Van-e ma még létjogosultsága a teológiának? Van-e egyáltalán még értéke? Van-e még ereje e beszédmódnak ahhoz, hogy megszólítsa a nyilvánosságot? Nem vált-e az elmúlt évszázadok alatt egyházi bennfentesek érthetetlen szakzsargonává, vagy éppen a néphez leereszkedők kegyes tanításává? Vagy: napjainkra nem olvadt-e már össze ez a nyelv a nyugati féltekén - mondjuk - a filozófiával, s egy négy évtizedes vasfüggöny mögött pedig - mondjuk - a fennálló hatalom ideológiájával? Érdemes-e ma a kereszténységhez, talán éppen a protestantizmushoz kötődő értelmiségieknek teológiát olvasni?

Tartalom

Egy teológusi életút
A keresztény hit alapelemei
Szintézis vagy reformáció
A közösség teológiája
A válogatott írások vezérmotívumai
A vajtai teológia "mint a lutheránus teológia korrektívuma"
Bibliográfia
Lábjegyzetek

Egy teológusi életút

Van-e ma még létjogosultsága a teológiának? Van-e egyáltalán még értéke? Van-e még ereje e beszédmódnak ahhoz, hogy megszólítsa a nyilvánosságot? Nem vált-e az elmúlt évszázadok alatt egyházi bennfentesek érthetetlen szakzsargonává, vagy éppen a néphez leereszkedők kegyes tanításává? Vagy: napjainkra nem olvadt-e már össze ez a nyelv a nyugati féltekén - mondjuk - a filozófiával, s egy négy évtizedes vasfüggöny mögött pedig - mondjuk - a fennálló hatalom ideológiájával? Érdemes-e ma a kereszténységhez, talán éppen a protestantizmushoz kötődő értelmiségieknek teológiát olvasni? Nemcsak német, angol, amerikai, francia szerzők nevei jutnak eszünkbe, ha teológusokra gondolunk? Van-e egyáltalán ma, a 20. század végén olyan magyar nyelvű teológia, amelyre érdemes odafigyelnünk?

Igen, van, csak éppen nagyon kevés. Kétségtelenül a teológusnak az egyház az otthona, bár újabban tengerentúlon is és idehaza is megjelent a "nyilvánosság számára szóló" teológia (public theology) műfaja, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy teológusokon keresztül a világban, a világnak is megszólaljon az egyház hangja. De az igazi teológia nemcsak "kifelé" propagál, hanem "befelé" is invitál. Igen, annak a teológiának lehet megszólító ereje, amely találkozik a világban intellektuálisan is tájékozódni kívánó, de az emberi létezés legmélyebb és legszemélyesebb vonatkozásaira is fogékony értelmiségi kérdéseivel. De a hatékony teológiának hitelesnek kell lennie. A hatalmi célokat szolgáló, kiszolgáló, vagy az éppen elpolgáriasodott kényelmes egyház teológusaitól ritkán kap stimuláló, megnyugtató, vagy továbbgondolkodásra késztető válaszokat a kérdező. A jó teológiát mindig valamilyen szenvedély, vagy - talán nem túlzás ezt állítani - szenvedés élteti. A jó teológus osztozik a valódi egyház, azaz Krisztus testének szenvedésében, részesedik az egyház életének, "már igen" és "még nem" (Oscar Cullmann) feszültségében. Ugyanakkor - egy másik klasszikus képet használva -, ha az egyház "hajója" a történelem tengerén idegen áramlatok és erők sodrásába kerül, akkor a jó teológusnak a hajó hivatott kormányosaival szemben is a "felvigyázó" prófétai és ezért népszerűtlen szerepét is kell vállalnia. A teológus tehát - ha Isten segítségével testi-lelki épségét megőrzi - a feszültségek, küzdelmek, kísértések (tentatio), nyomások hatására válik valódi teológussá. Különösen is érvényes ez az elmúlt fél évszázad magyar nyelvű teológiájára. Idehaza például a vállalt "peremhelyzet" eredményezhetett eredeti és hiteles teológiai hangot. Ezt ismerhetjük meg Vályi Nagy Ervin református professzor Minden idők peremén (1993) című kötetéből is. De ugyancsak tiszta teológiai gondolkodás születhet a történelem teremtette "diaszpóra-lét" feszültségeiből és nehézségeiből is. Erről az evangéliumtól idegen erőkkel folytatott élő harcról tanúskodik Vajta Vilmosnak, a Svédországban letelepedett magyar evangélikus teológus írásainak válogatása is, amely 1998-ban Amíg időnk van címen jelent meg. Nem érdekes-e, hogy mindkét teológus munkája az "idők"-ről szól?

Vajta Vilmos 1918. június 15-én született Kecskeméten. Tanulmányait a soproni Evangélikus Teológián végezte, 1940-ben szentelték lelkésszé. Egy éves segédlelkészi szolgálat után, 1941-ben ment tanulmányútra Svédországba. A Lundi Egyetemen többek között Anders Nygren professzor tanítványa volt. 1947-ben részt vett a Lutheránus Világszövetség, majd 1948-ban az Egyházak Világtanácsa alakuló ülésén. (Az utóbbin a szabadságában Magyarországon már egyre inkább korlátozott Ordass Lajos püspököt képviselte.) 1952-ben doktorált a Lundi Egyetemen. 1953-ban a genfi székhelyű Lutheránus Világszövetség meghívta a teológiai osztály vezetőjének. 1964-től 1981-es nyugdíjba vonulásáig a strassbourgi (Franciaország) Ökumenikus Kutatóintézet első igazgatója volt. 1981-től nyugdíjasként élt Svédországban egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig.

Munkássága kapcsán három dolgot kell kiemelnünk. Megfigyelőként - magyarok között egyedül! - részt vett a II. vatikáni zsinaton. 1956-ban kezdeményezésére indultak az azóta is rendszerességgel szerveződő nemzetközi Luther-kongresszusok. Végezetül Magyarországon a kommunizmus négy évtizede alatt az evangélikus egyházban neve tabu volt, eleinte elsősorban Ordass püspökkel való kapcsolata, később pedig a Káldy Zoltán nevéhez kapcsolódó "diakóniai teológia" teológiai bírálata miatt. Az említett kötetbe is felvett tanulmányát "Kritikai megjegyzések a diakóniai teológiához" (1983) az akkori magyarországi egyházvezetés Vajta személyét támadva mint "rágalmazást" utasított vissza, mondván, hogy "nincs joga kioktatni és cenzúrázni korábbi egyházát". (1) Hat évvel később, a rendszerváltás évében, a Budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia díszdoktori címet adományozott neki.

Vajta Vilmos az elmúlt öt évtizedben számos könyvet és tanulmányt publikált német, angol, francia és svéd nyelven. Leghíresebb munkája, amely Luthernek az istentiszteletről szóló teológiáját fejti ki (Die Theologie des Gottesdienstes bei Luther, Göttingen, 1952), még japánul is megjelent. További széles körű külföldi teológiai publikációs tevékenységét itt nincs módunk bemutatni. Csak megjegyezzük, hogy egy tíz évvel ezelőtti bibliográfia szerint (Koinonia 33) Vajta teológiai munkáinak listája mintegy tizennyolc oldalt tett ki, s ez még nem tartalmazta az egyházi, gyülekezeti lapokba írt cikkeit! Azt is megemlíthetjük még, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarországon Vajtának három könyve (Hitből fakadó élet, Evangélikus Sajtóosztály, 1990; Communio. Krisztus és a szentek közössége Luther teológiájában, Magyarországi Luther Szövetség, 1993; Amíg időnk van, Európai Protestáns Szabadegyetem, 1998) és két rövidebb munkája (Hit és élet összecsengése. Kierkegaard - Ordass Lajos tolmácsolásában, Ordass Lajos Baráti Kör, 1990; A szeretet keresztény értelmezése. A lundi teológia a múltban és a jövőben, Evangélikus Sajtóosztály, 1993).

