KRISZTUS szenvedését háromféleképpen szemlélhetjük: nevelési, lelki, és példamutató célzattal. Az elsővel meg kell ismertetnünk a történelmi eseményt, ahogyan történelmet tanítunk férfiaknak, fiataloknak és gyerekeknek. Ezért ragaszkodik az egyház a gyakorlathoz, hogy a passió történetét is olvasni kell... A szövegét olvasva össze kell hasonlítani a prófétákéval, amelyben megjövendölték ezt a szenvedést. Ha most Ézsaiás 53. fejezetéről elmélkedünk, akkor az is a nevelés szándékával történik.

A második szemléleti mód a lelki, a spirituális. Ennek lényege az, hogy Isten bűnök miatti haragjától megijedjünk, s így Krisztussal együtt engedjük megfeszíteni és holtan eltemettetni magunkat. Mert a harag és a bűn tényleg olyan rémes valóság, hogy a Krisztus halála nélkül egyiket se lehetett volna legyőzni. De ehhez a vígasztalást is hozzá kell fűznünk: nem kell a halálban maradnunk, mert ugyanolyan valóság lesz a mi feltámadásunk, akár a Krisztusé volt.

A passiótörténet szemlélése példamutató célzatú is kell legyen. Nekünk az Istenfia képéhez hasonlóknak kell lennünk. Mi mindnyájan olyan egyházat szeretnénk, amelyben nekünk is hatalmunk és uralkodási jogunk lenne. Pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház a kereszt alá rendelt, hiszen a kereszten az egyház feje, Krisztus szenved. De akkor is, amikor hitünk megvallása miatt támadnak bennünket, Krisztus példáját követjük.

Krisztus szenvedése szemlélésének ezt a három formáját egymással össze kellene kapcsolni. Néhány tudatlan azt tanította, hogy Jézus csak azért küldetett és szenvedett, hogy ahogy elviselt mindent, az erény tökéletes példájává legyen. Ez igaz, de nem elég. Hiszen az ő engedelmessége jelentette számunkra a váltságdíjat. Engedelmességével megajándékozott minket, hogy igazak legyünk, ahogy meg van írva:

"Egynek engedelmessége által sokan lettek igazzá." (Rm 5,19)