőzzük, bemocskoljuk és megrontjuk az embereket. Ugyanígy tekintettek Krisztusra is, mint mérges féregre, akit el kell kerülni." (LW 22,340). Istennek azonban tetszett, hogy "az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket" (1Kor 1,21). Krisztusnak is igazi rézkígyóvá kell válnia, egy mindenki által megvetett személynek. De ez a kígyó nem árt nekünk az ő mérgével. Ellenkezőleg, egy méreg nélküli, gyógyító kígyó. De Krisztus csak kívülről kígyó és féreg, ez csak maszk rajta, belül oly gyógyító erővel bír, ami bármilyen gyógyszernél hatékonyabb. Az emberiséget meggyógyítja a bűntől, a haláltól és a kárhozattól, amint a pusztában a rézkígyó meggyógyította a megmart embereket a betegségeikből. A világ azonban csak a külső megjelenést nézi, s ördögnek tekinti őt. De ő azt akarja, hogy a megkeményedett szívű emberek ilyennek is lássák: , kígyónak, ördögnek, bírónak. S akik elmenekülnek előle, azoknak valóban ez lesz: bíró, ördög, undok féreg. De a hívő ember nem menekül el e kígyó vagy féreg látványától, hanem nézi és szemléli a keresztet, nem téveszti meg a külső látszat, hanem meglátja, észreveszi az őt szerető, megmentő, kegyelmes Istent. Lehet, hogy a világot sérti, bántja a kereszt, ő azonban tudja, hogy a rézkígyó valójában nem kígyó, vagy olyan kígyó, amelyik nem mérget, hanem gyógyírt ad ki magából. Ha Isten igéjét rendszeresen tanulmányozom, akkor nemcsak megértem, hogy Krisztus méreg nélküli kígyó, hanem meg is tapasztalom az ő gyógyításának az erejét. Bárhogy néz is reá a világ, én tudom, hogy ez a ronda féreg az én megváltóm, szabadítóm és uram. Isten a rézkígyóban a féregben az ő Fia halálának előképét ábrázolta. Noha a világ ronda féregként tekint majd az ő Fiára, ez féreg fog mindenkit megmenteni, aki hisz őbenne. Bármit is mondjon a világ, én tudom, hogy ez a kígyó az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit, és az örök haláltól megment bennünket. Értettünk változott csupán kígyóvá. Nagy vigasztalás ez nekünk, amikor a világ bennünket is átkozottnak, mérgezettnek tekint, hiszen Krisztus is elszenvedte, hogy mérges kígyónak tekintsék őt. Ha az emberek tanulmányoznák az ő igéjét, ha közelebbről szemlélnék a keresztet, akkor meglátnák, hogy ő nem féreg, sárkány, démon mint azt a vádolói állítják. De az emberek, a vak világ nem látja ezt. Isten erejére van szükség, hogy belássuk azt, hogy Krisztus átok lett érettünk. A mártírok pedig jól látták, hogy az iszonyatos megjelenés ellenére a megváltó halt meg a kereszten.

Luther a 8. zsoltár bevezetőjében írja, hogy ez a gyönyörű zsoltár Krisztusról szóló dicsőséges prófécia, amelyben Dávid Krisztus személyét és királyságát mutatja be, s arról tanít, hogy kicsoda is valójában Krisztus. (LW 12,98) Dávid mindezt a Lélek által látja és mondja (LW 12,106)

Amikor a 8. zsoltár 5. verséhez ér: "micsoda a halandó - mondom, hogy törődsz vele, és ki az emberfia, hogy gondod van rá" ér el, akkor egyértelműen a megfeszített Krisztusról beszél. Akit kigúnyoltak, leköpdöstek, megostoroztak, aki megalázta magát és akit mindenki lenézett, mert átkozott volt, mert féreg volt. Ez a megjelenési forma különösen is sértő, sokkoló hatású volt a zsidó emberek számára, akik abban hittek, hogy aki az Isten útját követi, annak jólét lesz a jutalma.

