Az egyik nagy osztrák bútorbolt-hálózat szinte lepedőnyi nagyságú szórólapokon hívogatta lehetséges magyarországi vásárlóit, ezzel a szöveggel: „- Töltse nálunk a nemzeti ünnepet! Jöjjön hozzánk! Vásároljon nálunk ezen a napon, mi pedig ennyi és ennyi százalékot engedünk az árainkból...“

Tegnap a Nők Ökumenikus Világimanapján Lengyelország életébe nyerhettem egy kis bepillantást. Hallhattam az ország gondjairól rémítő adatokat, elgondolkodtató tényeket. Hallatlanul hasonlít az ő helyzetük a miénkre. És ami igazán fontos lett számomra a találkozóval kapcsolatban az nem más, mint hogy az egyik központi helyre, központi gondolatnak a kenyeret, a kenyérkérdést tették.

Egy német lelkésztársam mondta kicsit keserűen: Tudod, ha gyülekezeti kirándulást szervezek, a legunalmasabb uticélt is kiválaszthatom, csak arra kell vigyázni, hogy az ebéd és a kávézás jó legyen. Ez minden másnál fontosabb. A legszebb, legérdekesebb helyekre vihetem el őket, ha az ebéd és a kávézás nincs rendben, az egész nem ért semmit. Arra gondoltam, hogy van valami abban, amit mond. Nem, mintha az embereknek mindegy volna az, hogy mit látnak, de ha az étkezés nincs rendben, csak arra fognak emlékezni.

Amikor Mózest megbízza Isten Izrael népének vezetésével, egy bot van a kezében. Egy fadarab. Csodát művel ez a fadarab. Amikor Isten szól, hogy nyújtsd ki, hogy vedd használatba, hogy ott van a fadarab a kezedben, akkor a bot, a száraz, letört, vagy éppen levágott fadarab úgy engedelmeskedik Mózes kezében, ahogyan Isten éppen akarja.