Álltam az ajtó előtt. Régóta, tétován. Csak halkan rebbent bennem a gondolat: ki kéne nézni... s mintegy válaszként erre a gondolatpihére, lágy szellő mozdult odakint, belibbent a nyitott ablakon, megemelte a függönyt, finoman beletúrt a hajamba és egy hosszú hajszállal megcsiklandozta az orromat. Elmosolyodtam. A szellő azonban nem állt meg, eltáncolt a csukott ajtóig, majd vállával meglökte egy kicsit. Halkan kattant a zár, s a szűk résen a szellő kisietett a kertbe a fák leveleivel incselkedni.

Álltam a résnyire nyitott ajtó előtt. Nem tudom megmondani, miért álltam továbbra is, miért tétováztam még, miért nem mozdult a kezem, hogy befejezzem, amit a szellő elkezdett. Azt a kis rést figyeltem. Ott van a lépcső sarka és a mellette álló virágnak egy bimbója mosolygott rám. Felettük egy kicsi kékség: az ég. Halkan mormoló hangok: a kint mozgó élet megannyi hangja tompán, távoliként érkezett mellém.

Mire mindezt megfigyeltem, hátam mögül ismét előlibbent a szellő. Vidám szívű játékos volt: megint csak egy kicsit nyitott az ajtón. Egyre jobban belemelegedtem én is ebbe a különös játékba: ahogy apránként, kis részletekben láthatok meg, tudhatok meg az életből valamit.

Itt van a lépcső, előtte látok egy fél lábtörlőt, s a kaviccsal felszórt út részét, amely ajtómhoz vezet. Mellette a kert zöld füve apró pipitérekkel pettyezve, a virágok a fehér fa kerítés mellett, s egy fa, aminek még csak a fele látható.

Most már erősek voltak a hangok. Madarak zajongtak a fán, a távolban autó hangja egyre halkulón, emberek beszélgetnek, de hangjuk még nem ismerhető fel, szavaik értelme még nem jut el hozzám. Aztán egy ismerős hang: halkan nyikkan a kertkapu retesze, aztán kavics csikordul a kertembe lépő talpa alatt.

Annyira lekötött a kinti világ vizsgálata, hogy a szellő jelenlétére már csak akkor döbbentem rá, amikor újra lökött egyet az ajtómon. A mélykék égbolton mosolyogva úsztak a habos felhők, mögülük kikandikált a Nap néhány sugara. A kertem fele már látható volt, meg a kerti út fele is. Megismertem a szomszédom hangját, s beszédének foszlányai is érthetően jutottak el hozzám. Aztán megláttam a közeledőt. Előbb csak egy árnyék volt a füvön, amint kimérten, nyugodtan közeledett felém, aztán az ajtó széle mellett megvillant egy cipő s a nadrág széle.

Egy pillanatra becsuktam a szemem, amíg a félelem és az öröm megkergették egymást a szívemben. Vajon ki jön?

A szellő ezt a pillanatot várta csak. Amíg csukva volt a szemem, halkan, mintha ott sem lenne, sarkig tárta ajtómat, amely előtt akkor állt meg az érkező.

Halk sóhajjal nyitottam ki a szememet. Soha nem látott ember állt előttem – de azt nem mondanám, hogy idegen. Valahol mélyen emlékek mozdulnak meg: arc nélküli nevetések, kéz nélküli simogatások, hang nélküli beszélgetések emléke. Valahol a múlt kútjának a fedele alól előszivárog az érzés: ismerjük egymást, összetartozunk. Születésünktől fogva, és még azelőtt is. Érzem. Tudom. Bár csak most találkozunk, lélekben mindig együtt voltunk.

Néztük egymást a nyitott ajtó két oldalán állva.

Szavak nélkül, kimondatlanul is tudtam: ő az! Ő az, akire mindig is vártam.

Ő az.

Megérkezett.

Advent...