Mivel a ma esti előadás a Keresztfa titka címet viseli, szeretném előrebocsátani, hogy nem a "sötét középkor" szerzetesi misztikájának népszerűsítésére készülök. De nem is a misztika ellen kívánok síkra szállni. Nem tartom célravezetőnek a jó és rossz misztika közti megkülönböztetést sem. Nem arról kívánok szólni, hogy a rossz szerzetesi misztikával szemben létezik egy jó misztika is, amit esetleg lutheri misztikának nevezhetnénk. A probléma ennél összetettebb.

A misztikához való viszonyunk tisztázásának is előfeltétele, hogy - Luther szavával - a kereszt teológusaként közelítsük meg a kérdést. Meggyőződésem, hogy a misztikáról a kereszt teológusának is van mondanivalója. Luthernak is volt! Mert Luther nem elutasította a misztikát, hanem kiemelte a teológiai gondolkodásnak abból a koordináta rendszeréből, amit ő theologia glori?nak nevezett, és átemelte a theologia crucis koordináta rendszerébe. A szerzetesi misztikával szembeni kritikája is csak ebben az összefüggésben érthető. Luther felismerte, hogy a szerzetesi misztika lényege szerint theologia glori?, mivel a kereszt útját az ember Istenhez vezető útjaként írja le. Ezzel szemben Luther - mint a kereszt teológusa - a kereszt útját Istennek az emberhez vezető útjaként mutatja be. Ettől még a kereszt útja misztikus út marad! A theologia crucis koordináta rendszerében a misztika mégis egészen más értelmet nyer.

Mielőtt a misztika helyét meghatároznánk a teológiai gondolkodás Luther által megkülönböztetett két rendszerében, magáról a kifejezésről kell néhány szót ejtenünk.

A misztika értelmezését többféleképpen is megkísérelték már. Mi most csak a lényeget szeretnénk megragadni, ami minden magyarázatban közös: a misztika közvetlen tapasztalás útján való ismeretszerzés az érzéki (empirikus) tapasztalás útján megismerhetetlen valóságról.

A középkori misztikus - a theologia glori? útján járva - Istent és Isten mennyei világát akarta extatikus úton megtapasztalni. Ezt Luther elutasította. Nem a szándékot, hanem az utat. Nem a misztika, hanem az extázis az, aminek a theologia crucis koordináta rendszerében nincs helye! Úgy is mondhatom, hogy az extázis tipikusan a dicsőség teológusának megismerő szerve. A kereszt teológusa nem növeszt ilyen csápot. Neki más útja van a megismerésre, és ez a hit.

A hitnek persze a theologia glori? rendszerében is van helye. Ott azonban a hit nem az emberi cselekedet alternatívája, hanem egyfajta speciális jócselekedet. A theologia glori? útját járó középkori skolasztika éppen ezért nem tudott mit kezdeni a jócselekedetek nélkül megigazulást szerző hit reformátori tanításával. A kereszt teológusa azonban a hitet nem az emberből kiinduló és legkevésbé az embertől származó dolognak tartja. Olyannyira, hogy Luther szerint a hitnek az emberben még alapja sincsen. Én hiszek, de a hit mégsem az enyém, - így lehetne hétköznapi nyelvre fordítani a kereszt teológusának felfogását. A cselekedeteim az enyémek, mindenestől hozzám tartoznak, de a hitem nem. Az előbbi képnél maradva: a hitem nem az én kinyújtott csápom Isten felé, hanem Isten "csápja", amivel engem ér el, és ami által kinyilatkoztatja magát. Ez a probléma kulcsa! Ez az, amit Luther máskor így fejez ki: A hit nem tapasztalás, hanem a hit megtapasztaltatik. A hit minden tapasztalás híján ébred, tehát vak, éppen abban az értelemben, ahogyan a misztika beszél vakságról, amikor az empirikus úton nem tapasztalható valósággal állunk szemben. És - egy számítógépes hasonlattal élve - a hit "az információ letöltése" alatt is vak. A letöltött információ mindig csak a folyamat legvégén jelenik meg látható formában a monitoron. De a letöltés folyamata rejtett. Így érti Luther, hogy a hit nem tapasztalás, de végül mindig megtapasztaltatik. A hit útján nyert információt ezért nevezi hittapasztalatnak. De Luther tovább is megy: szerinte Isten nemcsak ismeretet "tölt le" önmagáról a hit csatornáján, hanem önmagát. Talán kevesebbet beszélünk róla, de Luther az úrvacsora értelmezéséből jól ismert kifejezést, a realpr?sentiát a hitre is alkalmazza. A hitben - rejtőzködő formában - Isten maga van jelen. Elrejtőzik, de csak azért, hogy kinyilatkoztassa magát! Ezzel minden érzéki úton nyert tapasztalatnál szilárdabb és biztosabb tapasztalathoz juttat önmagáról, irántunk való jóindulatáról, bűneink bocsánatáról, egy szóval szeretetéről. Egészen hétköznapira fordítva: a hitben Isten jön el hozzánk, hogy átöleljen szeretetével.

