|
Gyarmathy Ákos: Esik...
Az élet nem út, csak állomás. Állomás a születéshez vezető úton. A gyermekkor a láblóbálás ideje egy pocsolya-színű világ fölött. Minden vágyunk az hogy végre leérjen a lábunk. A kíváncsiság vezet arra, vajon milyen lehet az a fényes folt a földön. Majd mikor az ember eléri, pancsolni akar, de egyre többet rúg a betonba. Lassan már elfogy az ereje ahhoz, hogy a pocsolya fölé tartsa a lábát. A cipője átnedvesedik, és kezd baromira fázni. A busz meg csak nem akar jönni. A foga vacog, de nem jön a busz. Egyre fárasztóbb ülni, de mégsem teheti meg a szüleivel, a neveltetésével, hogy világrengető módon felálljon, és kinyújtózzon. Ne adj isten, körülnézzen, vagy megnézze mikor jön az a busz. Egyszerűen ez nem lenne etikus. Hiszen mindig azt tanulta, hogy csendesen, nyugodtan ücsörögjön, mert ha feláll és kimegy az útra, hogy megnézze mikor jön a busz, elütheti egy autó. De kik azok, akik nem a buszra várnak. Mert sokan vagyunk itt a megállóban, de mégis annyi kocsi száguldozik körülöttünk. "Nekünk miért nincs kocsink?" Erre csak nagyon ritkán érkezik válasz, többnyire csak könnyes hallgatás. Vagy ha az ember már sokat kérdezett, rá vágják, hogy: "Te is olyan akarsz lenni mint ezek? Te is embereket akarsz lefröcskölni az otromba vasdarabbal?" Nem. Persze hogy nem. Bár azt hiszem az én nemem szilárdabb apáménál, aki csak addig nem akar autót míg oda nem tolnak egyet a képe elé. Én viszont tényleg nem akarnék autót. De azt a buszt, amit mi annyira várunk, ki fogja vezetni?
"Ne kérdezz hülyeségeket!!" - szól a válasz.
Ez nem hülyeség. Engem már egy csomószor lefröcskölt a busz. Azok, amik a mi megállónkban nem állnak meg. Én biztos nem fröcskölnék le annyi embert, ha egyszer én vezethetném a buszt. De azok a vezetők, akik a meg nem álló buszok kormányait szorongatják, miért nem állnak meg nálunk?
"Nem tudom, mi csak várjunk!" - szól apám felelete. Apám sosem tud semmit, csak a megoldást. De nekem kezd elegem lenni ezekből a megoldásokból, fázik a lábam ebben a jeges pocsolyában. Nem tehetek róla. De ha felállok lehülyéznek. Bár kezd nem érdekelni. FELÁLLOK!
"Ülj vissza! Ha én ki bírtam te is kibírod!" - megint az egyszerű válasz. Igaz. Vissza ülök. De a gondolat hogy képes vagyok, hogy tudom mozgatni a lábam, hogy nem csak lóbálhatom, hanem lép hetek is vele, nem hagy nyugodni.
Nem érdekel, felállok!
"Hallgass apádra! Maradj a fenekeden, még lefröcskölnek!" - int le anyám.
Nem! Most döntöttem! Végre!
"Én megnézem mikor jön a busz!" - tör fel BELŐLEM ez a kiáltás. Kicsit bizonytalan léptekkel hagytam ott a buszmegállót. Amíg a táblához értem bőrig áztam. De szabad voltam.
Egyébként nem is volt annyival rosszabb, mint a pocsolyába lógatni a lábam. Odakint nem járt senki. Csak az úttesten rohantak a kocsik. De láttam, ahogy a víz terjed. Lassan beférkőzik a kertekbe, néhol már az ajtót nyaldossa, mire az emberek rázárják a reteszt.
De az ajtók résein tovább csordogálnak a cseppek, pocsolyákká válnak, és a házak falai átnedvesednek. Nincs menekvés. Semmi nem véd meg a víz elől. Az emberek lassan kezdenek bizalmatlanul közelíteni a csaphoz, már nem mernek inni a pohárból. Félnek minden esőcsepptől. Amint megfordultam, egyben le is tettem arról, hogy megnézzem a busz érkezési idejét. Vissza akartam menni a szüleimhez, és szólni nekik a bajról. De mikor visszaértem, a helyem nem volt üres. Egy idegen ember ült a székemen, és óvatosan dugdosta a lábát a pocsolyába. Mikor megláttam a buszt fel akartam kiáltani, de egy jókora víztömeg elhallgattatott. A busz megállt a szüleim előtt, akik nem akartak beszállni. Megfogtam apám vállát, és félig kiabálva kérdeztem tőle, miért nem akar felszállni a buszra. "Mert ez túl nagy kerülőt tesz, a kertek alatt, és minden ágról bever a víz. Ennyi erővel gyalog is mehetnénk."