"Kevésbé tetted őt kisebbé Istennél" - olvassuk a zsoltár 6, versében. Luther szerint Dávid itt Lélekben arról szól, hogy Krisztus elhagyatottsága mily iszonyatos lesz. Emberi szavakkal, írja Luther, nem lehet leírni, hogy ez mit is jelent. Dávid itt nem Krisztus fizikai szenvedéseiről beszél, hanem az annál sokkal nagyobb és dicsőségesebb lelki szenvedésekről. "Kisebbé tetted őt Istennél egy kis időre" - (a LXX-ban és Zsid 2,7-ben is a "brakhu" olvasható, ami azt jelenti: "rövid időre"). Vagyis egy időre az Atya el fogja hagyni az ő Fiát! A földön élő ember ennek a mélységét nem értheti meg. Ha az embernek nincs semmi problémája, jól megy a dolga, akkor úgy érzi, Isten gondot visel róla. De amikor az Isten maszkot ölt, elrejti önmagát, amikor hagyja, hogy az ördög azt tegye velünk, ami neki jól esik, akkor bizony bajok vannak.

Dávid is Lélekben Krisztus Istentől való elhagyatottságát (Mt 27,46) éli át és jeleníti meg, azt a szenvedést, ami Jézus Krisztus számára a Gecsemáné kertben kezdődött: lelki szenvedést, ami a testi szenvedésnél is sokkal mélyebb, emberi szavakkal megfogalmazhatlan. Jézus magához vette Péter, Jakabot és Jánost, s azután "szomorkodni és győtrődni kezdett: szomorú az én lelkem mindhalálig." (Mt 2,38) Lukács evangélista még azt is feljegyzi, hogy "verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek" (Lk 22,44). Jézus itt imádkozik, s a lelki haláltusája itt kezdődik el. Mel Gibson Passio című filmje is ezért kezdődött a Gecsemáné kertbeli jelenettel.

Mit is jelent pontosan az, hogy "elhagyta őt az Isten"? Luther szerint ez "nem azt jelenti, hogy az isteni természet elkülönült volna az emberitől - mert Krisztus személyében, aki Isten és Mária fia az isteni és az emberi természet annyira egy, hogy az nem osztódhat meg, nem különülhet el - hanem azt jelenti, hogy az isteni természet visszavonult és elrejtőzött, olyannyira, hogy bárki ezt mondhatta: "ez nem Isten, hanem egy csupán egy ember, egy megzavarodott, szerencsétlen ember'. Krisztus embersége egyedül maradt, s az ördög szabad kezet kapott hozzá, az isteni természet ereje felfüggesztődött s egyedül hagyta az emberi természetet ebben a küzdelemben."(LW 12,126) (3)

Fil 2,6-7 értelmében Krisztus itt megüresítette magát, szolgai formát vett fel. Ez azt jelenti, hogy ő kiüresítette magát az isteni formától, nem használta azt, felfüggesztődött isteni természete. Ebbe a kiüresített formába próbált meg betörni az ördög, hogy betöltse azt az ő pokoli hatalmával. Ott áll, függ kiszolgáltatottan az Ember fia, hordozza a világ bűneit, s mivel az Isten nem vigasztalja, ezért az szép, ártatlan Bárányra az ördög kifeni a fogait, hogy elnyelje őt. S a szegény igaz és ártatlan ember ott remeg az Isten haragja alatt, s érettünk megízleli az örök halált és kárhozatot. Szenvedésében vért izzadt, mert lelkében át kellett élnie az Istentől való elhagyatottság kísértését, az ördög tüzes nyilait (Ef 6,16),s a pokol tüzét, s azt az ítéletet, amit mi érdemeltünk a bűneinkért.

Ám mindez a mi javunkét, a mi nagy örömünkre történt, mert a halál pillanatában Krisztus legyőzi az ellenséget, és minket igazzá tesz. A kereszten megtörténik a "boldog csere", mint ezt Luther sokszor írja. A zsoltáros szavai nyomatékot adnak annak, hogy mindez az elhagyatottság "egy rövid időre" történt csupán.