A hit tehát a theologia crucis koordináta rendszerében nem szemben áll a misztikával, hanem a hit maga a misztika! De itt nem állhatunk meg. A hit így gyanúsan könnyű dolognak tűnne. Annak, hogy a theologia crucis koordináta rendszerében mozgunk, ennél súlyosabb következménye is van. A kereszt teológusa számára is érvényben van, hogy a misztika útja a kereszt útja. Ezen mit sem változtat, hogy számára ezen az úton ellentétes irányú a forgalom, mint a dicsőség teológusa számára. Ha nem én megyek Istenhez, hanem Isten jön el hozzám a kereszt útján, attól a kereszt útja még keresztút marad! A különbség csak annyi, hogy amíg a középkori szerzetesi misztika útján járó dicsőség teológusa önmagát feszíti keresztre, hogy istenismerethez juthasson, addig a kereszt teológusa a hitnek útján járva keresztre feszíttetik. Nem véghezvivője,hanem elszenvedője önmaga keresztre feszítésének. De a szögek ettől még ugyanúgy fájnak, és a haláltusa is ugyanolyan kínos. Miként Luther a Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését? című prédikációban mondja: "mert a Krisztus szenvedése - a maga természeténél fogva - nem munkálhat mást, mint hogy Krisztushoz tesz hasonlóvá minket, hogy amint bűneink Krisztust testében és lelkében iszonyúan meggyötörték, ugyanúgy gyötörjenek bennünket is lelkiismeretünkben." A különbség csak annyi, hogy amíg a dicsőség teológusa a kereszt kínjának átélését meditációs technikával maga idézi elő, addig a kereszt teológusa hitben spontán éli át a kereszthalált. Szándékosan fogalmaztam ilyen önmagában ellentmondást hordozó mondattal. Át lehet élni a halált? Hitben minden bizonnyal! Ezért mondja Luther a Heidelbergi disputáció 24. tételének magyarázatában: "Mori, inquam id est, mortem pr?sentem sentire.""Meghalni, azaz megtapasztalni a jelenlévő halált."