1958 és 1988 között Vajta Vilmos a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók elnökeként is tevékenykedett. E munkacsoport alkalmi kiadványa, a Koinonia című lap volt. Az ebben az időben egyedüli evangélikus magyar teológiai lap címe "közösséget" jelent, s ez a fogalom Vajta teológiájának egyik vezérmotívuma. Az 1958-ban induló első számban "A menekültek lelkigondozása mint ökumenikus probléma" című tanulmányában máris felcsendül az a jellegzetesen vajtai motívum, amelyet mindig más és mindig újabb összefüggésben, de állandóan visszatérően egészen a legutóbbi tanulmányokig hallunk: "elveszett az az egyház, amely az Ige tisztaságát és közösségalkotó erejét nemzeti, kulturális, politikai elvek és közösségalkotó tényezők intézményesítésével helyettesíti, vagy ezekkel összekeveri." (37. oldal) A Koinonia évfolyamainak tanulmányozása közben figyelhetünk fel arra, hogy az elmúlt évtizedekben - miközben Magyarországon a teológiát a diktatúrát kiszolgáló ideológiává torzították - Vajta Vilmos milyen sok világos, tiszta hangú, egyszerre biblikus és hitvallásos, de a mai ember számára is aktuális teológiai tanulmányt tett közzé.

A hatvanas évek elejétől kezdve Vajta rendszeresen tartott teológiai előadást a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciákon, amelyek anyagát az Útitárs adta ki évről évre. A II. vatikáni zsinatról és az ökumenikus párbeszéd teológiai kérdéseiről írt tanulmányai pedig olyan katolikus folyóiratokban láttak napvilágot, mint a Katolikus Szemle vagy a Szolgálat. Néhány alapvető teológiai kérdésről szóló írása aztán a rendszerváltozás utáni Magyarországon a Diakonia, a Keresztyén Igazság és az Egyház és világ, a Lelkipásztor és a Protestáns Szemle című folyóiratok közölték.

A keresztény hit alapelemei (Hitből fakadó élet, 1990)

Időrendben az első, Magyarországon is megjelent Vajta-mű a Hitból fakadó élet (Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1990). A könyv választott műfaja a teológiai meditáció. A műfajválasztás több szempontból is szerencsés. Először is megszűnteti a hazai teológiában kialakult kettősséget, miszerint van egy teológiai szaknyelv, szakzsargon, amely csak a bennfenteseknek íródik, s amelyet csak ők használhatnak; s ezen túl van egy kegyes nyelvezet, amely viszont az egyház népének szól. A régi hagyományokat felelevenítő teológiai meditáció nyelvén Vajta ugyanúgy szól professzorokhoz, mint az "egyszerű" egyháztagokhoz vagy a hétköznapi hívőkhöz. Mindenkihez szól (hiszen a tanítók is olyanok lettek akiknek tejre van szükségük, és nem kemény eledelre) és mindenki számára van mondanivalója. A könyv ereje éppen a szerző alázatában rejlik: nem egy sajátos teológiai rendszert akar kiépíteni, hanem megkísérli "lehallgatni a bibliai üzenetet" (7. old) Nem az a könyv jó, amelyikben a szerző személye, vagy akár a sajátos teológiája mutatkozik meg, hanem ellenkezőleg: az a könyv, amelyikben a szerző személye, vagy akár a sajátos teológiája szinte láthatatlanná, átlátszóvá, "transzparenssé" válik, s a még sajátnak vélt gondolatokon is a Szentírás süt és ragyog keresztül. S ezért nekünk is először hallgatni kell, a "Szentírás központi szövegén elmélkedni", az ismertnek vélt szövegeket újra és újra olvasni. Az "új" felismerés sohasem szakadhat el a "régi"-től, egy-egy valóban "új" felfedezést legtöbbször a "régi"-vel való újratalálkozás adja. A hit "ábécéskönyvét", "Isten beszédeinek alapelemeit" újra és újra elölről kell tanulnunk. Hitünk számára nem lehetnek régi kérdések, hitünk nyelvének alapjait állandóan ébren kell tartani ahhoz, hogy hitünket hitelesen megvallhassuk, s hogy ne csak elkoptatott sztereotípiákat recitáljunk. A Hitből fakadó élet eredeti változata (Justified Life) az ökumenizmusnak abban az időszakában keletkezett, amikor "a kezdeti ismerkedés után időszerűvé vált az egyházak hitvallásos azonosítása" (7. old.). Vajta azt bizonyította a könyvében, hogy az evangélium primátusát és a hit általi megigazulást valló lutheri felismerés nem csupán valami evangélikus sajátosság, hanem egyetemes keresztény örökség.

A Hitből fakadó élet szerkezete három részre oszlik: l. Isten igazsága; 2. Hitből fakadó élet; 3. Krisztus követése. "Isten igazsága", mint arra a Római levél alapján Luther rámutatott, elsősorban ige, azaz cselekedet, Istennek az emberért hozott áldozata. "Isten igazsága sajátos cselekedet Jézus Krisztusban. Megigazítja az embert azáltal, hogy emberré lett." (14. old.) A hitből fakadó élet egyedüli alapja Krisztus halála és feltámadása. A keresztség "belekeresztelkedés a Krisztus testébe" (de ritkán halljuk ezt ilyen tisztán!), az úrvacsorai közösség pedig Krisztus áldozati halálában való részesedés (83. old.). A könyv egyik jelentősége abban van, hogy visszaadja a bibliai szavak és kifejezések (számunkra sokszor kényelmetlen) jelentését, s felhívja figyelmünket arra, hogy milyen nagy veszély az, ha egyes kifejezéseket (pl. "lelki ház") elspiritualizálunk.

A szerző teológiai módszere nem elsősorban a "szétválasztás", hanem a különbségeket felmutató összekötés. Mindennek alapja Isten cselekedete. Erre épül a hitből fakadó élet. A harmadik - legkönnyebben olvasható rész - pedig arra mutat rá, hogy Krisztus követése sem lehetséges Isten cselekedete és Krisztus engedelmes áldozata nélkül. A teológia számára ez azt jelenti, hogy az etika alapja a dogmatika. "Krisztus Isten képeként azért lett emberré, hogy az ember Isten képmására való teremtettsége megvalósulhasson" (96. old.). A keresztény ember számára Krisztus a példakép, s Krisztus életének "mintája" ábrázolódik ki az egyén életében, "a Krisztus példakép, az emberi lét ősképe" (99. old.). Ezért a Krisztus-követő tanítvány hasonul a Krisztusképhez (100. old). A könyv egyik gyakran visszatérő kifejezése a "részesedés".

Vajtának ez a könyve egyúttal kihívást jelent az elvilágiasodott, modern kereszténység felé is. Nem szolgálja ki a korát, nem "játszik alá" a manapság divatos nyugati vagy keleti irányzatoknak. Megőrzi a kereszténységnek a veszélyekre mindig is figyelő prófétikus küldetését. Óva int a "rokonszenvessé" tett kereszténységtől, a tudomány, a filozófia, vagy akár a teológia modern bálványaitól (158. old.). "Az egyház tragédiája az, hogy a még legragyogóbb etikai eszmék is befurakodhatnak az evangélium helyébe és félrevezethetik azokat, akik Krisztus követésében kívánnak járni" (uo.). Amíg a modern "rokonszenvessé" vagy" szalonképessé" tett kereszténység sokszor tartózkodik olyan gondolatoktól, mint az áldozat, az engedelmesség, a szenvedés, a mártíromság s ezek helyett például divatos "szituációs etikát" propagál, addig Vajta könyve visszaadja ezeknek a fogalmaknak az eredeti jelentését és méltóságát, s bizonyítja, hogy áldozat, engedelmesség, szenvedés vagy mártíromság nélkül olyan a kereszténység mint az ízét veszített só.