3. Átok: Maszkcsere a kereszten. Gal 3,13 lutheri értelmezése

"Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: 'Átkozott, aki a fán függ"- írja Pál apostol Gal 3,13-ba. Krisztus a keresztfán a mi bűneink büntetését, a nekünk járó átkot viselte el önként érettünk, helyettünk, és miattunk. Megtörténik tehát a "boldog csere", miként Luther írja:

"Ő magára vette a mi bűnös természetünket, s nekünk az ártatlan és győzelmes személyét adta cserébe. Ebbe vagyunk tehát felöltöztetve, s immár szabadok vagyunk a törvény átkától, mert Krisztus önként átok lett érettünk, ezt mondván: 'Emberségem és istenségem áldás nekem, s nincs semmire sem szükségem. De megüresítem magam.(Fil 2,7) Magamra veszem ember a te ruhádat és maszkodat; ebben a ruhában fogok járni, ebben fogom elszenvedni a halált, azért hogy te szabad légy és megmeneküljél a haláltól.' Így, amikor a mi emberi maszkunk volt rajta, abban a maszkban ő hordozta az egész világ bűneit, elfogták, szenvedett, keresztre feszítették, meghalt, meghalt miérettünk, mert átkokká lett. Ám mivel Isten volt és Örökkévaló személy, a halál képtelen volt őt megtartani. Ezért harmadnap feltámadott a halálból és most örökké él, nincs rajta immár sem bűn, sem halál, sem a mi maszkunk többé, hanem tiszta igazságosság, élet és örökkévaló áldás."

Isten tehát önmaga ellentétének látszatába rejtőzik. A keresztfán Krisztus érettünk önkéntesen bűnné lesz, illetve az Atya teszi érettünk bűnné a Fiút, aki ezt önként vállalja, s ő, az ártatlan bárány maszkként önmagára veszi a bűnt szükségszerűen sújtó átkot.

Ami nem hitből van, az minden átok alatt van, bármennyire is nemes cselekedetekről van szó, mondja Pál apostol után Luther. (LW, 26,251) Mindketten egyformán képviselik, hogy az ember nem tud a törvény elvárásainak hit nélkül eleget tenni, hiába gondolja az ember, hogy ő teljesítette a törvényt, valóban becsapja önmagát. A krisztushit áldása nélkül lehetetlen eleget tenni a törvénynek. Mindaz aki a törvény cselekedetiben bízik, átok alatt van, írja Pál apostol (Gal 3,10).

Amikor Luther Gal 3,13 ("Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: 'Átkozott, aki fán függ'")- magyarázatához érkezik el, mindenek előtt Jeromos és a szofisták értetlenségét pellengérezi ki, hiszen ők túlzásnak tekintik ezt a részt, s iszonyodva elutasítják azt, mondván Pál apostol nem beszélhetett itt komolyan. Így Jeromosék kegyes buzgóságukban fel nem foghatják, hogy miként lehetne az átok vagy ürülék képén keresztül közelíteni Krisztushoz. Azt igyekeznek kimutatni, hogy Pál nem pontosan idézi Mózest, hiszen Mózes a fára akasztott főben járó bűnözőről mondta ezt, nem pedig Krisztusról, aki nem tolvaj, hanem szent és igaz.

Luther azonban Pál apostol védelmére kel, s a szöveget alaposabban megvizsgálva mondja, hogy Krisztus nem önmaga miatt, hanem miérettünk lett átokká. Önmaga tiszta és ártatlan ember, s nem kellene, hogy a fán függjön. A törvény a bűnösöket ítéli el, ám ha Krisztus az ártatlan bárány a tolvajok és a gazemberek világ bűneit magára vette és hordozza, akkor ő maga lett a tolvaj, hiszen "önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára" (Ézs 53,12). A próféták, írja Luther ezt jó előre látták, hogy Krisztus lesz

"a legnagyobb tolvaj, gyilkos, parázna, rabló istenkáromló akit valaha is látott a világ Most ő nem a saját nevében cselekszik, most nem az Isten és Szűz Mária fia. Most ő a bűnös, aki hordozza Pálnak, az egykori istenkáromlónak, és keresztényüldözőnek; Péternek, Krisztus megtagadójának; Dávidnak a paráznának és gyilkosnak; azokét, akik miatt a pogányok között káromolják az Isten nevét (Rm 2,24)" Krisztus nem követte el ezeket a bűnöket, de magára, a saját testére vette azokat, hogy az ő vérével elégtételt szerezzen érettük" (LW 26, 277).

