Egyszer egy beszélgetésben egy József Attila vers kapcsán a következőket mondta. (Mert ő nagyon szeretett beszélgetni, József Attiláról pedig kiváltképp szeretett beszélgetni.) „Az igazi papnál a szerep nem fojtja meg a személyiséget. Nem azt teszi, mint József Attila Engem temetnek című versében a megénekelt pap, hogy a gondtalan üdvű Istent dicséri, és semmi köze nincs ahhoz, ami tulajdonképpen ott történik.”

Pünkösd ünnepével szemmel láthatón nem tudunk mit kezdeni. Nem olyan nagy ünnep, mint a Húsvét, vagy a Karácsony, nem mozgatja meg igazán az embereket. Nincs nagyünnepi gyülekezet. Pünkösd ünnepe a modern kor embere számára megfoghatatlan, nem tudja mihez kötni. Az első pünkösd eseménye nem olyan kézzelfogható, mint Jézus születése, halála, vagy feltámadása. Nem Istenhez kötődik, hanem inkább az apostolok élményéhez.

Mennybemenetel és Pünkösd között csak másfél hét telik el. Másfél hét nem a világ. De mégis egy fontos időszak. Fontos, hiszen Jézus erre is felkészíti tanítványait. Pedig mennyit volt már velük! Az a három év, amíg együtt járták az országot és tanította őket, az a negyven nap, amikor végre a Húsvét fényében emlékezhettek vissza rá és tanítására, s most már nemsokára elküldi a Pártfogót, hogy általa velük legyen a világ végezetéig, s általa már a tanítványok léphessenek színre folytatva az ő munkáját és megkezdve küldetésüket. Úgy tűnik, már minden el van rendezve. Ezt a másfél hetet már ki lehetne bírni. Hiszen már mindent láttak, hallottak, mindennek tanúi voltak, már szinte mindent értenek, s ha nemsokára felruházatnak mennyei erővel, elindulhatnak megváltani a világot.