Pontosan nem tudom, hogy a téma felvetőinek és a cím megfogalmazóinak mi volt a szándékuk. Ezért szabadnak érzem magam arra, hogy magam határozzam meg a cím alapján feladatomat, kérdéseimet és reménység szerint válaszaimat. Rögtön az elején jelzem, hogy a címet így együtt - "A Szentíráshoz kötötten- a Lélek szabadságában" - nagyszerűnek érzem. Ha csak a Szentíráshoz való ragaszkodás vagy csak a Lélek szabadsága kapna hangsúlyt tévútra kerülnénk. Valahogy úgy, mint az a csónak, amely ki van kötve egy erős oszlophoz. Ebben az esetben nem sok hasznát vesszük. De annak sem, ha elkötjük és hagyjuk szabadon hintázni a hullámok hátán. Kell valaki, aki megköti és eloldozza a csónakot, és be is száll, hogy irányítsa azt.

1. Miben áll a Szentírás tekintélye?

Feladatomnak érzem, hogy pontosan meghatározzam miben is áll a Szentírás tekintélye. Korántsem csupán az inspirációról, a Szentírás ihletettségéről van szó. Az évszázados vita sokkal szerteágazóbb. Magában foglalja a kánon kérdését, az Írás isteni és emberi természetét, a tévedhetetlenség kérdését, az ellentmondások ügyét, valamint a Szentírás és az egyházi hagyomány egymáshoz való viszonyát.

Az a meggyőződés, hogy a Szentírás speciális helyzete a keresztyén teológián belül a Biblia isteni eredetén alapul természetesen már magában az Újszövetségben is fellelhető. A legtöbbet hivatkozott hely a 2Tim 3,16-17. " A teljes Írás Istentől ihletett , és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített." De az Újszövetség más szerzői is Pállal együtt ismételten hangsúlyozzák, hogy ők maguk hitelesen A Szentlélekkel eltelve írnak. ( 2Pt 1,19kk, 1Kor 7,40, 2Kor 3,2, Jn16,13kk, Lk1,1-4, Jel 22, 18kk ) A Szentírás önmagáról és önmaga tekintélyéről vallott álláspontja tehát egyértelmű. A Szentírás Istentől ihletett kijelentésként láttatja és határozza meg önmagát. A Szentírásnak ez az öndefiníciója a korai keresztyénségben minden vitán felül állt. A görög nyelvű filozófus, Alexandriai Philón a Szentírást teljesen ihletettnek tartotta, és azt állította, hogy Isten a bibliai könyvek szerzőit passzív eszközként használta fel isteni akaratának közlésében. Hasonló tartalmú meghatározást ad Augustinus, amikor azt mondja, hogy a Szentírást a Szentlélek diktálta. Egyáltalán elmondható, hogy egészen a felvilágosodásig általános meggyőződésként vallották és tanították, hogy a Szentírás tekintélye teljes egészében minden kritika fölött áll.

Ez természetesen igaz a reformáció korára is, bár megítélésem szerint éppen témánk szempontjából hozott valami újat és fontosat is, ami ma is útmutatónk lehet. Bár kétségtelen, hogy Luthernál is megtalálhatóak a reformáció korát megelőzőhöz hasonló vélekedések a Szentírás tekintélyét illetően. Az nyilvánvaló, hogy Luther az egész Szentírást inspiráltnak tekinti. Az ezzel szemben megfogalmazott kritikai észrevételek, amelyek arra hivatkoznak hogy Luther pl. a Jakab, Júdás levelet vagy a Zsidókhoz írt levelet és a Jelenések könyvét kritika tárgyává tette nem állják meg a helyüket. Mert, mint tudjuk Luthernak a kritikája arra vonatkozott, hogy az említett könyvek egyáltalán a kánonhoz tartoznak-e? A kánonhoz tartozó könyvek feltétlen tekintéllyel bírnak és ihletett írások. Hogy Luther mit értett ezen jól megvilágítja az 1535-ben született De fide disputációja. " Mivel mi nem vagyunk mindnyájan apostolok, akik Isten bizonyos tanácsvégzése által küldettek hozzánk tévedhetetlen tanítókként. Ezért ők nem, de mi, akik ilyen tanácsvégzés nélküliek vagyunk, tévedhetünk és eleshetünk a hitben." Ezek alapján azt kell mondanunk, hogy Luther szerint az apostolok Szentírásban foglalt kijelentései tévedhetetlenek, mert őket Isten rendelte nekünk tanítókul. Luther az egész Szentírást minden emberi kritika fölé emeli, amikor azt mondja, hogy " Egészen más dolog, ha az ember maga beszél, vagy pedig Isten szól az emberen keresztül."