Krisztus azonosult a tolvajokkal és bűnösökkel, s ezért tolvajként és bűnösként is végezték ki. Luther szerint ez a kép Krisztusról a legcsodálatosabb. Legörömtelibb vigasztalás számunkra, hiszen Krisztus helyettünk vette magára az átkot, és mi szabadok vagyunk attól.

Krisztust nemcsak keresztre feszítették és meghalt, hanem az isteni szeretet következtében reá hárult minden bűn. S ekkor jött a törvény, és azt mondta: a bűnösnek meg kell halnia. Ezért lett átokká az, aki ott függ a fán, Krisztus lett az Isten átka.

Luther minden tanítás legvidámabbikának, a legtöbb vigasztalás forrásának tekinti azt a tant, hogy miénk Isten szavakkal le nem írható és számokkal fel nem becsülhetetlen szeretete és kegyelme.

"Mert amikor a kegyelmes Atya látta, hogy minket agyon nyom a törvény, hogy mi átok alatt vagyunk fogva tartva, s innen sehogy sem szabadulhatunk, akkor elküldte a Fiát a világba, minden ember minden bűnét halmozottan reá vetette, s ezt mondta: 'Te leszel Péter, aki megtagad, Pál aki üldöz, káromol és kerget, Dávid, aki paráználkodik, a bűnös, aki az almából evett a paradicsomban, a lator a kereszten'. Minden személy, aki valaha is bűnt elkövetett, Te leszel. Te fizetsz az ő bűnükért, Neked kell azt jóvá tenned. És ekkor jön a törvény és ezt mondja: 'Bűnösnek találtam őt, aki mindenki bűnét magára vette. Egyedül csak benne látok bűnt. Ezért meg kell halnia a kereszten!' Megtámadja, s megöli őt. E tett által az egész világ megtisztul, megszabadul minden bűntől, kiszabadul a halál torkából és minden gonoszságból." (LW, 26,280)

Ezért a Krisztus általi, s nem a cselekedetek általi megigazulásban hiszünk. Pál apostol Gal 3,13-ban tehát azt a megdönthetetlen tézis állítja, hogy ha a világ bűnének terhe egy emberen, Jézus Krisztuson van, akkor rajtunk a világon már nincs a teher. Mert Krisztuson a múlt, a jelen és a jövő összes bűne rajta van. Micsoda erővel, hatékonysággal és dühvel támad az egész világ bűne Krisztusra, az igaz emberre! Kozmikus méretű harc folyik itt az örökkévaló, halhatatlan, legyőzhetetlen igazságosság és a szintén hatalmas erejű, kegyetlen zsarnok, a világot leigázó bűn között. A bűn valóban olyan erő, amelyik minden embert minden tanult, szent bölcs embert, az egész emberi fajt lenyeri a torkán, s ezért a nagy párbajban ő csak a bűnt látja, s azt hiszi, hogy amint a többi bűnöst, Krisztust is el tudja majd nyelni. Ám nem látja ő, hogy Krisztus személye a legyőzhetetlen igazságosság. Sátán csak a maszkot látja, a bűnt, amihez neki jussa van, amit ő elnyelhet. E nagy párbajban szükségszerű, hogy a bűn legyőzessék és a az igazságosság arasson győzelmet. Az élet és a halál harca folyik itt: az élet, bár átmenetileg meghal, mégis győz, mert ő halhatatlan. Az egyház és a halál és az élet hatalmas és félelmetes harcáról énekel. Az élet fejedelme meghalt, de mégis él és uralkodik. A halálnak nincs többé fullánkja, meghalt a halál. (Hós 13,14)

