Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet... A Te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország.

Hálát adunk neked, Urunk, hogy naponként megújuló kegyelmedet ma is kiárasztottad reánk, mint ahogy megáldottál bennünket konfirmációnk napján. Köszönjük, hogy hitünket megszilárdítottad ifjúkorunkban, s ebben a munkádban felhasználtad szüleinket, lelkipásztorunkat, valamint konfirmandus-társainkat is. Hálásan emlékezünk reájuk. Különösen azokra, akik már nem lehetnek közöttünk. Kérünk, áldd meg emléküket, s őrizd meg őket az örök életre!

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában időben rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat. Segíts engem a helyes időbeosztásban. Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez.

Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

Azt mondtam egy angyalnak,
aki az év kapujánál fogadott:
adj nekem egy lámpást,
hogy biztos léptekkel
mehessek szembe
a bizonytalansággal.

Urunk, Jézus Krisztus,
várjuk eljöveteled, várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben!

Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Urunk, Atyánk, ki mindannyiunk élete vagy, alázatos szívvel adunk hálát neked nagy jóságodért, amit naponta tapasztalunk e földi élet során.

A cédula Leó testvér további szavait is tartalmazza: "Boldog Ferenc saját kezével írta ezt az áldást nekem, Leó testvérnek", és "Ugyanígy, saját kezével rajzolta a tau-jelet a fejjel".

"Halála előtt két évvel Boldogságos Ferenc negyvennapos böjtöt tartott Alverna hegyén, a Boldogságos Szűz és Isten anyja és Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Nagyboldogasszony napjától Szent Mihály szeptemberi ünnepéig. És rajta volt az Úr keze. Miután látomásában társalkodott a szeráfokkal, és részesült Krisztus sebhelyeiben, ő alkotta a túloldalon olvasható dicséreteket, saját kezével írta hálából mindazért a jóért, amit Isten művelt vele." Ezt írta Leó testvér arra a cédulára, amely Ferenc kezeírását is őrzi 1224 szeptembere óta.

Ferenc ajkán akkor hangozhatott el ez az ima, amikor a San Damianó-i keresztről így szólt hozzá az Úr: "Menj, Ferenc, és építsd fel házamat, mely, mint látod, romokban hever" (2Cel, 10). Ez 1206 januárjában történhetett, attól fogva e szavakat elmélkedésben csiszolta tovább.

Ha nem is származik minden sorában Ferenctől, ez az imádság, mégis az övé, hiszen maga alakította ki, és gyakran imádkozta a zsolozsmában.

Hozzád kiáltok, Uram,
siess segítségemre,
figyelj szavamra, ha kiáltok hozzád!
Jusson eléd imádságom,
mint illatáldozat,
imára emelt kezem,
mint esti áldozat!
Uram, tégy zárat a számra,
őrizd ajkaim nyílását!

Ó minden kegyelemmel és irgalmassággal bővülködő dicsőséges Szent Isten! Én szegény nyavalyás bűnös ember, kinek vétkeim sokak felette, mint valami mélységes tenger, bánatos szívvel és alázatos lélekkel megvallom előtted, hogy sokféle gonosz cselekedetemmel bántottalak meg egész életemben és e mai napon is tégedet, és meg nem számlálhatandó bűneimmel terheltem meg lelkemet; melyekért noha méltán megbüntethettél volna engemet, de mégis a te énhozzám való atyai szerelmed és irgalmassággal bővölködő isteni kegyelmed e napon is megtartotta életemet.