Ha valamilyen szervezetet, intézményt alapítanak vagy mozgalmat elindítanak, akkor azt általában alapító okirat megszövegezésével kezdik. Ebben leírják az adott társaság célját, meghatározzák identitását. Erre az iratra a későbbiek során is mindig lehet hivatkozni. Ehhez kell mérni az adott mozgalom tevékenységét, működését. Ha föltennék a kérdést, hogy - amennyiben létezik ilyen - mit nevezhetnénk a keresztyénség alapító okiratának, akkor én azt mondanám: sok szempontból Jézus híres Hegyi beszédét. Jézus a nagy sokaságot látva, amely hallgatni akarta őt, felment egy magaslatra tanítványaival, hogy ott tanítsa őket. Kifejtse és meghatározza a tanítványi létet, ennek jellemzőivel. Jézus e beszédének egyik csúcspontja ez a fölolvasott ige.

Ti vagytok a föld sója - mondja Jézus a tanítványoknak. Nem azt mondta, hogy próbáljatok meg azzá válni, nem is lehetőségként adja eléjük: ha akartok esetleg ti lehetnétek a föld sója. Nem! Aki Jézushoz tartozik és nála akar maradni, az a föld sója. Mivel mi magunkat keresztyénnek, Krisztushoz tartozónak valljuk, nem lehet közömbös a számunkra, hogy mi rejlik a "só" metafora mögött.

A só tulajdonsága egyrészt, hogy tartósít, óv a romlástól. A tanítvány, a keresztyén ember ma is óvja a világot az ezerféleképp jelentkező romlástól, amelyek az istentől való eltávolodásból fakadnak. Azonban ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, tisztánlátásra van szükségünk. Azt gondolom, hogy a világ dolgaihozvaló tisztán látást sehonnan sem lehet jobban megtanulni, mint Jézus szavaiból. Ha valamit, akkor ezeket a felolvasott sorokat igazán érdemes volna naponta elolvasnunk, vizsgálva magunkat és a körülöttünk levő világ történéseit ezeknek a szavalnak a tükrében.

A só másrészt ízesít. Amely ételbe belekerül, azt végérvényesen átváltoztatja, jóvá, élvezhetővé teszi. A tanítvány, a keresztyén a világot a maga helyén krisztusibbá formálja. A só nem a sótartó miatt van. Jézus utal is rá, hogy a tanítványnak a világban van dolga. A világban kell élnie, itt megélve a Krisztushoz tartozást, belesimulva Krisztus világmegváltó munkájába. Csak egy példát említve: a római birodalom egy ügynökének többek között feladata volt, a keresztyének megfigyelése. Eredményeiről jelentéseket kellett írnia a császári udvar számára. Egyik jelentésében így ír: ...a keresztyének szeretik egymást... Igen, mert gondoskodtak az özvegyekről és árvákról, nem hagyták cserben az elesetteket. Ez nem volt magától értetődő az ókori társadalmakban. És az idők folyamán ez a fajta mentalitás tovább gyűrűzve, mostanra már a szociális gondoskodás iránti igény világszerte létezik. Mert Jézus mindenkori igazi tanítványai a föld sójának bizonyultak.

Jézus nemcsak sónak, hanem hegyen épült városnak nevezi tanítványait. A hegyen épült város jellemzője, hogy látványos. Akár szép, rendezett, akár romos, elhanyagolt, látják az emberek. Jézus tanítványa is akár akarja, akár nem figyelnek rá, ha élő a hite, ha nem. Vagy úgy mint aki példa a jóra, vagy így: lám, lám keresztyénnek mondja magát és ennek ellenére hogyan él, miket tesz... Ez a tanítvány felelőssége, a figyelem középpontjában élni az életet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az embernek óhatatlanul eszébe jut, a hegyen épült város képével kapcsolatban, hogy az fölötte helyezkedik el a környezetének. Egy magasabb szinten. Átvitt értelemben ebből adódik az a gondolat, hogy a tanítvány közelebb van Istenhez. Azt gondolom, hogy ez semmiféle lelki hübriszre, gőgre nem adhat okot, sokkal inkább, elgondolkoztat a magunk életére nézve.)

Ti vagytok a világ világossága - mondja Jézus. A világosságnak - akármennyire kicsi is - jellemzője az, hogy annál feltűnőbb, minél nagyobb a sötétség körülötte. De ez is jellemzője, hogy akármilyen hatalmas sötétségben is gyúl, és akármilyen kicsi fény, az a sötétség nem tökéletes sötétség többé. Lényegében változtatja meg a sötétet. Biztosan több történetet is ismerünk régi és mostani tanítványokról, akik egy adott helyzetben nyilvánvalóan világosságnak bizonyultak. Engem nagyon mélyen érintett egy ilyen történet a recski haláltáborból. A sok keresztyén elítélt között volt ott egy, aki különösképpen irritálta az őröket, szelíd, megbocsátó lényével, ezért folyton provokálni próbálták. Amikor egyszer legyengülve, nehézkesen tolta a földdel teli talicskát, az őr így gúnyolta: ...miért nem szól Istenének, hogy segítsen magának? Amikor ő erre semmit nem felelve tovább dolgozott, az őr megállította. Egy lépést hátra! - parancsolta neki. Hátralépett a kötéllel a nyakához erősített talicskával. Mögötte egy lépéssel az éppen most ásott medence volt. Az őr még egy lépést hátra parancsolta, azt hitte nem fog engedelmeskedni, de ő megtette. Belezuhant a medencébe, magára rántva a földdel teli talicskát. Egy társa utána ugrott, hogy segítsen rajta, de erre nem volt szükség. Mert ő fölállt, lerázta magáról a földet és halkan csak ennyit mondott: Bocsánat Istenem, hogy egy pillanatra nem hittem benned. Majd csendben folytatta a munkát. Az őr dermedten nézte egy darabig, és soha többé nem zaklatta. mert a Krisztusi fény még a legnagyobb sötétséget is megváltoztatja. Ez az evangélium, az örömhír a mai vasárnapra.

Ha majd rövidesen énekelni fogjuk a "Jézus a te beszéded" kezdetű éneket, imádkozzunk ebben azért is, hogy Jézus szavai - köztük most különösen is az igehirdetési alapige - lehessenek valósággá bennünk, reálissá téve só és világosság létünket, az igazi világossághoz, Krisztushoz tartozásunkat. Ámen.