Más szavakkal, írja Luther, az átok az áldással kerül konfliktusba. Az átok akar győzni, de az áldás isteni és örökkévaló. Krisztus, aki maga az igazságosság, áldás, kegyelem, élet legyőzi e három szörnyet: a bűnt, a halált és az átkot. Kol 2,15 szavaival: lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Csodálatra méltó és mindent fölülmúló ez a párbaj, írja Luther, s az erről szóló tanítás a legfontosabb doktrina. (LW 26,282) Hálával és bizalommal kell elfogadni ezt az "édes tanítást", amelyben ennyi vigasztalás van számunkra, s amely azt tanítja, hogy Krisztus átokká lett értünk, az Isten haragjára méltó bűnössé, hogy a mi ruhánkba öltözött. Mivel önként vette magára a mi bűneinket, ezért helyén való volt, hogy Isten haragján és büntetését hordozza.

Mily boldog csere, amely magára veszi a mi bűnös személyünket, s nekünk adja cserébe az ő ártatlan, győzedelmes személyét! Mi ebbe a személybe "öltözünk be", s szabadokká válunk az átoktól. Krisztus a mi maszkunkat magára vette, büntetésünket elszenvedte, s a feltámadott Krisztuson nincs már e maszk, hanem s mi is az új teremtés részesei lehetünk.

Hit által igazulunk meg, s ezt a tanítást is csak hit által érthetjük meg. Aki Krisztusban hisz, Krisztus e szabadító, minket megváltó hatalmas győzelmében, az nem esik a halál ítélete alá. Az egyházban az egyes emberek nem önmagukban szentek, hanem olyan bűnösök vannak, akik Krisztus szentségéből élnek, ezért nem az emberekre, hanem Krisztusra kell nézni, ő hozott elégtételt, ő tisztította meg egyházát, ő tette szentté, mert ő hordozta a világ bűneit. Ahol a Krisztusban való hit van, ott a bűn megszűnik, ahol viszont nincs ez a hit, ott a bűn megmarad. "Mert Krisztus magára vette a bűneinket, a halált és az átkot; áldozat és átok lett érettünk, azért, hogy szabaddá tegyen bennünket a törvény átkától." (LW 26, 288) Minden gonosztevő, apagyilkos, áruló bűnét magára vette, s csak így lehetett átok.

Luther szerint ez az apostoli írásmagyarázati forma. Csak a Szentlélek segítségével beszélhetett így Pál apostol, - s tegyük hozzá - Luther is. Az érvelés, írja, igazán apostoli és erőteljes, hiszen Pál apostol nem egy részt, verset szakít ki csupán az írásból, hanem az egészet a szeme előtt tartja.

4. A kereszt teológusa és az "Isten háta"

A rejtőzködő és a kinyilatkoztató Istent a kereszt teológusa értheti csak meg, s nem a dicsőség teológusa. Luther A heidelbergi disputáció 19-21 téziseiben írja:

Nem az nevezhető méltán teológusnak, aki az Isten láthatatlan dolgait az ő teremtett műveiben felfogva szemléli. (19.tézis)

Hanem az nevezhető méltán teológusnak, aki Isten látható műveit, azaz a 'hátát' a szenvedésekben és a keresztben szemlélve fogja fel. (20.tézis)

A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság. (21.tézis) (4)

A kereszt tehát "megfordítja" az eleve rossz látásunkat. A dicsőség teológusaként fordított optikában látjuk a dolgokat: a rosszat jónak, a jót rossznak, a bolondságot bölcsességnek, a bölcsességet bolondságnak gondoljuk. A kereszt teológusa nem akar a kereszt "mögé" látni, számára a kereszt nem transzparens, hanem tükör: ez vagy Te, ezt tettem Érted - mondja az Isten a keresztet szemlélő embernek. Mózes is a dicsőség teológusa akart lenni, akárcsak Zebedeus fiai Jézus mellett. Isten Mózeshez egyszerre volt kegyelmes (mert valamit mégis megmutatott magából!) de ugyanakkor meg is alázta. Mert csak a posteriori-t mutatta magából (ezt a szót használja a Vulgata Ex.33:23-ban. ("Hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod", Károli, kb. új ford. is).