Szintézis vagy reformáció (A szeretet keresztény értelmezése, 1993)

A szeretet keresztény értelmezése - A lundi teológia a múltban és a jövőben (Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1993) először a Nyugat-Európai Református Lelkipásztori Szolgálat és a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének a svédországi Lundban 1991. szeptember 11-13. között tartott teológiai konferenciáján hangzott el kivonatosan. Első ízben a Németországban megjelenő Koinonia c. magyar evangélikus teológiai folyóirat 1992. (35.) pünkösdi számában látott napvilágot. Hazai gyors újra megjelentetése minden bizonnyal tisztelgés kíván lenni a teológus 75. születésnapja alkalmából. A szerző a bevezető jegyzetben a lundi teológiához fűződő ötven éves személyes kapcsolata okán a tanulmányt önéletrajzi "számadásnak" nevezi. Ám ennél is figyelemre méltóbb a tanulmány három befejező sora: "A lundi teológiától én ezt tanultam. Ezért várok ?reformációra? (megújulásra Róm 12,2) a magyar keresztény teológiában is." A tanulmány tehát nemcsak enciklopédikusan tájékoztat, informál bennünket, hanem mindenek előtt paradigma a magyarországi keresztény teológia számára is. A könyv teológiai módszertani jelentőségére írásunk végén még visszatérünk.

Kik is voltak a "lundi teológia" képviselői? A "lundi teológia" képviselőinek életrajzi vonatkozásairól jelentős adatokat közöl a könyv függeléke. A harmincas évektől kezdve három jelentős svéd teológus működött Lundban: a matuzsálemi kort megért dogmatikus Gustaf Aulen (1879-1976); a nemzetközi Luther-kutatás tekintélyes képviselője Ragnar Bring (1895-1988); és a "szeretet teológusa" Anders Nygren (1890-1978), aki egyúttal a Lundban 1947-ben megalakult Lutheránus Világszövetség első elnöke is volt. Végezetül Vajta még ide sorolja a még élő etikust, Gustaf Wingrent (1910-), aki szintén a "lundi teológiából" indult, ám az ötvenes évektől kezdve elhatárolta magát a "lundi teológia" módszereitől. Az Ordass-sal foglalkozó kutató Gustaf Aulenról és Anders Nygrenról szeretne a legtöbbet megtudni, hiszen a húszas évek végén mindketten a fiatal Ordass (akkor: Wolf) professzorai voltak a lundi egyetemen. Ráadásul Ordass a háború alatt lefordította Gustaf Aulennek a norvég egyházi ellenállásról írt tanulmányát: (Válogatott írások, Bern, 1982, 40-47. oldal). Különösen is izgalmas, s egyelőre még feltáratlan kutatás tárgya az a teológiai, ezen belül: ekkleziológiai hatás (pl. az episzkopátus kérdésében), amely Aulenra vezethető vissza Ordass Lajos teológiájában.

Vajta Vilmos tanulmánya azonban Anders Nygrennek a szeretetről szóló világhírű monográfiájára fókuszál, de közben kitekint a "lundi teológia" képviselőjének más munkáira is. Nygren életútjának egyéb részleteiről Vajta a Diakonia 1992. évi 1, számban tett közzé egy írást.

A "lundi teológia" módszerét Vajta úgy ismerteti, hogy annak segítségével mutatja be a szeretetet, a "lundi teológia" tárgyát. Így első lépésként fogalmi elemzéssel kezdi, rámutatva, hogy e lundi módszer jóval megelőzte az analitikus nyelvfilozófia Svédországban is elterjedt irányzatát. A második lépés az értelmi összefüggés feltárása; harmadik pedig az irodalomtudományból is ismert motívum-kutatás. A "motívum-kutatás a gondolkodásban rejlő alapszemléletet keresi meg. A gondolatmenet irányát igyekszik megtalálni, hogy felfedje azt a hajtóerőt, amely egy gondolati egész összetartozását lehetővé teszi." A lundi teológia tehát itt a művészettudományoktól, nevezetesen a zenetudománytól és az irodalomtudománytól kölcsönöz szakkifejezést, amikor megállapítja, hogy a keresztény teológia alapmotívuma a szeretet, az agape.

A módszertani fejezet után következik a keresztény szeretet tartalmi kérdéseinek tárgyalása. A szeretet biblikus jellemzése (descriptio) során az egyik legmegragadóbb pont Nygrennek az a gondolata, hogy Isten nem a szentség, hanem a bűn bázisán hozza létre a vele való szövetséget. Így az agapét ténylegesen "halálos" szeretetként lehet, illetve kell jellemezni, hiszen Róm 6,10-ben az apostol az odaadást, az áldozatra vonatkozó képpel juttatja kifejezésre. Vagyis a szeretet legteljesebb mértékben Isten áldozatában, a kereszten valósul meg. Bár a "szeretet apostola" kétségtelenül János, Nygren Pál apostolnál ismeri fel az agape-teológia mélységeit.

A bibliai elemzés után következik a szeretet alapmotívumainak kiértékelése, a distinctio: az agapénak az erosszal való szembeállítása. Jól ismert megállapítás, hogy az agape teocentrikus, az erosz pedig egocentrikus. Ezen belül már kevésbé ismertek Nygren megállapításai az agape-ról, vagyis, hogy az spontán és indokolatlan; érzéketlen ill. közömbös az értékkel szemben; hogy az agape újat alkotó; hogy az agape közösséget hoz létre.

A szeretet-teologia alkalmazásában (applicatio) is a lutheri hármasság jut kifejezésre: az Isten iránti szeretet kapcsán Vajta Aulent idézi arról, hogy az imádság is kegyelmi ajándék. A felebaráti szeretet kapcsán pedig arra mutat rá, hogy Krisztus a felebaráti szeretetnek az alanya, nem pedig a tárgya. A felebaráti szeretet témáján belül Vajta tárgyalja férfi-nő viszonyt, a baráti szeretetet, a testvéri közösséget és az ellenség szeretetét. Végezetül pedig azt bizonyítja Vajta, hogy megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy létezik-e agape-szeretet a kereszténységen kívül. Megválaszolhatatlan, mert a kérdés felvetése már eleve téves premisszákat tartalmaz.

Vajta szerint a "lundi teológiának" nincs jelene, hanem csak múltja és jövője. Újra szükség van a fogalmi elemzésre, mégpedig úgy, hogy annak meglepetést kell okoznia, az evangéliumot úgy kell megszólaltatni, hogy az a legjámborabb hívőnek is újra és újra botránykővé váljon! Vajtával csak egyetérthetünk abban, hogy a "hermeneutika a lundi teológia eredeti intenciójának következetes alkalmazása". Újra szükség van az értelmi összefüggés feltárására, arra, hogy a hit kérdéseit ne attól idegen szempontok fényében tárgyaljuk: Vajta nagyon határozottan, szinte prófétikus erővel mutat rá napjaink nagy kísértéseire. Bármennyire is fontos emberileg a népek közötti béke, a társadalmi igazságosság vagy a természet védelme; a Krisztus evangéliumból táplálkozó teológia ezeket nem állíthatja vallásos meggyőződésként. "A szociális felszabadulás, az igazságos vagyonelosztás, a környezet védelme: mindez az emberi (jó)lét jogos feltétele. De az a teológia, amely az egyházat elragadja, és többé nem vallási gyökereiből táplálkozva nyújt evangéliumot, hanem, csak humánus, kulturális eufóriában, az emberi teljesítmények kecsegtetésével helyettesíti a kívülről jövő, tehát nem emberek által létrehozott, eschatologikus reménységét; ez a teológia egyszerűen meghamisítja a teológia sajátos küldetését." (47. oldal.)