A keresztfa titka

Az egyházunkat jellemző vulgárprotestáns, vagy még inkább lumpenprotestáns közgondolkodás "az ige egyháza" csőlátásával katolicizmust gyanít mindenben, ami titkot rejt és a misztika határát súrolja. Csak kinyilatkoztatásról akar hallani, és csípőből tüzel mindenre, ami Isten és ember között az igénél szorosabb kapcsolat lehetőségét ígéri. Mintha csak a "sola scriptura" lett volna a 16. századi reformáció jelszava, és a "sola fide" fel sem merült volna. Nem is szólva a "solus Christus"-ról, aminek a "sola gratia"-val együtt a másik három "sola" - legalábbis Luther gondolkodásában - mindig alá van rendelve. Luther nem győzi hangsúlyozni, hogy a hit "nem üres hüvely a szívben", hanem "maga Krisztus benne a kard", aki által Isten van jelen és cselekszik az életünkben. A hit persze nem lehetséges az ige mellőzésével. A hitet a Szentlélek az ige által kelti, tartja fenn és táplálja. Ehhez nem fér kétség. De az ige soha nem öncél. Az ige célja információ átadás önmagunkról és Istenről. De ezek egyike sem intellektuális ismeret. Az ige célja nem az, hogy az értelmünket annak belátására juttassa, hogy: ilyen vagyok én, ilyen az Isten. Az ige az Isten jelenlétében való átélés szintjén ad tapasztalatot arról, hogy én ki vagyok, hogy aztán önmagam valóját átélve tapasztaljam meg azt is, hogy ki az Isten. Ezért mondja Luther, hogy a Passió nem egy kétezer évvel ezelőtti történet, hanem - helytől és időtől függetlenül - Isten története velünk. Teljesen mindegy, hogy hol és mikor hallgatjuk a Passiót, annak csak akkor van értelme, ha a hallgatás által - így mondja Luther - valósággal belevonatunk a Passióba. Idézek a Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését című prédikációból, amit Luther 1519 és 1524 között többször is kiadott: "Mélyen vésd az eszedbe, és soha ne kételkedj benne, hogy te vagy az, aki Krisztust így megkínozza. Bizonyosan a te bűneid tették ezt vele! Szent Péter így rémítette meg a zsidókat és így sújtott le rájuk, mint egy mennykővel, amikor az egybegyűltek mindegyikét megszólítva, ezt mondta: ?Ti feszítettétek meg őt!? Háromezren közülük még aznap kérdezgetni kezdték rémülten és kétségbe esve az apostoloktól: ?Kedves testvéreink, mit tegyünk most?? Ezért, amikor a Krisztus kezét átfúró szegeket látod, hidd bizonyossággal, hogy az a te műved. Nézz a töviskoronájára, és hidd, hogy a tövisek a te gonosz gondolataid... Azután fontold meg, hogy ahol Krisztust egy tövis szúrja, ott százezernél is több tövisnek kellene téged szúrnia. Örökké kellene így és még sokkal erősebben gyötörniük. Ahol Krisztus kezét és lábát csupán egy szög veri át, ott téged sokkal több és nagyobb szögnek kellene örökösen kínoznia. De hisz ez meg is fog történni, mert a Krisztus szenvedései magukban hiábavalók lennének. Mert Krisztus megbízható tükör. Ő nem csap be és nem vezet félre senkit. Amit mutat, annak bizonyosan úgy kell lennie. ? Mert elkerülhetetlenül Krisztus képére kell formáltatnod és az ő szenvedését kell átélned, történjék ez mostani életedben vagy a pokolban. ... A Krisztus szenvedésének legfőbb haszna ugyanis abban mutatkozik meg, hogy önismeretre juttat. Elborzaszt önmagadtól és összetör. ? Így viszi véghez a Krisztus szenvedése a maga igaz természete szerinti fenséges művét. Megfojtja az ó-Ádámot. Elűz minden vigasztalást, örömöt és reményt, amit csak teremtmények nyújthatnak, miként Krisztustól is eltávozott mindez, sőt Isten is elhagyta őt. Nincs tehát hatalmunkban, hogy a Krisztus szenvedése mindezt elvégzi-e bennünk. Ezért előfordulhat, hogy nem abban az órában nyerjük el, amelyikben kérjük. Mégsem kell feladnunk. Elcsüggednünk sem kell. Meglehet, hogy olyankor éljük ezt át, amikor nem is ezért imádkozunk. Isten kérésünk nélkül is megteheti, ha akarja. Amikor véghezviszi, az ember meggyűlöli magát lelkiismeretében és rosszul érzi magát a saját bőrében. Eközben nem is sejti, hogy mindezt Krisztus szenvedése munkálja így benne."