Ebből pedig az következik: " Semmi más csupán az isteni Ige lehet a keresztyén ember első alapelve, az emberi szavak viszont az Igéből levont következtetések, amelyeket az Igéhez kell visszavezetni és az Igéhez mérve kell igazolni." Látjuk tehát, hogy Luther egészen világosan nyilatkozik az inspiráció kérdéséről, mégsem hivatkoznak rá az inspirációtan megfogalmazói. Már a lutheri ortodoxia is más úton jár, amikor a Szentírás tekintélyének megítélésében a tévedhetetlenséget helyezi előtérbe. Hollaz Examen és Calixtus Epitomé című munkáiban is megtaláljuk az ortodoxia hitvallását a Szentírásról. "Amit a Szentírás tanít az tévedhetetlenül igaz." A Szentírás tekintélyéről szóló történeti áttekintést itt befejezem. Nem foglalkozom a felvilágosodás korától eredeztethető számos próbálkozással, amely az Írás tekintélyét kérdőjelezi meg. A kérdés számomra az: Mit jelent a Szentíráshoz, mint tekintélyhez ragaszkodni? Mit jelent a Szentíráshoz való kötöttség?

Kézenfekvő lenne a reformáció Szentírásról vallott jelszóvá magasztosult hitvallását alapul venni. "Sola scriptura." Egyedül a Szentírás. Luther szerint hitbeli kérdések megítélésében egyedül a Szentírás tekintélye lehet mérvadó szemben az egyházi hagyománnyal. A reformáció kálvini ága a sola scriptura elvét hangsúlyosan kiterjesztette a keresztyén élet minden területére is. Ezzel szemben, mint tudjuk az Írás tekintélyét a római katolikus érvelés az egyházi hagyományból származtatja. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy a Szentírás tekintélye a sola scriptura elvben jól megragadható. De ha jól megnézzük a reformáció egyházaiban is csak abban van konszenzus a különböző teológiai irányzatok képviselői között, hogy mivel szemben fogadják el a sola scriptura elvét. Ha az elv tartalmi kifejtésére kerül sor azonnal kiütköznek az ellentétek. Ugyanúgy a sola scriptura elvét vallja az, aki a Szentírás tekintélyét a solus Christus elvből kiindulva Krisztus mindenek fölötti tekintélyéből vezeti le, mint az, aki a Szentírás mindenek fölötti tekintélyéből származtatja Krisztus tekintélyét. A sola scriptura elv tehát tehát sokkal világosabban határolja el magát attól, hogy mit nem jelent, mint pontosan meghatározná azt, hogy mit is jelent. Ezért megítélésem szerint a Szentíráshoz való kötöttségünkhöz, ragaszkodásunkhoz, tekintélyének elismeréséhez egy másik támpontot kell keresnünk. Ez a támpont elvezet bennünket témánk másik kérdéséhez is-a Lélek szabadságához.