A mintegy ötven oldalas kis könyvecske gondolati csúcspontját kétségtelenül az utolsó lapokon éri el. Már Vajta korábbi könyvében, a Hitből fakadó élet-ben is láthattuk a klasszikus teológus bátorságát. Óriási különbség van az ún. "modern" teológusok és a "klasszikus" teológusok "bátorsága" között. A modern teológusok számára a "bátorság" a hagyományos hittételektől való elszakadás bátorságát, esetleg "vagányságát" jelenti. Céljuk: minél inkább szalonképessé és elfogadhatóvá tenni a világ számára a keresztény üzenetet. Manapság ilyen "teológusok" vannak divatban, nekik tapsol a világ és az elvilágiasodott egyház. A klasszikus teológia számára a bátorság a divattal, az árral szembeni úszás merészségét, a meggyőződés kimondásának prófétai kényszerét, a népszerűtlenség, a kifütyülés vállalását jelenti.

Ugyanebben a könyvben tett Vajta különbséget két teológiai módszer: a "szintézis" és a "reformáció" között. "A keresztény teológia szintézise megkísérli mintegy 'beöltöztetni' az örök üzenetet úgy, hogy botránkozás nélkül egybeolvadhasson azzal a világgal, amelyet szolgálnia kell (...). A reformáció mint teológiai módszer ezzel szemben, a kereszténység színtiszta sajátosságának kifejtésére törekszik (...). A reformáció teológiai módszere Isten Szentlelkének meggyőző erejére épít, nem pedig az emberi társadalom támogatására (...). A lundi teológia a dogmatörténetet a szintézis és a reformáció állandó változásainak ritmusaként tekinti. Nygren a keresztény szeretet példáján szemléltette a két módszer küzdelmét". (50-51. oldal.)

Minden korban megjelennek azok a művelt, korukban, kultúrájukban tájékozott teológusok, akik a hit alapelemeit megpróbálják szimpatikussá, szalonképessé tenni az őket körülvevő világnak. Emberileg becsületes indíttatással általában megkísérlik "a mai ember számára érthetővé tenni" a keresztény hitet. Ők a "szintézis" módszerével dolgoznak s Philon óta, aki a művelt hellén világ számára allegorizálta a zsidóság szent iratait, minden kor "modernjei" azt szeretnék, hogy a hit tanításán ne botránkozzon, hanem csodálkozzon a külvilág. Ezzel szemben a reformáció módszerének emberei nem azon igyekeznek, hogy görcsösen "behozzák a világtól való lemaradást", hanem hogy bátran és nyugodtan hitük megvallásával vállalják a világ megbotránkozását. A "modern", a "szintetizáló" teológia ellentéte szerencsére nem a "konzervatív" (fundamentalista), de nem is a "posztmodern" (pluralista), hanem - és most már nevezzük nevén a Vajta Vilmos által is művelt teológiát: a "klasszikus". Amikor Vajta Vilmos könyve záró lapjain arról ír, hogy a lundi teológia szerint választani kell a szintézis és a reformáció módszere között, akkor könyvének nemcsak tárgya, hanem egyben alanya is lesz e klasszikus teológia. A szintézis ugyanis mindaz, amit az előbb "modernként" jellemeztünk. Vajta klasszikus teológusként úgy írt a teológiáról, hogy eközben maga is teológiát alkotott: részesített bennünket tudományának szenvedélyében és merészségében, etikai elkötelezettségében, a megújulásra sóvárgó hit alázatában.

A közösség teológiája (Communio: Krisztus és a szentek közössége Luther teológiájában, 1993)

1993-ban a Magyar Luther Könyvek elő köteteként jelent meg Vajta Vilmosnak Luther communio-teológiájáról szóló könyve Communio: Krisztus és a szentek közössége Luther teológiájában címen. Vajta négy évtizeddel korábban az istentisztelet teológiájáról írta doktori disszertációját, s az általa indított magyar nyelvű teológiai folyóiratnak is a Koinonia címet viselte. Luther communio-teológiájáról szóló könyvének eredeti, rövidebb változata Luther halálának 500. évfordulójára több nyelven is megjelent. Ha a könyv témáit szeretnénk néhány címszóba sűríteni, akkor ezeket kellene említenünk: Szentlélek, közösség, úrvacsora, egyház, egyházfegyelem, a szentek szolgálata, mennyei és földi istentisztelet. Vajta Vilmos egész életművének vezérmotívuma a koinonia, ill. communio teológiai kérdése körül forog. A téma különleges aktualitást nyer az ökumené korszakában, ám Vajta Luther alapján hangsúlyozza, hogy az egyház külső, földi szervezete csakis a benső, lelki valóságra, a Szentlélek láthatatlan művére épülhet.

A könyv két részre oszlik: az első rész a communio-teológia alapvetése (1520-ig), a második a szakramentális communio kifejtésével és jelentőségének értékelésével foglalkozik.

Mi az egyházról való hiteles beszédmód? Természetesen lehet az egyházról szociológiai értelemben is beszélni, de valójában "az egyház csak a teológia lelki-szakrális értelmezésében lép elő olyan rejtett valóságként, amelyet Isten teremtő Szentlelke hoz létre a hívő lelkekben". (18. old.) "A hit láthatatlan, lelki valósága nélkül az egyház csak pszeudoegyház, amelynek nincs sok köze a Szentíráshoz" (16.old.). Az egyház alapja Krisztus és szentjeinek a közössége, amely elsősorban az oltáriszentségben, az úrvacsorában valósul meg.

Vajtának igazat kell adnunk, amikor az oltáriszentségről szóló 1519-es lutheri prédikációt az egyházról szóló tanítás "példás összefoglalásának" tekinti. Rámutat, hogy Luther a spekuláció helyett "a szentségben részesedő közösség felé irányította a hívők érdeklődését". (19.old.) Luther valóban a részesedés (participáció) lényegére mutatott rá, amit részint a krisztusi közösségben való kegyelemteljes cserérének és egybeolvadásnak (gnedigen wechsell odder vormischung) részint pedig "boldog cserének" (fröhlich wechsell, eyn fröhliche wirtschafft, mirabile commercium) nevez. A szentség jelentése: communio, a szentek közössége, vagyis Krisztussal és az szentjeivel való egy testté válás, részesülés. Ha a test egyik tagja szenved, vele együtt szenved valamennyi, ha örül a tag, a többi is részesedik abban az örömben. A hívő a szentségben Krisztussal és az ő szentjeivel egyesül, aki a hívőt bántja, az Krisztust bántja. Ez a szentség védelmet is ad, mert minden nyomorúságunkat és kísértésünket Krisztusra és a közösségre helyezhetjük. Miért éppen a kenyeret és bort rendelte Isten e szentség jeleinek? Luther rámutat, hogy a kenyér és a bor már formájukkal is a közösségre indítanak:"Mert amiképpen a kenyér sok összezúzott búzaszemből készül, s ekképpen sok búzaszem teste az egy kenyér testévé válik, amelyben az egyes búzaszemek elvesztik a saját testüket és formájukat, és a kenyér közös testét öltik magukra, s ugyancsak a szőlőszemek is elvesztvén saját alakjukat, a bor és ital közös testévé válnak,- ugyanúgy lesz velünk is, ha ezzel a szentséggel helyesen élünk. Krisztus minden szentjével együtt szeretetétől fogva, magára veszi a mi alakunkat, velünk együtt küzd a bűn, halál és minden baj ellen: mi pedig az ő szeretetétől felgyulladva őhozzá formálódunk, az ő igazságára, életére és üdvösségére hagyatkozunk, s ekképpen az ő javaival és a mi bajainkkal való közösség révén egy tésztává (kaláccsá), egy kenyérré, egy testté, egy itallá leszünk, úgy hogy minden közössé lesz.." (2)

A közösség tehát kétféle: egyrészt Krisztusban és az összes szentekben részesedünk, másrészt minden keresztény hívő részesedhet a másikban, amennyiben a krisztusi szeretet kiirtotta az önző, haszonleső szeretetet a hívők életében. (18. old.)

