Van-e ma még létjogosultsága a teológiának? Van-e egyáltalán még értéke? Van-e még ereje e beszédmódnak ahhoz, hogy megszólítsa a nyilvánosságot? Nem vált-e az elmúlt évszázadok alatt egyházi bennfentesek érthetetlen szakzsargonává, vagy éppen a néphez leereszkedők kegyes tanításává? Vagy: napjainkra nem olvadt-e már össze ez a nyelv a nyugati féltekén - mondjuk - a filozófiával, s egy négy évtizedes vasfüggöny mögött pedig - mondjuk - a fennálló hatalom ideológiájával? Érdemes-e ma a kereszténységhez, talán éppen a protestantizmushoz kötődő értelmiségieknek teológiát olvasni?

A középkori - feudális világban a hatalom és a tudás egy kiválasztott nemesi és vallási "kasztot" illet meg. A gazdagságot, a tudást és a hatalmat ők birtokolják. Ennek a kasztnak az érdeke a sokaság butaságban és szegénységben tartása.

Vajon úgy rendelte a sors, hogy a tudomány és a vallás kölcsönösen ellensége legyen egymásnak? Minden kisiskolás tanulja, hogyan kényszerült térdre Galilei, hogyan kellett visszavonnia tanítását, amely szerint a Föld forog a Nap körül. Azt is tanulja, mennyire felzúdult megint az egyház 1859-ben, amikor Charles Darwin közzétette A fajok eredete című művét, kifejtve benne, hogy minden élő szervezet, az embert is beleértve, hosszú, lassú evolúciós folyamat eredménye.

A szülők és a gyermekek közötti konfliktus jól ismert alapmotívum a shakespeare-i tragédiában. Elég, ha csak az egyik legnépszerűbbre gondolunk, mondjuk a Szentivánéji álomra: Hermia és Lysander, a szerelmes fiatalok a darab kezdetén hiába akarnak egymáséi lenni, a szülői hatalom, a paternális tekintély saját elképzelését és akaratát kívánja érvényesíteni. Nemcsak a megszokás, hanem az uralkodó, a jogi hatalom is az apák, a patriarchák oldalán áll. A kezdetben alapvetően antikomikus társadalom törvényekkel és rendeletekkel igyekszik regulázni a fiatalokban feszülő erotikus erőt.

Minden kornak megvan a maga korszelleme és minden korszellemet - részben vagy egészen - meghatároz saját kora, és mindent kort alapvetően megjelöl és befolyásol az önmaga által is elfogadott korszellem. Íme, ez a békés egymásra utaltság. Ez azonban a kölcsönös függőség korábban is megkérdőjeleződött, ha egy-egy univerzális gondolkodó kiszabadult a korszellem támogató-akadályozó kötelékei közül. Európában az utolsó két-háromszáz évben felgyorsultak a korszellemváltozások és minden valamire való gondolkodó előkészítette vagy beteljesítette az aktuális korszellemváltásokat.

Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című művében a két főszereplő, Tomaš, és felesége, Tereza különös kapcsolatban állnak egymással: szeretik egymást, de miközben az asszony hű férjéhez, az nem bír elszakadni legénykora életmódjáról, már ami az "erotikus barátságokat", más szóval a szeretőket illeti. "Kettőjük szerelme különös asszimetrikus építmény: mint hatalmas palota egyetlen pilléren, az ő [azaz Tereza] hűségének abszolút bizonyosságán nyugszik." Amikor erről az asszimetriáról olvastam, asszociatív módon eszembe jutott egy másik, hasonló építmény, egy kapcsolat, amely ugyanúgy kizárólag az egyik fél hűségén alapszik. A kapcsolat, amire asszociáltam, ószövetségi: a zsidó nép és Jahwe kapcsolatát mutatja be.

Szinte nem múlik el nap anélkül, hogy valaki fel ne elevenítse Nostradamust és az ő híres jóslatait. A középkorban élt, asztrológiát tanult, apja nyomására pedig kitanulta az orvosok mesterségét is, de az utókor számára mégis jövendölései révén maradt híres.

Dolgozatom célja, hogy Bultmann 1955-ben Edingburghben tartott úgynevezett Gifford-elôadásokon elhangzott anyag szerint vizsgáljam az ember helyét a történelemben és az eszkatológiában. Megpróbálom szigorúan követni az elôadásról készült könyv gondolatmenetét, és néhány alkalommal összevetem az ottani gondolatokat másokéival és sajátoméval.