Vagyis az Úr nemcsak kitünteti Mózest, hanem meg is alázza (ha titkokat tárt volna fel neki, akkor a dicsőség teológusává tette volna!). Igenis, a Lutherra jellemző bátor, s bizony offenzív, szinte blaszfém kép azt is sugallhatja, hogy a kíváncsiskodó Mózesnek a "hátsó" részét, s nem a szakrálisat, nem az orcáját mutatta meg. S ezt szemlélhetjük a kereszten is: a mocskot, a bűnt, a fertelmességet. Ezt mutatja meg nekünk az Isten. De ebbe a mocsokba, a tőle nem várt "szokatlan dologba (Ézs.28:21), az opus alienum-ba (balkezébe) elrejti annak ellentétét, a minket szerető és megmentő irgalmát, az opus proprium-ot, a jobbkezét. Mindez csak a hívő szemlélőnek tárul fel. Csak a hit ismeri fel Isten szörnyűséges ítéletében az ő megmentő irgalmát. Isten kérlelhetetlen haragja (ira severitatis) mögött az ő könyörületes haragja (ira miserecordiae) rejtőzik! Erről az isteni "rejtőzésről" szól Luther-prédikációja "Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedédét?": I. Krisztus szenvedése rémületbe ejt, II. Krisztus szenvedése megvigasztal.

Isten önmaga ellentétébe rejtőzködik el: deus absconditus contrario suo. Dicsősége rejtett a kereszt gyalázatában. Luther odáig is elmegy, hogy kimondja: Isten ördöggé lesz, s a pokolra visz azért, hogy mi a mennybe mehessünk. Opus proprium rejtett az opus alienumban! Nem mögötte, hanem abban! A dicsőség teológusa saját vallásosságától felfuvalkodik, megkeményedik. Érvényes ez az ún. "nagy" teológusokra és a szuperkegyesekre egyaránt.

Az Isten elrejtőzködését, s az emberek számára váratlan és megdöbbentő, érthetetlen és felháborító cselekedetét, önmaga lényétől teljesen "idegen" munkáját (opus alienum) Luther legtöbbször Ézsaiás 28,21-el szokta alátámasztani: "Véghezviszi tettét, szokatlan tettét, elvégzi munkáját, rendkívüli munkáját." Ezt az ézsaiási igét Luther nagyon sokszor 5 Mózes 32.39-el együtt idézi: "én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok."

Az Isten a igazi munkáját (opus proprium) szemlélhetjük a teremtésben, s a keresztényeken, akik az ő új teremtései. Azonban Isten az ő igazi munkáját csak akkor tudja véghezvinni, ha előbb a tőle idegen cselekedetet hajtja végre. Ő halálra ad ahhoz, hogy életet adjon, összezúz ahhoz, hogy gyógyítson. Neki először bűnössé kell nyilvánítani azokat, akik a szívükben felfuvalkodottak, hiszen ő csak azokat tudja megigazítani, akik nem igazak.

Luther többször is ír arról, hogy az Istenből csak az ismerhető meg, amit ő kinyilatkoztatott. Ha az ő titkai után kutatunk, az már ördögi tevékenység, a hit misztériumát tisztelni kell. Itt hivatkozik 2Mózes 33,23-ra. "Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg". A kiváncsiskodás, az emberi spekuláció, írja Luther, az eredendő bűn.. Jézus búcsúbeszédére hivatkozik. A szintén kiváncsi Fülöpnek Jézus is határozottan megmondta, hogy csak Őrajta keresztül lehet az Atyához közeledni, Ő az Atya kinyilatkoztatása. Isten nagyon szigorúan megtiltotta, hogy a láthatatlan Isten próbáljuk meg kifürkészni, "Ha nem a kinyilatkoztatás Istenéhez közelítünk, akkor nincs bennünk hit, nincs bennünk ige, nincs bennünk tudás. Az Isten ugyanis láthatatlan, s mi nem tehetjük őt láthatóva." (LW 5,44)

Mint József kapcsán már is hallottuk, Isten elrejti önmagát. József kiszolgáltatott helyzetben, s úgy tűnik Isten elfordítja felőle az arcát. De Isten csak próbára teszi Józsefet, s ezért kínozza őt, Józsefnek úgy tűnhet, hogy maga az ördög kisérti. Ha Isten "dolgozik" rajtunk, akkor mi azt egészen másképpen érzékeljük, mint amint mi azt elvártuk volna. Luther ezeket a szavak adja Isten szájába.

