Ez a rövid írás emlékezés. Emlékezés Gábor bácsira, akinek nemcsak emléke, hanem alakja, szava felejthetetlenül, életre szólóan sokunk szívünkbe vésődött. Emlékezés a közelében eltöltött rövid időre, a megmentett és új életet kezdő fiatalok közösségében. Emlékezés „az ifjúsági államra”, „Gaudiopolisra” – az öröm városára, egy különben szomorú, reménytelennek tűnő időben. Mivel az emlékezőnek semmiféle dokumentum nem maradt birtokában, és mivel azóta rengeteg idő eltelt (bő hat évtized), ezért emlékezésem teljesen szubjektív lesz. Ezért előre is elnézést kérek. De nem tényeket akarok rögzíteni, nem is kronológiát írni, hanem a bennem élő emlékeket, képeket, gondolatokat szeretném kifejezni, szavakba önteni. Azt, ahogyan én éltem át Gábor bácsi szeretetét, amit nekem jelentett „az öröm városa”. Mert a Gábor bácsi által megálmodott „öröm városa” nekem akkor és azóta is különös és életre szóló örömöt jelentett és jelent még akkor is, ha nem sokáig voltam ott. Milyen örömöket éltem át Gaudiopilisban?

A befogadás örömét. 1945 októberében voltunk, annak is a végén. Én előzőleg négy gimnázium után én a nagyváradi Hadapródiskolába kerültem. Katonatiszt akartam lenni. Arról most nem szólok, hogy már a második évem a kiábrándulás éve volt, mert szépsége mellett számomra „cifra nyomorúság” volt az ottani élet akkor már. S jött a mindent elsöprő második világháború. Iskolánkat is menekítették Kőszegen át Ausztriába, ahol amerikai hadifogságba kerültünk. Májustól október végéig legjobb esetben is saját magunk által készített sátrakban laktunk, és elvittek bennünket egészen a francia tengerpartra, Cherbourg mellé. Mellékesen mintegy húsz kilót adtam le. Innen indultunk haza. Két, vagy három napra kapott élelemmel több hétig tartott az út. (Milyen jó volt a vonat megállásakor a földből kiszedett cukorrépa!) Így érkeztem haza „nyugatosként”. Itthon pedig megtudtam, hogy édesapám börtönben van háborús bűnösként, édesanyám pedig a győri evangélikus szeretetotthon konyhájának dolgozója. Otthonunk pedig tönkrement. Szüleim tehát nem tudtak magukhoz venni. Édesanyám a győri lelkészi körökből értesülve egyetlen megoldást ajánlott: menjek fel Budapestre és keressem fel Sztehlo Gábor lelkészt. Mire odaértem, már többet tudtam Gábor bácsiról: több ezer zsidót megmentett a háborúban, és a megmentett gyermekekkel, akiknek nincs még hová menniök Zugligetben, a Budakeszi úton él elhagyott házakban, villákban.

De hogy menjek én a „nyugatos” katonatisztjelölt a megmentett zsidó fiúk és lányok közé? Mit mondjak Sztehlo Gábornak? Nem kellene inkább visszafordulni? Hogy kerülök én ezek közé a fiatalok közé, akik a háborút a „másik oldalon” élték át? Milyen szemmel néznek majd rám? Hiszen az ő szüleiket a fasizmus ragadta el, az én édesapámat pedig az új hatalom vitte börtönbe! És mit kezd velem az a lelkész, aki a fajgyűlölet üldözötteinek oldalára állt?

Szavakra már nem emlékszem. Csak arra, hogy amikor megláttam Gábor bácsit, minden félelmem szinte egyszerre eloszlott. Mosolyogva fogadott, – szavak helyett – magához ölelve bevitt engem rögtön a nagyobb fiúk közé. Nem emlékszem, hogy kérdezett volna valamit, talán átérezte motyogásomból bajomat, kilátástalan helyzetemet. Mintha kisütött volna nap! És ráadásul a fiúk is egyöntetűen szívesen fogadtak. Úgy emlékszem, akkor egyedül Fóti Pali élt különszobában, mint aki – már akkor egyetemistaként – a legidősebb volt köztünk. Mi többiek pedig (Horváth Ádám, Weingrúber Pista, Kudar Laci és sorolhatnám tovább új barátaimat) abban a házban közös szobában laktunk, ahol Gábor bácsiék is, a lakásuk mellett. Mi voltunk a „nagy fiúk”. Nem voltak köztünk „árkok”, ellentétek. Néhány nap alatt úgy éreztem, itthon vagyok. Ez az én családom. Csak sokkal később ismertük meg egymás sorsát, az első élményem az előítélet nélküli befogadás volt. Ez volt első örömöm, s ebben az örömben bizonyára én is megnyíltam. Gábor bácsi „atyám” lett, a fiúk és lányok pedig testvéreim. S ebben a családban kaptam további örömöket is.