Az életben nincs jó idő. Minden fájdalmas pillanat egy esőcsepp. Minden gond egy felfröccsenő pocsolya, és legtöbbször a felfröccsentőt nem érdekli az, aki miatta ázik. Hogy mik az örömök? Mindenki máshogy van vele. Szerintem öröm az, ha pár pillanatra örülünk annak, hogy esik. Mert más lehetőség nincs, és mindig öröm tudni, hogy kihasználjuk az adott lehetőségeket. Itt csak két eset lehetséges. Az ember vagy kárhoztatja az esőt és megpróbál elbújni előle, vagy tudomásul veszi, hogy esik, és mindent ennek fényében vizsgál. Apám még mindig arra vár, hogy elálljon az eső. Pedig ha megkeresné az esőben a szépséget, és teljes lényével átélné az esőt, nem tűnne most olyannak, mint egy ázott rágcsáló.
Ez ki? Egy alak jelent meg a túloldalon. Furcsa, nem fél az esőtől, pedig most rendesen rákezdett. Egy öregasszony kezéből a szél kitépi az esernyőt, és majdnem elfújja őt is. De ez az ember nem tántorog, nem hunyorog, lassú, nyugodt léptekkel jár a pocsolyák közt. Míg amott egy kamasz fiú, minden erejével próbál átfutni az úton, hogy el ne ázzon. De mire beér már térdig vizes a nadrágja, a haja összetapadt, az arca fénylik. Míg a nyugodtan sétálónak csak a vállát éri víz. Széles barna folt ül a nyaka alatt. Mintha váll-lap lenne... "Én vagyok a szabadság kapitánya!" - harsogja a váll-lap.
- Uram! - szólítom meg.
Nem válaszol. Csak lépked tovább.
- Uram! - szólok újra, és megérintem a vállát. Erre hátranéz. De még mindig nem szól, csak kérdő tekintete várja a szavaimat.
- Uram bocsásson meg, de nem fél hogy megázik?
- Ha süt a nap, nem félsz hogy lebarnulsz?
- Önnel tarthatok? - erre én.
- Ha ismersz egy jó helyet.
- Attól függ, mit akar inni.
- Nem vagyok szomjas.
- Akkor hát milyen helyre gondolt?
- Megmutatom.
Ezzel sarkon fordult, és gyorsabb léptekkel vágott bele a kalapján parázsló esőbe. Pár lépésnyi idő múlva követtem, szinte futva, hogy utolérjem. Az eső csak esett, és a szüleim lassan emlékké váltak bennem. Azon gondolkoztam, amit az előbb mondott nekem a kapitány. Ha kisüt a nap... Én még sosem láttam a napot.
Csak bandukoltunk. A helyet, ahol most jártunk, már nem ismertem. Az utcák között hatalmas fűszálak nőttek, karcsúak, csúcsukon kereszttel.
- Mik ezek? - kérdeztem.
- A túl régóta zuhogó eső növesztette őket. A vallások törzsébe tartozó, mesterséges növények. Az egyszerű embernek hasznosak. Olyanok, mint a buszmegállók, de melegebbek, és többen beférnek. Ám a padsorok gyakran foghíjasok, mivel az emberek nem tudnak róluk, azaz egyre kevesebbet. Így aztán egymás tévedéseiből akarják megismerni ezeket a helyeket, anélkül hogy egyszer is betértek volna azokon a nehéz kapukon.
Tovább mentünk. Még kérdezgettem, a templomokról, mire ő elmondta, hogy több osztályuk van. Mindegyik a saját körülményeihez, a saját földrajzi környezetéhez alkalmazkodott a leginkább, de hála az emberek hozzá nem értésének, most már szinte mindenütt felütheti bármelyik a fejét. Sőt olykor még keverednek is, amiből viszont ritkán születik életképes utód. De többnyire csak lassú mutációval fejlődnek, és osztódással szaporodnak. Mellesleg ő személy szerint a kolostoroktói származtatja őket, de egyértelműnek tartja, hogy az egyetemek a domináns faj az osztályon belül, sőt még a tőle független fajokat is kipusztíthatja, mint ahogy a mahagónit, vagy az ámbráscetet is a vég küszöbére taszította.