Könyve második részében fejti ki részletesen Vajta a communio-teológia lényegét. Magyarázatát a fej és a test páli metaforájának értelmezésével kezdi. Mivel a test a fejtől kapja az életet, Krisztust sem lehet elképzelni egyháza nélkül: Krisztus mindenkinek az Ura, de csak a testének a feje. Dietrich Bonhoeffer alapján elmondható, hogy Krisztus "gyülekezetként létezik", vagyis a testében él a fej. A házasság a Krisztus-közösség valóságának a képe. Luthert idézve vallja a szerző, hogy "e földön örökké létezik az egy, keresztény nép, melyben Krisztus él, működik és uralkodik megváltás, kegyelem és bűnbocsánat által; és (amelyben a Szentlélek megelevenít és megszentel..." (33.old.) A keresztény közösség lényege a Krisztusban való részesedés a Szentlélek által. A participáció, a koinonia az egyház nagy titka, a reformáció idején a magyar nyelvnek a "közösülés" kifejezése még erre is vonatkozott. (34.old) Luther a miseáldozat fogalmát helyesbítve az áldozat valódiságára hívta fel a figyelmet: nem mi áldozzuk fel Krisztust, hanem Krisztus áldoz fel minket (36.old.) "Az úrvacsorai istentisztelet az az alkalom, ahol a Szentlélek megszentelő műve a külső-testi teremtett világban a lelki-szakramentális közösséget kiosztja az emberiségnek. Így teszi a hívőket egymással a lelki javakban osztozó közösséggé."(43.old.)

Hogyan viszonyuljon a keresztény közösség a közösségben tapasztalható bűnökhöz? Vajta Luthernek a Galata-levélről szóló kommentárját idézi annak illusztrálására, hogy Luther számára a keresztény közösségben "egymás terheinek hordozása" egymás bűneinek a hordozását is jelenti. A "Ki-ki másnak szégyenét el kell fedezze" c. fejezetében Vajta szépen fejti ki Luther alapján, hogy bár a keresztény közösség megindul a megszentelődés útján, ez a keresztény közösség mégis communio mixta: communio sanctorum és communio peccatorum egyszerre. Ezért a koinonia-ban a bűnössel is Krisztus lelki közösségét kell megvalósítani: "Nem általában egymás sorsának hordozásáról ...van tehát szó, hanem egészen konkrétan a gyülekezetben is felfedezhető bűn hordozásáról. A keresztény szeretet (agape) lényege...hogy az egymásban felfedezhető bűn terheit is hordozza."(45-46.old.)

Természetesen a bűn hordozásának kényszere nem valami kegyes altruizmus, hiszen a másik bűnterhét átvállalók is csak "állítólagosan" tiszták, s egy pillanatra lennének erre képesek, hanem minderre, a bűnösöket igaznak elfogadó és megszentelő Krisztus, az egyházat építő Szentlélek és a gyülekezetet tanító Pál apostol ne késztetné őket. Gal 6,1-2-ben Pál apostol pontosan erre kéri az "igazakat": "igazítsátok helyre az ilyet, szelíd lélekkel", "egymás terhét hordozzátok"! Vajta így Luthert idézve így folytatja: "Ily módon képzettségem nem az én tulajdonom, hanem a tanulatlanoké (...). Tisztaságom nem az én tulajdonom, hanem azoké, akik testükben bűnöznek, nekik vagyok elkötelezve, Istennek felajánlva tisztaságomat ért, védelembe vévén őket, kimentvén őket. Így fedezem el Isten és emberek előtti tisztességemmel az ő gyalázatukat. (...) A szentek közössége nem taszíthatja magától el e bűnöst, mintha számára idegen lenne. Megmentését önmaga odaadásával Isten előtt könyörögve szorgalmazza. (...) A hívők "papsága" a szentek közösségében Krisztussal, a Főpappal egyesülve valósul meg, akinek élete kivetül népének életszentségébe. A lutheri magyarázat szerint ez a szeretet Krisztus-törvénye (Gal 6,2)" (46-47.old.)

Krisztus a Szentlelke által osztja ki az üdvösség ajándékait, a hívők Krisztus bűnbocsánata által minősülnek szenteknek. Egyedül Krisztus megváltó műve menti meg népe egészét. "Isten megszentelő művében a megelevenítés és újjászületés üdvözítő ajándékát az óember halálával köti egybe. Isten azáltal végzi el szeretetének művét, hogy haragjának színleg ellentétes módján (sub contraria specie) távolítja el sajátos művének akadályát." (51.old.) Ezt közvetítik Krisztus és az ő szentjei: a Krisztusban hívők életszentsége Krisztus szenvedését és keresztjét tükrözi vissza. Nem a szentek földi maradványaihoz kell kötni a bűnbocsánat ajándékát, de az előttünk járt hívők életszentsége hitre serkentő példa számunkra.

Mindebből következik a békéltetés szolgálata. A bűnbocsánat nem egy papi rend kiváltsága, hiszen nem a pap bocsátja meg a bűnöket, ő csak a Krisztus által megajándékozott bűnbocsánatot hirdeti. Ezen a ponton merül fel a kiközösítés (ex-communio) és az egyházfegyelem kérdése. A kiközösítés csak a külső-testi közösségre vonatkoztatható. A lelki kiközösítés nincs az egyház hatalmában, a kiközösített lelkileg részesülhet az úrvacsorában, ha hittel vesz rész az istentiszteleten. Vajta rámutat, hogy "a szentek közössége (...) arra figyelmeztet, hogy Krisztus gyülekezetében az egyházfegyelem kérdését sohasem lehet egyoldalúan a törvény szempontjaival megoldani". A lelki közösség feladata az eltévelyedett felsegítése, amit a "vádlott" is hálával fogadhat. Luther alapján Vajta fontosnak véli, hogy a testvéri közösség intésének evangéliumi szándéka kiderüljön. Ugyanis nem a bűnös eltaszítása, hanem a hazahozatala a "kulcsok" közösségi gyakorlásának igazi értelme. (60.old) Luther ekkléziológiájának lényege, hogy a földi és a mennyei szentek is Krisztusban vannak: "Bizonyosak vagyunk, hogy a szentek mind Krisztusban vannak, akár élők, akár holtak." Ahogyan az igazi egyház, úgy a szentek is elrejtettek (sancti absconditi). A földön élő Krisztus-közösség időbeli és térbeli határoktól függetlenül Krisztus minden szentjével a mennyben és a földön tartja az istentiszteletet. Ezért mondjuk az Agendánk szerint mi is: "az üdvözültek mennyei seregével és a földön élő egész anyaszentegyházaddal együtt boldogan áldunk és magasztalunk téged és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét."