"Hanem miként Krisztusból ered bűneink felismerése, úgy kell azokat újra őrá vetnünk, hogy lelkiismeretünk megszabaduljon tőlük. Mert ha bűneinket nem vetjük Krisztusra, hanem eltűrjük, hogy szívünkben maradjanak és lelkiismeretünkben szóhoz jussanak, akkor sohasem szabadulunk meg tőlük, mert egyre erősebbek lesznek és örökké elevenek maradnak. Ha viszont azt látjuk, hogy bűneinket Krisztus hordozza, és le is győzi őket feltámadása erejével - ha ezt mi bátran hisszük - akkor bűneink valóban halottak már, és meg vannak semmisítve. Végtére is Krisztuson nem maradhattak életben. Az ő feltámadása elnyelte őket."

"Azután emelkedj Krisztus szívén át egészen az Isten szívéig! Értsd meg, hogy Krisztus nem szerethetne téged, ha Isten nem akarná ezt örök szeretetével. Értsd meg, hogy Krisztus csupán Istennek engedelmeskedik, amikor téged így szeret. Így találhatsz rá az Isten jóságos atyai szívére, és - miként Krisztus mondja -, Krisztus által az Atya vonz magához téged. ? ez nem mást jelent, mint hogy akkor jutunk el Isten helyes ismeretére, ha nem hatalma és bölcsessége felől közelítjük meg - hiszen ez rettenetes -, hanem jósága és szeretete felől. ? Amikor így megerősödött a szíved Krisztusban, és már nem a gyötrelmes büntetéstől való félelem miatt, hanem szívedből gyűlölöd a bűnt, akkor Krisztus szenvedése egész életed példájává is lesz. ? Keresztyénnek is csak azok nevezhetők joggal, akiket Krisztus neve és élete megragadott és bevont az ő életébe... mert Krisztus szenvedését nem szavakkal és nem jelképesen, hanem valóságosan kell átélni. ? a Krisztus szenvedésének ez a szemlélete ma már nem divatos, sőt igen ritka, pedig Szent Péter és Pál levelei tele vannak vele." Eddig az idézet.

Nem marad kétség: Luther nemcsak az úrvacsorára, hanem Krisztusnak a kétezer évvel ezelőtt - hadd mondjam így: a történelmi nagypénteken - elszenvedett kereszthalálára is érti, hogy az nem "ex opere operato" ad üdvösséget. Szándékosan az ad, és nem a szerez kifejezést használtam. Mert egy dolog az üdvösség megszerzése, és más dolog a megszerzett üdvösségben való részesülés. A világ minden bűnének eltörlése és az üdvösség megszerzése egyszeri alkalommal és minden emberre kiterjedő érvénnyel "elvégeztetett" a történelmi nagypénteken. Úgy is mondhatom, hogy az üdvösség minden ember számára kész. Automatikusan azonban senki sem részesülhet benne. Luther számára a részesedés a valódi tét. Ez pedig nem áll az ember hatalmában. Egyikünkében sem! Hogy végső soron ki fog részesülni belőle, és ki nem, az Luther szerint titok. Isten titka! Elnézést, hogy most erősen fogok fogalmazni, de Luthert éppen azok szokták igazán megutálni - vagy éppen megszeretni -, akik ezt megértik: Luther kérlelhetetlenül, alkut nem ismerve kiveszi a kezünkből az üdvösségben való részesedés felőli döntést. Luther ezzel a szó legszorosabb értelmében lemeztelenít Isten előtt, és kiszolgáltatottá tesz: rádöbbent, hogy én semmit sem tehetek! Teljes egészében Isten kezében van a döntés: végül engem is részesít-e a Krisztus által megszerzett üdvösségben. Sok mindenről szabadon dönthetek az életben, csak arról az egyről nem, ami igazán fontos, ami örök sorsomat meghatározza. Ez ellen a teljes kiszolgáltatottságom ellen lázadhatok, megkérdőjelezhetem miatta az Isten igazságosságát, kétségbe is eshetek, de ez a tényen nem változtat: örök sorsom egyedül Istentől függ! Pál apostol is ennek valóságával szembesít Róma 9,14kk-ben: "Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: ...Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok... Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."