A macskakövek csak úgy fogytak a lábunk alatt. Egyre könnyebb volt kikerülni a pocsolyákat, amik már korántsem tűntek olyan mélynek, mint a buszmegállóban.
Különös helyre értünk. Hatalmas tócsa zúgott pár méterrel előttünk. A félelmetes víztömeg lassan ballagott a hidak alatt.
- Ez micsoda?
- Víz...
A rövid válasz hideg volt, erőtlen, nyugodt. Csak bámultam a sötét szőnyeget, némán, mozdulatlanul. Az eső már nem zavart...
- Ha beleugrassz, miután kimásztál, már meg sem árt az a pár csepp, amit a nyakadba fúj a szél. De sosem tudhatod kiérsz-e a partra. Mert épp örvénylik a víz, magával ránt, bús, melankolikus halálba. De ha vállalod a nagyobb szenvedést, az apró gondok eltűnnek. Most az zavar, hogy a víz a szemedbe csöpög, meg hogy átázott a cipőd. De miután partra vet egy nagyobb hullám, már örülni fogsz annak is, hogy levegőt kapsz. Most persze oda se figyelsz rá.
Furcsa, az ember onnan tudja, hogy boldog, hogy egészen apró dolgok is ki tudják hozni a sodrából, és onnan tudja, hogy igazán nagy bajban van, hogy az apró örömök is mosolyt csalnak az arcára. De az ember sosem képes eldönteni, mik az apró gondok, és mik a hatalmasok. Az örömökkel sosincs így. A csekély örömök sosem világítanak hosszan, míg a boldog órák sokáig emlékül maradnak.
- Honnan jön ez a víz? - kérdeztem.
- Az égből. Ugyan olyan víz, mint ami most átnedvesíti a ruhád, csak ez a víz mások haját áztatta. És most kész arra, hogy megszabadítson az esőcseppektől, ez a szenvedéssel teli áradat. Képes megmutatni, milyen kellemes a langyos tavaszi eső. Milyen jóízű a levegő, milyen száraz a ruhád.
A szenvedéstől csak még több szenvedés szabadíthat meg. Persze igaz, kevesebbszer ugrunk folyóba, mint ahányszor kimerészkedünk a fedél alól. A szenvedés folyója. Itt robog alattam. Egyre hangtalanabbul hívogat.
- Meghalhatok?
- Meg fogsz halni.
- Most?
- Igen. És miután meghaltál, valaki kimászik a partra és megérzi a levegő ízét.
Leugrottam, a szenvedés habjai közé. És elmerültem. Minden elhallgatott. A víz megszorított. A testem nehéz volt, a mélybe rántott. Hadakoztam levegőért, szabadságért, szárazságért. .. esőért. De nem hallott senki. Nem látott senki. Apám arca tűnt fel előttem, és a sajátom, ahogy a pocsolyában lóg a lábam, és fázik. A víz jeges volt. Minden tagom érezte a hideg késeket, amik beléjük vágtak. Egyre elveszettebbnek éreztem magam, süllyedtem a hideg vízben, mint valami súlyos átokban, ami mindent tönkre tett, mindent, amit létrehoztak valaha. Hirtelen felriadtam, kapálózni kezdtem. A PART! Holt a part? Úsztam valamerre. És az ár is sodort, le a folyó mentén. A ruhám kétszer olyan nehéz volt, mint a parton, nem tudtam tőle mozogni. Amit tudtam, letéptem magamról.
Aztán megláttam a víz színén futó esőcseppeket. Felértem a felszínre. Belekapaszkodtam az utcakövekbe, és feltornáztam magam a járdára. A levegő friss volt. Nem éreztem a cseppeket. Meztelen testemen csillogott a víz, az eső melegnek tűnt. Vissza néztem a folyóra. A ruháim ott vergődtek a hullámokon. Mintha egy holttest lenne. Mintha... Ott úszik az, amitől védelmet reméltem az eső elől, és ami átnedvesedve igazi pokollá tette a viharokat. Ott úszik az, ami visszahúzott, a víz fenekére. Ott úszik az, aki a lábát lóbálva, a pocsolya felé nyújtózkodott. Majd visszafordultam a házak, az emberek felé. De a házak nem voltak ismerősek, az utcák nem hazafelé vezettek. Míg kapálóztam, nem is vettem észre, milyen messze sodort folyó onnan, ahonnan elindultam...
|