A válogatott írások vezérmotívumai (Amíg időnk van,1998)

Vajta Vilmos írásainak gyűjteményes kötete, az Amíg időnk van 1998-ban jelent meg. Ha a könyv témáit koncentrikus körökön tüntetnénk fel, akkor a következő csoportosítást kockáztatnánk meg kívülről befelé haladva: l.) a mai világ szellemi körképe (filmek, regények, műalkotások az emberi lét kérdéseiről), 2.) az ökumenével kapcsolatos írások (II. vatikáni zsinat, teológiai párbeszéd), 3.) ekkléziológiai tanulmányok ("forrásegyház", "folyamegyház", az egyház mint szakramentális koinonia), 4.) az istentisztelet teológiája (liturgia), 5.) Luther-tanulmányok (Luther eredeti írásainak újraolvasása abból a célból, hogy mit mondott e témákról), 6.) a protestáns hagyomány eltorzulása (például a hit általi megigazulás egyoldalúsítása), 7.) a keresztény hit "alapelemeinek" (ez Vajta leggyakrabban használt teológiai kifejezése) tüzetes vizsgálata, ezen belül: a) a hit és az élet kapcsolata, b) megigazulás és megszentelődés, c) az igazság, d) az evangélium mint vigasztalás, e) a szeretet, g) Krisztus-követés mint engedelmesség és szenvedés, h) kereszt és feltámadás. Folytathatnánk, bővíthetnénk és bizonyára módosítanunk is kellene e fogalmak helyét a képzeletbeli koncentrikus körökön, de nem célunk Vajta teológiájának pontos, szisztematikus bemutatása. Mint ahogy ő sem akar e témákból valami látványos, csak rá jellemző "katedrálist" építeni életművével. Ugyanakkor munkáinak e témákon kívül mégis van egy sajátos "stílusa" vagy "módszere". Az életmű egyik stílusa vagy módszere, hogy Vajta nem építkezik, hanem "lehallgatja a bibliai üzenetet", és jó tanárként állandóan visszatér hallgatóival a hit elemi iskolájába, tudván tudva a Zsidókhoz írt levél szerzőjével együtt, hogy tegnap is, ma is és holnap is nekünk "Isten beszédeinek alapelemeire kell figyelnünk" (5:12). A "hit ábécéskönyvét" ugyanis nekünk, hívőknek szinte minden reggel újra és újra át kell ismételnünk, hiszen minden baj gyökere, hogy mi, emberek az alapelemeket estére már megint elfelejtjük vagy eltorzítjuk. Ezért nemcsak imádkoznunk kell, hanem tanulnunk is kell minden nap az alapelemekről. Csak ez az állandó ismétlés, repetitio teszi lehetővé, egyrészt, hogy kiküszöböljük a "haladás" vagy "fejlődés" vagy "nagykorúság" gőgjét, másrészt, hogy megőrizzük a hamisság vagy a torzulás érzékelésének egészséges gyermeki ösztönét. Csak az képes azonnal felszisszenni a "hamis evangélium" szirénhangjára, aki mindig ismétli magának az alapelemeket. Így aki az alapelemekre figyel, megőrzi magában a torzulásra vagy a hamisságra való vigyázó éberséget. Ezért nem helyeztük el e koncentrikus körökön például a szerzőnek a diakóniai teológiával való egyébként terjedelmében is jelentős kritikai munkásságát, hiszen ez már nem a "téma", hanem a "stílus" kérdéséhez tartozik. A másik jellegzetes szempont, hogy Vajtát majdnem minden kérdés kapcsán tulajdonképpen az ekkléziológiai kérdés, a szakramentális teológia, a communiot teremtő Szentlélek természete foglalkoztatja. Fontos, hogy észrevegyük teológiájának ezt az - orthodoxiával is rokonítható - esztétikai karakterét.

Az itt közölt mintegy húsz tanulmányt a szerző három szerkezeti egységbe tagolta. Az "Amíg időnk van" című első szerkezeti egység tulajdonképpen - keresztény értelmiségiekhez szóló esszéket tartalmaz, amelyek eredetileg a hatvanas évek elején tartott előadások voltak. Kicsoda az ember? Mit jelent Krisztust követni? Mi a vigasztalás? Mi az idő? - hangzanak az univerzális érvényű kérdések. Meglepő és elgondolkodtató, hogy a szerző már a hatvanas években "poszt-ateizmusról" szól, vagyis annak az életérzésnek ad hangot, amit majd a "posztmodern" filozófiája hangoztat a nyolcvanas, majd a kilencvenes években. Az "Ecce homo" kapcsán, ha formailag nem is egészen, de tartalmilag azért őt idézzük, amikor eszünkbe jut egy bölcs mondás: "Nem azért vagyunk emberek, hogy keresztények legyünk, hanem azért vagyunk keresztények, hogy emberek legyünk." Vagyis: csakis Krisztusra nézve, őt követve válhatunk azzá, amivé tulajdonképpen egykoron teremtettünk: igaz emberekké. E szerkezeti egységből mindenek előtt a "Krisztus követése" című tanulmányt emeljük ki. Figyeljünk egy pillanatra arra, hogy az engedelmesség és a szenvedés megvilágítása után mily szépen ír Vajta Vilmos a megbocsátásról: "Mint amikor a víz kifut a homokos talajra, amely elszívja a vizet, úgy szívja fel a haragot, a civódást a megbocsátás." Az "Istentisztelet szekuláris korunkban" című tanulmányt minden templomba járó hívőnek el kellene olvasnia, hogy ne csak megszokásból, hanem értelemmel és "okosan" is tudja dicsőíteni az Urat (Róm 12,1). A második szerkezeti egység "Bár szétszakadva él az egyház" című, terjedelmében leghosszabb rész a II. vatikáni zsinattal, az egyház identitásával és az ökumenikus párbeszéd lehetőségeivel foglalkozik. Vajta Luthertől megtanulta a teológiai megkülönböztetés művészetét. Különbséget tesz a politikai és hatalmi indítékú hamis és a hitből fakadó igaz ökumené között. Érvelésére a biblikus, hitvallásos hűség, a teológiai cizelláltság, s ugyanakkor a másik iránti nyitottság egyaránt jellemző. Hiszi és vallja, hogy Krisztus nem egy felekezetben ismerhető fel, ezért a "büszkeség" vagy a "dicsekvés" által emelt, megmerevedett felekezeti falakat le kell rombolni, hogy érvényesülhessen az evangélium. A II. vatikáni zsinatról szóló "frisshangú" jelentések izgalmas kortörténeti dokumentumok is egyben.

A harmadik, befejező részben "Nincs más evangélium" aztán felvonul a par excellence teológus teljes arzenálja, megszólal a motívumok teljes orkesztrája. A miles christi diakóniai teológiával való s a lépéseit precízen kimérő fegyvercsörtéjében, majd a keresztény igazság tiszta dallamában, vagy a feltámadás mennyei doxológiájában már egyértelműen meghalljuk, hogy itt már távolról sem csak esztétikai teljesítményről van szó, hanem a teológia kérdéseinek felvetése bizony élet és halál kérdése, egy tétel helyes kifejtésén "áll vagy bukik" minden, s egy hang legkisebb "elcsúszása" katasztrófához vezethet.

