Ha távol vagyok,
ha mindentől messze,
ha a hűvös űr a csendjét szórja rám,
s galaxisokon, csillagokon,
fényévek tüzén túl az én hazám,
Mint csüggedt vándor, ki az útról letért
felkutatni alkotója lélegzetét,
Mint megtépázott fa, ki viharban
tanulta meg az ég erejét:
Utolsó ember-voltomig akarom
lépteid nyomát törni, ha kell!
Kézjegyed hagytad reszkető húsomban,
tollad tüzes volt, tőled égek el...
Emelj fel, mérj meg, ízlelj meg engem!
Erdők, hegyormok, hajnalok
igéit formáltad véremmé, Uram -
s igéid nélkül tompa kő vagyok.
Égess meg, ha mindentől messze,
égess meg, ha távol...
Égesd el a rosszat szívemben,
kérj, mint apa kér fiától,
Tétess esküt, vallass keményen,
gyötörd a Lustát, szeresd a Szépet!
Érted élni kell - oldozd fel
bennem, Uram, a szürkeséget!