A szolgálat örömét. Akkor az ifjúsági állam még nem élt, talán csak Gábor bácsi álmaiban, gondolataiban. Mint később nekünk elmondta, őt Makarenko: Az új ember kovácsa című regénye „fogta meg”, bár igaz, abban egy-két pofon is elcsattant. A könyvet persze ajánlására sokan elolvastuk, volt, aki először. Itt nálunk azonban pofonról szó se volt, hacsak nem a fiúk kaptak hajba egymással. Gábor bácsinak én személy szerint még felemelt hangjára sem emlékszem, pedig lett volna alkalma! S ha még nem is „állami” életet éltünk, rend és szabályok azért voltak. Ilyenek voltak például a délelőtti tanulás mellett a délutáni foglalkozások. A hadapródiskola megszűnésével, nekem is el kellett kezdnem, illetve folytatnom a gimnáziumi tanulmányaimat egészen az érettségiig. Aztán az egyetemet is (kémia-fizika szakon). Számomra azonban a délutáni és esti foglalkozások, előadások és beszélgetések lettek fontosakká. Életem első olyan tartalmas előadásai és beszélgetései voltak ezek, amelyek többet jelentettek minden tanóránál. Ami pedig a leginkább megfogott bennünket, hogy tanáraink és előadóink soha nem „felülről” beszéltek velünk, ezek az előadások, vitabevezetők a szó szoros értelmében szolgálatok voltak. Én legalábbis így éltem át azokat. Hogy Gábor bácsi válogatta meg így a tanárokat és előadókat? Bizonyára. Nem tudom. Egy bizonyos: a „lélekfaragás” szolgálatát éltem át velük.

Így érkeztünk el az ifjúsági állam gondolatához. Egy valóságosan működő „államot az államban” terveztünk. Természetesen – az én emlékeim szerint – Gábor bácsi adta meg a kezdő lendületet. S lépésről lépésre alakult ki az ifjúsági állam „alkotmánya” és felépítése. Talán vannak olyan barátaim, akiknél megmaradtak az írásos dokumentumok is, nekem semmim nem maradt ezekből. A lényeg: az ifjúság teljesen önállóan (pártok nélkül) maga közül választott vezetőket, maga alakította életét. Megalakult az ifjúsági állam minisztériuma. S a választottak igazán „miniszterek”, vagyis szolgák akartak lenni, úgy igyekeztek minden irányítani és tenni, hogy az állam polgárainak az jó és igazságos legyen.

A legnagyobb meglepetés számomra pedig az volt, hogy én lettem az ifjúsági állam első miniszterelnöke. Hogy befogadtak, azt már átéltem, de hogy ennyire komolyan vegyenek, azt nem gondoltam volna. S a szolgálat kötelességekkel járt. Rendszeresen tartottunk „minisztertanácsi üléseket” és ott minden miniszter (igazságügyi, oktatásügyi és a többiek) beszámolt a maga területén a bajokról és örömökről, vagy tervekről és programokról is. Határozatokat is hoztunk. Bizony, olykor szankcionáltunk is. De valahogy olyan volt a légkör, hogy ezt mindig meg lehetett beszélni még a panaszosokkal, sőt a büntetettekkel is. Így éltük a magunk alakította közösségi életünket. Gábor bácsi emlékezetem szerint ezeken a minisztertanácsi üléseken részt sem vett, a dolgok menetébe bele sem szólt. Ez nem jelentette, hogy nem volt véleménye, sőt ha kérdeztük, el is mondta, tanácsolt is. Talán nekem több alkalmam nyílt beszélgetni vele, mert mint volt hadapródiskolás, már akkor autót vezettem, és egy öreg, kiszolgált autón én vittem őt a városba, emlékszem, egyszer Tildy Zoltán államelnökhöz is. Ezek az utak többnyire „lobbizó”, segítséget kérő, „beszerző” utak voltak Gábor bácsival.

Azt hiszem, nem adok vitára okot azzal, ha azt mondom, Gábor bácsi közelében mindnyájan igazán segíteni, szolgálni szerettünk volna. S persze, hogy örömöt adtak a „címek” is. De a legnagyobb öröm talán mégsem a hatalom, hanem a szolgálat öröme volt. Éltük a magunk kis zárt világát, de úgy hogy ezzel a „nagy” életre készültünk, és készítettük fel a ránk bízottakat is. Ezt szolgálta Gaudiopolis alkotmánya, ezt szolgálták a megválasztott vezetők és ezt elfogadták a legkisebbek is. S ez adta azt meg, hogy abban a szegény korban, amikor hazánk talpra állni készült, a politika pedig kezdett egyre feszültebb lenni, mi vidámak voltunk. Nem tudom, volt-e még ilyen próbálkozás hazánkban másutt is, bizonyára igen, bár én nem tudok ilyenről. Mi azonban átéltük egy „állam” születésének és szolgálatának sok-sok örömét, persze gondját is. Sajnos a részletek egyre inkább kimennek emlékezetemből. Hiszen szinte hatvan év telt el. Ráadásul későbbi pályám, szolgálataim során én lettem az egyik leghűtlenebb. A „Sztehlo-gyermekek” mindig hívtak alkalmaikra, de valahogy egyházi szolgálataim mindig visszatartottak ezektől a szép találkozásoktól. Sajnálom, mert igazán ez nem hűtlenség volt, hanem mindig elfoglaltság. Lelkész lettem, méghozzá országunk egyik legnagyobb gyülekezetében, majd egy egyházmegye vezetője, esperese, és végül a Hittudományi Egyetem egyháztörténeti tanszékén előadó. S hamar jött a nyugdíj itt Kőszegen, ami megint nem nyugalmas éveket jelentett, hanem különböző feladatokat. De ezek az évek kitörölhetetlenül és felejthetetlenül élnek bennem, itt tanultam meg, mit jelent másokat szolgálni. Ezért – későbbi hiányzásaim miatt – most követem meg társaimat publikusan is. Pedig mindezeken felül kaptam – a sok között – még egy örömöt.