A vajtai teológia "mint a lutheránus teológia korrektívuma"

Ha párhuzamosan olvassuk Soren Kierkegaard A keresztény hit iskolája, Dietrich Bonhoeffer Követés című munkáit Vajta Vilmos teológiai meditációival, azonnal feltűnik, hogy milyen sok hasonlóság van Kierkegaard, Bonhoeffer és Vajta Vilmos teológiai gondolatai között. A Credo II. évfolyamában (1996/1-2, 8-12.old.) jelent meg egy Vajta-tanulmány "A lutheri teológia - mindig korrektívum" címen. Nézetem szerint e cikk a szellemi rokonság elméleti megalapozása, hiszen Kierkegaard, Bonhoeffer és Vajta egyaránt az egykori teológiai felismerések egyoldalúsításai ellen szólaltak fel. Kierkegaard a múlt században azt a meghökkentő és megbotránkoztató igazságot kiáltotta a világba, hogy a "A kereszténység kiirtotta a krisztushitet, anélkül, hogy tudna erről, következésképp ha van valami teendő, hát meg kell próbálnunk visszajuttatni a krisztushitet a kereszténységbe." (A keresztény hit iskolája, 48.old.) Bonhoeffer pedig arra mutatott rá , hogy a "drága kegyelem" nagyszerű reformátori felismerése "olcsó kegyelemmé" silányult a "hit által- Isten kegyelméből-ingyen" eszméjének félreértése kapcsán. Az "olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat... követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem... A drága kegyelem Jézus Krisztus hívása... A drága kegyelem az evangélium (örömhír!), amelyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért mindig imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell. Drága, mert követésre hív, kegyelem mert Jézus Krisztus követésére hív, drága mert az ember életébe kerül, kegyelem, mert csak így ajándékoz életet..." (Követés, 27.old.)

Aligha lehet véletlen, hogy Vajta is éppen Kierkegaard kapcsán látja a lutheri teológia lényegét "korrektívum"-nak, azaz "igazítás"-nak. Talán nem túlzás az a megállapításunk, hogy a vajtai teológia magának a "lutheránus teológiának" is a korrektívuma abban az értelemben, amennyiben minden igazi és jó teológia végeredményben mindig korrektívum. Először lássuk azt, hogy mit is jelent a "teológia mint korrektívum" kierkegaard-i és vajtai fogalma, s majd e gondolat jegyében "újraolvasom" az Amíg időnk van néhány tanulmányát.

Kezdjük azonban Lutherrel! Luther a 119. zsoltár magyarázata kapcsán írja, hogy "Ha valamit egyszer már megértettük, fennáll a veszélye annak, hogy a lélekből ismét betűvé lesz, ha nem értjük meg és nem sajátítjuk el újra. Ha lélek betűvé is lesz, a betűnek újra lélekké kell válnia". (3) Valóban akár egyéni, akár egyháztörténeti egykori hitfelismeréseink ("lélek") az idő múlásával kísérteties könnyedséggel megkövülhetnek és "betű"-vé válhatnak. Az egykori reformátori hitfelismerések akkor "korrektívum"-ok voltak, s ha a részfelismerések a későbbiek folyamán az egész helyét kezdték betölteni akkor a korrektívum (igazítás) normatívummá (szabályozás) vált, vagyis a korrektívum önállósodott. S ezt az "önállósodott korrektívumot" nevezte Kierkagaard a "legrafináltabb elvilágosodás és pogányság" megnyilvánulásának. (4) A lutheri teológia, mint korrektívum azt jelenti, hogy azonosulunk minden idők egy szent katolikus és apostoli egyházával, s az "antiegyházzá" vált kinövéseket (legyen szó "romanizmus"-ról, "pápizmus"-ról) nevén kell nevezni és ki kell küszöbölni. Vajta logikájával Luthert továbbgondolva elmondhatjuk, hogy a lutheri tanítás is megmerevedhet, öncélú tanrendszerré, önnönmagát "büszkén" ünneplő egyházzá válhat! Ha a "lutheranizmus" korrektívum helyett normatívává válik, akkor az ilyen egyházban "templomtisztításra" van szükség, hiszen az Isten templomába beülő antikrisztussal (2Thessz 2,4, vö.1Jn 2,18) nemcsak a római egyházban, hanem a mi evangélikus egyházunkban is találkozunk! Vajta szerint is a magát "lutheránus"-nak nevező egyházban is állandóan újratermelődik ez az antikrisztusi jelenség, s ez "az önállósult lutheri korrektívum" - mint idólum - újra és újra veszélyezteti a jelen és a jövő generációit. E tanulmányában Vajta Vilmos hat vázlatos pontban mutat rá a jelenkori lutheránus teológia veszélyeire és kísértéseire: a) az ige egyoldalú hangsúlyozása a szentségek problematikus értékvesztéséhez vezetett, b) az egyedül hitből való megigazulás egyoldalúsítása megoldatlanul hagyja az ember szociálpolitikai felelősségét, c) a törvény és evangélium egyoldalú megkülönböztetése, az "öntörvényűség"-re történő gyakorlati hivatkozás jelentős problémákat okozott az egyház világi küldetése számára, d) az egyetemes papság hangsúlyozása zavart okozott a ministerium ecclesiasticum körül, e) az egyháznak mint szentek közösségeként való felfogása is elveszítette eredeti jelentését, s a közösséget ma már nem a földi és a mennyei egységeként látjuk, f) az egyházi vezető hivatal (episkopé) esetében pedig fennáll annak a veszélye, hogy "bürökratikus igazgatás lép a pásztori vezetés helyére". Vajta nagyon helyesen rámutat, hogy alapvető problémánk, hogy a "korrektívum mint önállósult principium" jegyében mi "protestáns ideológiákat gyártunk az eredeti lutheri korrektívum elemeiből."

Emeljünk ki néhány tanulmányt az Amíg időnk van kötetből, amely jól tükrözi a "teológia mint korrektívum" vajtai elvét!

A "Krisztus követése" (1962) című tanulmányában megfogalmazódik a "hitből fakadó élet" jól ismert vajtai motívuma, vagyis az a gondolat, hogy nemcsak a hitre, hanem a hitből született cselekedetekre is szükség van Krisztus követésében: "Amikor Krisztusnak igent mondok, és követni kezdem, akkor a hitnek ebben a döntésében benne van az életem" (40.old.) A krisztuskövetés velejárója az engedelmesség, az engedelmesség következménye a Krisztussal való szenvedés, s ha kell, akkor a mindezt megpecsételő vértanúság. Helyesen ismeri fel a lutheri teológia, hogy Krisztus elsősorban "ajándék", de az egyoldalúságtól óvó mindenkori korrektívumnak állandóan hangsúlyoznia kell azt is, hogy a "Krisztusban" kapott ajándék követésre sarkall, s Krisztus nem külső, hanem belső "mintává" illetve "példává" is az őt követők számára. Bonhoeffer is hasonlóan fogalmazott, amikor óvott a hit és az engedelmesség időbeli szétválasztásától: "a hit csak az engedelmességben létezik (...), a hit csak az engedelmesség cselekvésében hit... csak az engedelmes hisz. Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon, egy tényleges parancsnak kell engedelmeskednie. Meg kell tennie az engedelmesség első lépését azért, hogy a hit ne kegyes öncsalás, olcsó kegyelem legyen." (Követés, 27.old.) Vajta a krisztuskövetéssel kapcsolatos gondolatokat akkoriban fogalmazta meg, amikor idehaza maradi eszmének tartották az engedelmességet és fölényesen elutasították - Ordass Lajos kapcsán - a "mártír-teológiát".

A korrektívum elvét könnyen felismerhetjük például az "Istentisztelet szekuláris korunkban" (1969) című írásban is. Vajta a gondolatmenetét az istentisztelet "krízisével" kezdi: "a krízis onnan ered, hogy az evangélikus teológia soha nem tisztázta az istentisztelethez való viszonyát. Régi betegség ez... Agyonprédikált egyházzá lettünk. A hit hallásból van. Ezért összpontosult minden a prédikációra. Mi történik azonban akkor, ha a prédikáció nem tölti be az örömüzenet tolmácsoló feladatát." (75.old.)