"Az arcomat akarod látni? Azt akarod ugye, hogy ugyasmit tegyek, ami neked jó és hasznodra válik! Ám én úgy fogok cselekedni, hogy Te azt gondolod, hogy itt egy bolond cselekszik és nem az Isten! Csak a hátamat láthatod és nem az arcomat. Nem szabad látnod azt, hogy valójában miképpen alakítalak és formállak Téged újjá a saját tetszésemre. Bolondságnak tűnne neked. Csak úgy tudnád felfogni és alfogadni azt, hogy a halál és maga az ördög teszi ezt veled és nem az Isten!" (LW 7,103).

S mivel József a Szentlélek által megáldott ember volt, elfogadta, hogy "az Isten hátát látja és türelmesen várt arra, hogy Isten kinyilatkoztassa magát, s hogy megmutassa az ő üdvösségét, ami sokkal gazdagabb és sokkal csodálatosabb, mint amire ő a legmerészebb álmaiban gondolni mert volna." (LW 7,103) Józsefet először Isten "keresztre feszíti" (LW 8,30), írja Luther. Akiket ő szeret, azoknak a hátát mutatja meg, mint Józsefnek, Jákóbnak, Mózesnek, mert Isten elrejtette az ő arcát, amikor Józsefet eladták a testvérei. Zárójeles kitérőként idézzünk fel egy példát a 20.századi magyar egyháztörténetből. 1948 őszén koholt vádak alapján elítélik Ordass Lajos evangélikus püspököt. Az "utolsó szó jogán" elmondott beszédét gyorsírással jegyezték fel. A püspök szavai itt egybecsengenek József és minden hívő gondolatával, akik elől az Isten eltakarta az ő arcát.

"Lehet, hogy mérlegelésük után engem bűnösnek fognak nyilvánítani és ezért büntetést szabnak ki majd rám. Ha ez következik be, azt is alázatos szívvel és csöndesen elfogadom. Elitéltetésem ténye olyan lesz számomra, mint a fátyol, amely eltakarja tőlem Isten akaratát és érthetetlenné teszi azt. De Istenemtől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg.” (5)

Összefoglalás

Egy amerikai teológus (6) ezt az alábbi sémában ábrázolja:

Az ember cselekedetei
- Mindig tökéletesnek látszanak
- Jónak tűnnek föl
- Megvizsgálva mégis halálos bűnök

Az Isten cselekedetei
- Mindig eltorzultnak látszanak
- Rossznak tűnnek föl
- A valóságban mégis halhatatlan érdemek

Vagyis a dolgok nem azok, amiknek látszanak. Luther rámutat, hogy Krisztus és a kereszt fordít 180 fokkal az addigi emberi gondolkodásunkon és vallásosságunkon.

Luther teológiája tehát azért jelentős, mert elvezet bennünket Krisztus keresztjéhez. Ennek a teológiának valóság-íze van. Gerhard Ebeling írja, hogy "A megfeszített Isten rejtőzködése" megdöbbenti az értelmet, így ezen a ponton a hívő ember bölcsessége és igazsága véget ér, és átadja helyét Isten működésének". (7) A kereszt teológiája látásunkat és gondolkodásunkat megfordító teológiája nélkül az ember a legjobb dolgokat a legrossszabbul használja. "A kereszt teológiája tehát lényegében gyakorlati tanítás, amely ahhoz igyekszik útmutatást adni, hogyan viszonyulhatunk helyesen a valósághoz. Egzisztenciális teológia ez, amely a tapasztalatokra épül.” (8)

A rejtőzködő és kinyilatkoztató Istenről szóló kereszt teológiája megtanít bennünket gondolkodni, megtanít bennünket arra, hogy önmagunk látásában, hitében sohasem bízhatunk. Krisztus keresztjére kell tekintenünk, hogy önmagunk hite is mindig megújulhasson.

