Mennybemenetel és Pünkösd között csak másfél hét telik el. Másfél hét nem a világ. De mégis egy fontos időszak. Fontos, hiszen Jézus erre is felkészíti tanítványait. Pedig mennyit volt már velük! Az a három év, amíg együtt járták az országot és tanította őket, az a negyven nap, amikor végre a Húsvét fényében emlékezhettek vissza rá és tanítására, s most már nemsokára elküldi a Pártfogót, hogy általa velük legyen a világ végezetéig, s általa már a tanítványok léphessenek színre folytatva az ő munkáját és megkezdve küldetésüket. Úgy tűnik, már minden el van rendezve. Ezt a másfél hetet már ki lehetne bírni. Hiszen már mindent láttak, hallottak, mindennek tanúi voltak, már szinte mindent értenek, s ha nemsokára felruházatnak mennyei erővel, elindulhatnak megváltani a világot.

Mi ehhez képest másfél hét? Mit lehet egyáltalán még ennyi idő alatt csinálni?

Valamit biztosan, ha Jézus úgy érzi, szólnia kell róla, meg kell mondani, mi a teendő. Mi a teendő két esemény között, két ünnep között. Talán kiderülhet, hogy mégis van, amit még nem értenek teljesen, hogy mégis mennyi mindennek kell még megvilágosodnia. "Maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel."

Mindig meghatottak azok a jelenetek, amikor a Jézus-filmek végén a feltámadt Úr megjelent tanítványainak és vígasztalta, útbaigazította őket, "elbúcsúzott" tőlük. Mindenre gondolt. Mindent előkészített. Még azt a jelentéktelennek tűnő másfél hetet is. Hiszen olyan sokszor nem tudjuk (mint ahogy ez Jézus tanítványaival is előfordult) mit kell tennünk, s titokban vagy nyíltan vágyunk rá, hogy valaki megmondja. Pedig valaki már megmondta. Még arra a másfél hétre is, még a tanácstalanság, a mozdulatlanság idejére is. "Maradjatok a városban? amíg fel nem ruháztattok?" addig ez a feladat. Várni. Addig a városban, ott Jeruzsálemben, a szent helyen, az Isten házának közelségében, Istennel kapcsolatban, imádságban maradni.

Két esemény, két ünnep közé érkezünk, Mennybemenetel és Pünkösd közé. Útmutatás ez erre az időre is: maradjatok a városban. Maradjatok és készüljetek, hogyha az ünnep elérkezik, akkor indulhassatok és tehessétek a dolgotokat. A város közösséget is feltételez, embertársakat, gyülekezetet. Ott egy konkrét városról volt szó, mindenki tudta, hogy Jézus Jeruzsálemről beszél. Talán számunkra Jeruzsálem már nem ugyanazt jelenti mint akkor a tanítványoknak, de ez a név: Jeruzsálem még most is egy szimbólum, az Isten városa, a szent város (Izraelt ma is Szentföldnek hívjuk), ami Istené, ahol Isten "lakik".

Maradjatok a városban. Isten közelségében. Istennel kapcsolatban. Közösségben. Egymással és vele. Maradjatok a szent helyen. Kapcsolatban. Imádságban. Mert amíg valamire nincs válasz, addig nem lehet indulni. Addig kérdezni és keresni lehet, addig maradni és várni lehet, addig csendben lenni és figyelni lehet, addig befogadni és gondolkodni lehet, feldolgozni a mögöttünk lévőt és felkészülni az előttünk állóra, addig bízni lehet és emlékezni, erőt meríteni a már megtapasztalt kegyelemből. Ahogy a további versekben olvashatjuk (52b-53), és az Apostolok Cselekedeteiből is értesülhetünk róla (1,12-14), hogy a tanítványokra is ez várt, ők is ezt tették. Ott maradtak a városban, közösségben egymással és Istennel, imádságban és készülésben. És kezdenek érteni! Kezdik érteni, hogy mi történt, kezdik érteni, hogy mit kell tenniük. Jézus tudta, hogy erre is szükség van. Olykor a városban maradni és nem kimozdulni, mert akkor épp nem annak van meg az ideje. És termékeny idő lehet a maradás ideje is. A csend ideje. Amikor leülepednek a dolgok és az élmények. Az aha-élmények ideje. Nem passzív várakozást, sodródást jelent a városban töltött idő. Még nincs itt a Pünkösd, amikor Péter feláll (ApCsel 1,15) és arról beszél, hogy "Be kell teljesednie az Írásnak?", arra hivatkozik, hogy tanúi voltak az Úr feltámadásának. Jézus szavai csengenek vissza már ebben: "Meg van írva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia? Ti vagytok erre a tanúk." Péter egész életét áthatja a "most kezdem igazán megérteni?" felfedezése, amit mi is elsajátíthatunk egy-egy "városban" töltött idő után. Tapasztalatbol is tudjuk, sokszor idő kell valaminek a felfogásához, teljes megértéséhez. Hogy beérjen. Hogy tényleg sajáttá váljon. Hogy elhiggyük: ez tényleg megtörtént, tényleg velünk történt meg. A tanítványok végig tanúi voltak minden eseménynek, Jézus életének, halálának és feltámadásának. Ott voltak, Jézusnak mégis tudatosítania kellett bennük: Tudjátok, láttátok, velem voltatok, a tanúim vagytok. Annyi Isten-élményünk volt nekünk is , ami már sokszor megkopott, el-eltünedezik, de mégis előkerülhet egy-egy városban töltött hét után, lefújhatjuk róla a port, hogy újra tiszta fényében láthassuk. Mert mi is tanúk vagyunk. Hiszen ahogy látjuk, halljuk, olvassuk, hisszük az evangéliumot, eközben mi is az akkori tanúkkal együtt járunk Galileában, Jeruzsálemben, velük együtt félünk a csónakban, amikor vihar dúl a tengeren, ott vagyunk az ötezer között, akiket Jézus jóltartott, nekünk is mondja a példázatokat, s mikor nem értjük, nekünk is megmagyarázza. Tanúi lehetünk a gyógyulásoknak, végignézhetjük a szenvedéstörténetet és velük együtt szaladunk a sírhoz. Valahogy velük együtt, az ő történeteiken és szavaikon keresztül tapasztalhatjuk meg, halljuk meg és értjük meg az evangélimot. "Tanúk vagyunk" - mondja Péter. Tanúk. Mert mi is részesültünk Jézus életművéből, nekünk is részünk van benne. Hiszen csakis értünk történt az egész. Értünk jött közénk és értünk vállalta küldetését, értünk adta az életét. Tanúságunk mindennek az életünkben való megtapasztalásából, nyomonkövetéséből áll, abból, hogy részt veszünk ebben a kapcsolatban. "Ti vagytok erre a tanúk" - mondja Jézus.