A "Jézus - az egyház egységének forrása" (1976) című több katolikus kiadványban is megjelent írásában Vajta a hamis egységtörekvésekkel szemben korrektívumként rámutat arra, hogy "A keresztény egyház egységének csak egyetlen autentikus forrása van: Jézus Krisztus". Vajta megkülönbözteti a "forrásegyház"-at annak történelmi megvalósításaitól, a "folyamegyház"-tól: "a kérdés az, hogy a történelem folyamán milyen új források láthatatlan vagy látható erői ömlöttek bele a forrás tiszta vizébe, s hogyan módosították az eredet indulását. Ez a kritikai szempont, amelyet így lehetne megfogalmazni: mi a 'forrásegyház' Jézus Krisztus tanítványi közösségének viszonya a 'folyamegyház'-hoz (vagyis a történelem során létrejött jelenséghez)?" (111.old.)

A korrektívum principuma egyértelmű világossággal fogalmazódik meg a "Kritikai megjegyzések a diakóniai teológiához" (1983) című idehaza nagy port kavart írásban is. Vajta rámutatott a diakóniai teológia ideológiai funkciójára. Akkor, a szó kimondásakor ez botrány volt, de ma már ez mindenkinek világos: "Magyarországon az a diakóniai teológia egyik feladata, hogy támogassa az egyház együttműködését az állam kül- és belpolitikájával, és 'felszabadítsa' a keresztény lelkiismeretet erre az együttműködésre." (218.old.)

Befejezésként utaljunk arra, miért fontos számunkra, hogy a vajtai teológia "felvigyázó" szerepe, "a teológia mindig korrektívum" volta a mai Magyarországi Evangélikus Egyházban mindenki számára üzenet-értékű legyen. A "teológia mindig korrektívum" elve a teológiai gondolkodást, az egyház önreflexióját állandóan mozgásban tartja, ha kell nyugtalanítja. Ha a korrektívum önállósodik, akkor megmerevedik, majd fokozatosan elhal a teológiai gondolkodás, s legfeljebb önigazolás vagy ideológia lesz belőle. Vannak állóvíz-jellegű korszakok, amikor a teológia nem nyugtalanít, hanem fennálló status quo-kat igazol. Az igazi teológia sorsa ilyenkor az anathéma, vagy jobb (?) esetben az elhallgattatás. Ez volt a vajtai teológia sorsa is a diakoniai teológia diktatúrája idején. Vajta azonban akkor és ma is töretlenül figyelmeztet bennünket arra, hogy milyen veszélyes az, ha a korrektívum normatívummá válik. A lutheri, a kierkegaardi, a bonhoefferi, a vajtai - és minden jó és igaz teológia - mindig korrektívum, intés, felvigyázás és nyugtalanító prófétai szó.

Értekezésünk bevezetésében is éppen arról szóltunk, hogy a keresztény hermeneutika ugyanezt a korrektívum elvet képviselheti a teológiai tudományok számára.

BIBLIOGRÁFIA

Könyvek:

Keresztyén hitélet, Lund, 1946, 116 o.
Die Theologie des Gottesdienstes bei Luther, Stockholm - Göttingen 1952.
Luther on Worship. An interpretation. Translated and condensed by U.S. Leupold, Philadelphia, Pa. 1958.
Die "diakonische Theologie" im Gesellschaftssystem Ungarns, Frankfurt a.M. 1987.
Hit és élet összecsengése. Kierkegaard Ordass Lajos tolmácsolásban, Keszthely, Ordass Lajos Baráti Kör, 1990.
Hitből fakadó élet, Budapest, Evangélikus Sajtóosztály, 1991.
A szeretet keresztény értelmezése. A "lundi teológia" a múltban és jövőben, Budapest, Evangélikus Sajtóosztály, 1993.
Communio - Krisztus és a szentek közössége Luther teológiájában. Magyarországi Luthert Szövetség, MLK 1. Budapest 1993.
Amíg időnk van, Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem - a Hermeneutikai Kutatóközpont közreműködésével, Budapest 1998.

Tanulmányok:

"Krisztus követése", in: Mit cselekedjünk, Oslo - Wien 1963, 19-43. old.
"Az egyház egysége", in: Katolikus Szemle XVI, Róma 1964, 197-210. old.
"Krisztus és az egyház", in: Katolikus Szemle XVII, Róma 1965, 170-175. old.
"Az egyház ökumenicitása", in: Amíg időnk van, Oslo - Wien1965, 11-25. old.
"Christ's Church and the Churches in Nygren's Theology", in: The Philosophy and Theology of Anders Nygren. Ed. by Charles W. Kegley, London and Amsterdam 1970, 319- 344. old.
"Az egyházak közös felelőssége az evangéliumnak a mai világban való hirdetéséért", in: Koinonia 22-23. szám, Wien 1966, 38-48. old.
"Az egyház és az egyház egysége", in: Koinonia 24-25. szám, Wien 1967, 10-19. old.
"Istentisztelet szekuláris korunkban", in: Lelkipásztor XLIV, Budapest 1969, 86-96. old.
"The Augsburg Confession in the Light of Contemporary Catholic-Lutheran Dialogue", in: The Role of the Augsburg Confession. Szerk. J.A. Burgess, Philadelphia, Pa. 1980, 81-94. old. (George A. Lindbeckkel együtt)
"Pásztorok felelőssége", in: Miért éppen Jézus? Róma 1978, 120-122. old.
"Umstrittene Theologie der Diakonie. "Kirche im Sozialismus" am Beispiel Ungarn", in: Lutherische Monatshefte 22, Hannover 1983, 114-118. old.
"Debatable Theology of Diaconia - Hungarian Example of ?The Church in Socialist Society?", in: Occasional Papers on Religion in Eastern Europe, ed. by Paul Mojzes, IV, l. szám, Easton, Pa. 1984, 45-60. old.
"A vitatott diakóniai teológia", in: Koinonia 28. szám, Oslo 1983, 12-22. old.
"Kritikai megjegyzések a diakóniai teológiához" (új fordítás) in: Egyház és Világ V:2, Budapest 1994, 16-22. old.
"The Church as Spiritual-Sacramental Communio with Christ and His Saints in the Theology of Luther" Part I., in: Peter Manns - Harding Meyer: Luther's Ecumenical Significance, Philadelphia, Pa. 1984, 111- 121. old.
"Das "Lutherische" ist immer ein Korrektiv", in: Lutherische Monatshefte 22, Hannover 1983, 485-487. old.
"A ?lutheri? teológia - mindig korrektívum. A reformáció mint az egyház egysége melletti hitvallás", in: Credo, 1996, 8-12. old.
"Kortárs teológusok: Anders Nygren (1891-1978). Teológiai gondolkodás a szeretet példáján", in: Diakonia, 1992: 1, 7-12. old.
"A szeretet keresztény értelmezése. A lundi teológia a múltban és a jövőben", in: Koinonia 1992 pünkösd, 35. sz. 184. old.
"Az egyház már meglevő egysége. Anders Nygren és az ökumené teológiája", in: Protestáns Szemle LVI (III. új) évf. 4.sz. Budapest 1994, 286-298. old.

Lábjegyzetek

(1) A vita szövege megjelent újra az Egyház és világ című protestáns lap 1994. februári számában.
(2) "Krisztus valóságos szent testének sacramenumáról", in Luther Márton Bűnbánat, Keresztség, Úrvacsora. Három sermo a szentségekről 1519, Magyar Luther Füzetek 4. Ford. Wiczián Dezső, Magyarországi Luther Szövetség, 1994, 38-39.old.
(3) Luthertől idézi: Gerhard Ebeling: Luther - Bevezetés a reformátor gondolkodásába. Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 1997.
(4) Vajta Vilmos: "A lutheri teológia - mindig korrektívum", in: Credo II. évf. 1996/1-2, 8-102.old.