A mai rendkívül kusza világban, a szemfényvesztések korában, amikor mi magabiztosan tudni véljük, hogy ki a jó és ki a gonosz, Luther teológiája óvatosságra int bennünket. Megtanulhatjuk tőle, hogy valami fergeteges maszkabál a világ, mert ha a Sátán a világosság angyalának öltözik, akkor bizony Isten is maszkot ölt magára. Talán amögött, amit mi oly könnyen Sátánnak gondolunk és mondunk, talán Isten arca rejtőzik.

Nem a látszatnak, a saját szemünknek kell hinni, hanem az Istennek. Benne kell rendületlenül bíznunk, ahhoz kell menekülnünk, aki egyszer féregnek, egyszer kígyónak tűnt fel számunkra. Alister McGrath írja (9), hogy 1. a kereszt teológiája a kinyilatkoztatás teológiája és nem a spekuláció teológiája. 2. A kinyilatkoztatás azonban mindig közvetett és rejtett. 3. Ezt a kinyilatkoztatást Krisztus keresztjének szenvedésében lehet felismerni. 4. A kinyilatkoztatásban elrejtett Isten megismerése a hit révén lehetséges. 5. Istent elsősorban a szenvedés által lehet megismerni, mert ő a szenvedésen keresztül hagyja magát megismerni. Isten megkísért (Anfechtung), sőt támad is bennünket, de csak azért, hogy ledöntse büszkeségünket, s hogy megmenthessen bennünket. A Deus absconditus azonban a kegyelmét az ő haragja alá rejti.

A rejtőzködő és a kinyilatkoztató Istent a kereszt teológiája hozza közel hozzánk. Ez a teológia a szenvedés és a pokol megjárása által igazi teológusokat formál belőlünk: "vivendo immo moriendo et damnando fit theologus, non intelligendo, legendo aut speculando" "az élet, vagy inkább a halál és az elkárhozás tesz minket teológussá, s nem a megértés, az olvasás vagy a spekuláció. (10)

Isten tehát a rejtőzködésen keresztül nyilatkoztatja ki önmagát. Ebben az önmagát bolondságnak álcázó bölcsességben a világteremtő és emberré lett fenséges Isten titkát szemlélhetjünk. Neki legyen ezért dicsőség, most és mindörökké!

ifj. Fabiny Tibor

Lábjegyzetek:

(1) Eric W. Gritsch, Martin - God's Court Jester. Luther in Retrospect, Ramsey. New York, Sigler Press, 1990 (reprint, 1.kiad.1983), viii.old.
(2) "The meaning of Christ as worm ont he cross carried the connotations of Christ being abject, the object of contempt, foresaken, nauseating, abominable, rotten stench, scandal, offensive or, simply, rotting worm" ("The Testament of a Worm: Luther on Testament and Covenant", Consensus 8 (1982) p.19
(3) "And in fact He was forsaken by God. This does not mean that the deity was separated from the humanity-for in this person who is Christ, the Son of God and of Mary, deity and humanity are so united that they can never be separated or divided-but that the deity withdrew and hid so that it seemed, and anyone who saw it might say, "This is not God, but a mere man, and a troubled and desperate man at that." The humanity was left alone, the devil had free access to Christ, and the deity withdrew its power and let the humanity fight alone." (LW 12, 126)
(4) Luther Márton, Heidelbergi disputáció. Ford. Nagybocskai Vilmos, Magyar Luther Füzetek 8. Budapest, Magyarországi Luther Szövetség, 1999.13.old.
(5) Ordass Lajos, Önéletrajzi írások, Bern,1984, 350.old.
(6)Gerhard O. Forde, On Being a Theologian of the Cross. Reflections on Luther's Heidelberg Disputation, 1518, Grand Rapids, William B. Eerdmans, 1997.
(7) Gerhard Ebeling, Luther. Bevezető a reformátor gondolkodásába. Budapest, Magyarországi Luther Szövetség, 1997, 175.old.
(8) u.o.176.old.
(9) Alister McGrath, Luther's Theology of the Cross, Oxford, Basil Blackwell, 1985. 149-151.old.
(10) Idézi: McGrath, Luther's Theo logy of the Cross,152.old.