Valóban, mit mondjunk? Mi is kérdezhetjük: igazságos-e az Isten? Lázadhatunk, kétségbeeshetünk, de van egy harmadik lehetőség is: örvendező szívvel áldhatjuk az Istent, hogy az egyetlen valóban fontos dolog, üdvösségünk kizárólag tőle függ és az ő kezében van! Felismerhetjük, hogy ez felszabadító, boldog kiszolgáltatottság: "sola gratia" - egyedül Isten kegyelmének vagyok kiszolgáltatva! Hála Istennek, hogy az egyedül lényeges nem tőlem függ, hiszen én - mindenestől bukott teremtmény - csak elrontani tudok mindent. Hála Istennek, hogy üdvösségem egyedül az ő kezében van! Halleluja!

A lázadáson és a kétségbeesésen túl ez a harmadik reagálás, amivel merészen odavetem magam az Isten kezébe, és azt mondom: "Hála neked, hogy az üdvösségem egyedül a te kegyelmedtől függ! - hiszen a te kegyelmed az egyetlen biztos dolog, és az egyetlen örök, hiszen minden más elmúlik, ég és föld elmúlik, de a te kegyelmed soha el nem múlik!" - ez a hit! És ez bizony misztérium! Ez valódi titok! Nincs semmi értelmes, józan magyarázata, hiszen nem is lehet, mert nem tőlem van, alapja sincs bennem, nem is belőlem fakad, mégis valóság. És a hit tapasztalata Isten szeretetéről, üdvözítő kegyelméről a kétszer kettő bizonyosságánál is szilárdabb és nagyobb bizonyosság. Ez olyan bizonyosság, ami Isten kinyilatkoztatásából ered, és amiben maga Isten van jelen. A hitet, ami által Isten az üdvösségben részesít - Luther szerint már most is, mert azt mondja, hogy amennyire hiszed, annyira már itt és most is a tied! - nos, ezt a hitet nem a középkor misztikus homálya lengi körül. A hit olyan titok, aminek forrását nem homály, hanem fény teszi földi érzékek számára láthatatlanná. A hitben ugyanis - mint az énekszerző mondja - a "keresztfa titka tündököl". A kereszt teológusának a hit útja nem az extázis és nem a homály misztikáját, hanem a fény misztikáját jelenti. Mély titok, de nem sötét titok az, hogy Isten kiben teremti meg az üdvösségben való részesedés egyetlen feltételét, kinek adja meg a hit ajándékát. Megadja mindenkinek, aki gyermeki bizalommal kéri, aki saját csődjét felismerve nem lázad, hanem az evangéliumból jól ismert módon, ezekkel a szavakkal kéri: "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!"

A logika itt persze megint csapdába kerül. "Hiszek, ...segíts hitetlenségemen!" - ez a logika számára értelmezhetetlen mondat, amely önmagában való ellentmondást rejt. Amíg ezen a földön élünk, soha nem fogjuk megfejteni, hogy az Isten előtti kiszolgáltatottság átélt helyzetében az egyik embernek miért szorul ökölbe a keze, és miért kezdi Istent igazságtalansággal vádolni, míg a másik hallelujával áldja Isten nevét ugyanezért, és a legdrágább, legvigasztalóbb evangéliumnak tartja, hogy üdvössége egyedül Istentől függ, örök sorsa Isten kegyelmének van alárendelve. Mint ahogy logikai úton megmagyarázhatatlan az is, hogy miért van értelme kitartóan imádkozni azért, hogy a mindent eldöntő pillanatban az én reakcióm ne a lázadás, hanem a hit legyen. Ez megfejthetetlen! Ezért soha nem lesz misztikátlanítható a kereszténység, illetve a misztikátlanított kereszténység már nem kereszténység. A hit útja igen is misztikus út: de ennek az útnak a végén nem az örök sötétséget sejtető homály áll lesben, hanem a nem teremtett Fény világossága dereng.