A példára-találás örömét. Kétségtelen: példára mindenkinek szüksége van. Nem ártana ez ma sem senkinek, különösen a fiataloknál lenne szükséges és jó. Sőt, még talán az is fontos lenne, ha időben megtanulnánk különbséget tudnánk tenni a jó és rossz példa között. Gaudiopolisban ezt is megtanultuk, ilyesmiből is voltak élményeink és tapasztalataink.

S az öröm leírásán túl el kell mondjam: Gaudiopolisban Gábor bácsi mellett példára találtam. Nem akarok „vallásoskodni”, ott is teljes szabadság volt ebben a tekintetben is. Gábor bácsi soha senkit nem kényszerített az istentiszteleteken részvételre. De általában ott is együtt voltunk.

Meg vagyok arról győződve: Gábor bácsi példája mindnyájunkra hatott. Nekem róla azóta is mindig a „jó pásztorról” szóló példázat jut eszembe. Nem véletlenül. Először azért, mert mint később megtudtam, ő háború és zsidók üldözése idején egy „Jó Pásztor” nevű protestáns egyházi szerv keretein belül szolgált. Ez azonban akkor „fedőnév” volt a zsidók mentésére. Igen, akkor ők voltak az „elveszettek”, akiket menteni kellett. Gábor bácsi Raffay püspök irányítására, de szívétől is hajtva állt be ebbe szép, de életveszélyes szolgálatba. Erről maga ír később. De – amint átéltem és másoknál is láttam – ugyanígy védte a háború után a háborús bűnösök hozzátartozóit is. Akkor ők lettek az „elveszettek”. S mint olyan, aki később egyházi szolgálatba került, láttam, ahogy ment a kitelepítettek után, és vitte nekik, amit vinni tudott a jó és vigasztaló szón kívül. És végül, amikor elvették a Paxot, az intézetet, az ifjúsági államot, akkor beállt az egyházunk diakóniai szolgálatába és ápolta, nevelgette a beteg és igen elesett, emberileg reménytelennek tűnő gyermekeket is fiatalokat. Egyszóval: mindig azt kereste, aki szinte kitaszított, „elveszett”, aki bajban volt. Így lett számomra Gábor bácsi Jézus Krisztus szolgálatában is jó pásztor. S talán ez a példa hatott egész további életemre nézve. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy valamivel is jobb voltam, mint a többiek ott az ifjúsági államban, nem voltam semmivel sem jobb a „Deákné vásznánál”, ezt tudják, akik ismertek. S azóta sem merek ilyet gondolni. De Gábor bácsi példája életre szóló hatású lett későbbi életemben és szolgálatomban. Példáját hordozom és példája hordozott életem végéig.

Személy szerint engem aztán egy súlyos betegség, több hónapi kórházi kezelés, és a reménytelennek tűnő betegségből felgyógyulás az egyházi szolgálat irányába vitt. Talán éppen Gábor bácsi pásztori szolgálata vonzott a jó Pásztor szolgálatába. Mint teológus és fiatal lelkész is találkoztam vele később. Emlékezetes maradt számomra az az este, amikor a teológus otthonban nekünk akkori teológusoknak szólt élete szolgálatáról, többek között az ifjúsági állam kísérletéről is.

Gábor bácsi „elment” nemcsak Svájcba családja után, hanem ott Svájcban is magyarországi levelet olvasva Isten örök országába. Nekem azonban, és biztos vagyok benne, hogy sokunknak megmaradt pásztori példája és szolgálata az egyetlen Jó Pásztor követésében. S ez azt jelentette nekünk is, hogy mindig az „elesettek”mellé kellene állnunk, függetlenül attól, hogy mit mond a hatalom. Gábor bácsi egyetlen „hatalom” szolgálatában állt, a mentés erejének és a jézusi szeretetnek életet adó szolgálatában.

Emléke legyen áldott, minket pedig segítsen a befogadás, a szolgálat és a jó Pásztor odaadó szolgálatából merítve példájának követésében és örömében. Lehet, hogy így más volna ma is sok minden?

D. Keveházi László