2. A Szentírás önmagát magyarázza

A Szentírás tekintélyének kérdése természetesen dogmatikai kérdés. A reformátorok és közülük is különösen Luther hozzáállása azonban más természetű. Mint tudjuk Luther nem a dogmatika, hanem a Szentírás professzora volt. Dogmatikát sosem írt, hitvallássá lett írásait sem annak szánta. A Szentírás tekintélyének kérdése számára egyértelműen hermeneutikai kérdés volt. Miközben egyetemi előadásaiban leggyakrabban az Ószövetséget exegetálta, kezdetben ösztönös később azonban egyre tudatosabb írásmagyarázati elv vezette. Mindenhol, de különösen is a hagyományos és bevett magyarázattal bíró helyeknél folytatott kemény küzdelmet a Szentírás "saját hangjának" megszólalásáért. Állandó kritikája volt, hogy a hagyományos magyarázók szava az "Írás szavába vág". Ha egy-egy íráshelyet magyarázva ráérzett arra, hogy az addig érvényesnek hitt magyarázatok szembekerültek az Írás lelkével, szellemével, ő bátran hagyta hogy szólaljon csak meg szabadon a Szentírás Lelke. Tulajdonképpen ez az alapállása vezette el Luthert ahhoz a felismeréshez is, hogy Isten igazsága nem abban áll hogy bünteti a bűnöst, -- mint ahogyan korábbi írásmagyarázók a Szentírás betűjéhez, vélt tekintélyéhez, ragaszkodva ezt állították - hanem abban, hogy megkegyelmez a bűnösnek. Luther ebben a felismerésében teljességgel fejet hajt a Szentírás saját hangja előtt, a Szentírás Lelke előtt, tulajdonképpen a Szentírás számára érvényes tekintélye előtt. Luther tehát nem úgy tekint az ihletettség kérdésére, mint ami kapcsolatban állna a szöveg történeti megbízhatóságával vagy tényleges tévedhetetlenségével. Számára a tekintélyt a Biblia hangja jelenti, de -- gyorsan tegyük hozzá-- ez a hang sohasem szólal meg valami külön kinyilatkoztatásban, mint a rajongóknál, hanem mindig köti magát az Igéhez. A Szentíráshoz kötötten, a Lélek szabadságában lényegében nem más, mint Luther írásmagyarázati alapelve a "scriptura sacra sui ipsius interpres". Számomra ez ma is vállalható hermeneutikai alapelv.

De sokkal több is annál. Egzisztenciális szükség. Igen. A Szentírás tekintélye nem egyszerűen egy teológiai elvi kérdés. A Szentírás tekintélyként feladatát tulajdonképpen saját lelkiismeretem fóruma előtt tölti be. A bűn lényege éppen abban áll, hogy önmagam Isten előtti helyzetének értelmezésére nem fogadom el az Írás tekintélyét. Az önmagát értelmező Írás azonban ha a lutheri hermeneutika szerint megszólalhat saját hangján, képes arra, hogy kiemelje az embert önmagából, azaz tekintélyét azzal bizonyítja, hogy van hatalma arra, hogy az embert megszabadítsa saját értelmében foggant önértelmezésétől. Az Írás tekintélye alapján így születik meg az új ember, aki megbékélt Istennel. Én hiszek abban, hogy aki becsületesen közelít a Szentírás szövegéhez és azt igyekszik megérteni, az azt is megérti, hogy ebben a folyamatban ő, mármint az ember nem csupán alany, aki az Igét, mint tárgyat vizsgálja, hanem egy élet-történés egy élet-változás, megtérés részese amelynek szerzője maga az Ige. Számomra a Szentírás mindenekfelett való tekintélye a "scriptura sacra sui ipsius interpres" elvéből következik. Minden becsületes kutatás során a Szentírás szövegének értelmezője tulajdonképpen a Szentírás szövege által értelmezetté válik. Valójában a Szentírás tekintélyének önmagában nincs is semmi értelme. Tekintélye abban áll, hogy miközben önmagát értelmezi, az embert értelmezi. Ebben a folyamatban pedig megtörténhet az a csoda, amire egyetlen tekintély egyetlen hatalom sem képes: a bűnös embert üdvözíti, menybe viszi. Az előadásom elején használt képpel élve: Csónakba kényszerít, mint annak idején Jézus a tanítványokat és átvisz a túlsó partra.