Mindarra, ami történt, mindarra, ami meg van írva. Elolvashattuk és elolvashatjuk újra, a tanúi lehetünk újra és újra. Összehasonlíthatjuk az Ó- és az Újszövetséget, hiszen mindig előttünk van. Akár tudományosan is, akár "csak" észrevéve az írások egybehangzóságát. Beláthatjuk: meg van írva, megmondták a próféták, az írások és be is teljesedett. Meg volt írva és úgy is lett, sőt már ez is meg van írva. Így lesz, hangzott, és úgy lett. Ismerős szavak ezek már a kezdetektől, a teremtéstől. Az Isten szavai. Élő igéje, aminek mi is, ma is tanúi lehetünk. Amíg a városban maradunk, amíg visszavonulunk, vagy kénytelenk vagyunk visszavonulni olykor, addig újra felfedezhetjük ezt is, újra beláthatjuk, újra felidézhetjük, újra átélhetjük. Újra megerősödhetünk és újra elindulhatunk, mert megint van mivel. Megint van miért. Megint megtapasztalhatjuk a kegyelmet, az Istent. Megint megtalálhatjuk a megtérést és megkaphatjuk, megérthetjük, elfogadhatjuk a bűnbocsánatot. Megint tudjuk, hogy hirdetni kell. Megint érezhetjük a mennyei erőt. A Szentlélek erejét, áradását, mozgását, sodrását, indító erejét. Ami mozdít bennünket, ami indít, ami nem hagy egy helyben ülni. Mozdít és motivál: menj és mondd! A városban maradás ideje felkészülés a kimozdulásra, felkészülés a felruháztatásra.

Jézus tudta és értette ennek is az idejét és megosztotta velünk, elmondta nekünk is. Elmondja, hogy mi történt (Lk. 24, 46-49), hogy mi is el tudjuk mondani. "Maradjatok a városban" - mondja, hogy legyen alkalma és ideje az embernek ezt megérteni, feldolgozni és átmeditálni. Hogy forgathassuk a szívünkben. Hogy legyen mivel és legyen miért indulni. Maradjatok amíg? utána pedig? Valahogy a missziónak is ez az alapja. Felkészülés és indulás. Menjetek és mondjátok? De előtte tudni kell, hogy mit, hogy miért, hogy kinek a nevében. Előtte meg kell erősödni, meg kell győződni róla. A városban maradás ideje hozzátartozik a misszió idejéhez, mintegy előkészíti, feltételezi azt.

Könnyű, vagy közhely lenne azt mondani, hogy legyen minden vasárnapunk misszió, vagy karácsony, húsvét, stb., vagy ami éppen sorra kerül. S igaz sem lenne, mert mindig valami másnak jön el az ideje. Nem lehet csak a hétköznapokban élni, kellenek az ünnepek is. S ez fordítva is igaz. Csak az ünnepek megrészegítik az embert és rosszul lehet tőle, tehát szükségünk van a hétköznapok józanságára is. Ahogy a Prédikátor mondja: "Mindennek megszabott ideje van. Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. (...) Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. (...) Megvan az ideje a megkeresésnek és megvan az ideje az elvesztésnek. (...) megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek." (Préd. 3, 1.7b.6a.4a).

S nemcsak megvan, de el is jön mindezeknek az ideje. Így inkább arra vigyázzunk, hogy legyen meg a mi életünkben is a maradás és az indulás ideje, a városban maradás ideje, az Írások megértésének ideje , a misszió ideje, a Jézussal járás, a tanúság ideje, a böjt és vigasság ideje. Mert mindez hozzátartozik az életünkhöz. A misszió nemcsak egy alkalom, hiszen nem csupán egy beszélgetés, egy prédikáció, egy evangélizáció által "misszionálunk", hanem egész életünkkel, abban az értelemben, ahogy Ézsaiás 6O,3-ban olvashatjuk: "Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez".

S ez a városban töltött idő áldássá válik és megerősödve indulhatunk el, felruháztatva mennyei erővel, tudva, hogy az Úr velünk van, ahogy ígérte.

"Áldott leszel a városban..."