|
[Bartók: Divertimento]
[I.] Nyugalom. Az embert néha megérintik a mély tartalmak. Fontos az a mély nyugalom, ami már vagy még nem fejezhető ki szavakkal; ami csak emocionálisan van jelen, de aminek jelenlétéről tudni lehet. Fontos a háttér, ami biztosítja az ember nyugodt életét, amihez vissza-vissza térhet, amiben megmerítkezhet, mint egy eltikkadt ember egy tóban, amit továbbvihet magával, amire számíthat, s ami biztosíthatja számára a megfelelő kötődést. Tudhatja, nincs elvágva, elszigetelődve, amiben él, az ugyanannak a része, mint amihez tartozni szeretne. S ez számára nem jelent gondot, hiszen minden, amit tesz, ebből adódik, s ettől válik kiegyensúlyozottá. S teszi mindezt annak a veszélye nélkül, hogy magabiztossága túlzottá válna. Mert van kontroll, van határkő, amit túlhaladni nem is érdemes. S az ember nyugodttá és kiegyensúlyozottá válik, megismeri a helyzetét, és dinamikusan kapcsolódik mindezekhez a pontokhoz.
Ezért hallgatja a zenét, ezért érzi át a ki nem mondott gondolatok mélységét, ezért érez felelősséget a tökéletes élményért. Ezt az élményt azután meg is szerzi, s az elvárásaira kapott feleletekkel megerősödve próbálja átélni annak mélységét...
[II.] Azután mindez elkezd összeomlani. A feszültség, a vibrálás és a fájdalom olyan pontosan követi egymást, hogy szinte szét sem választhatóak. Egyszerre lepik meg a hallgatót, egyszerre öntik el azt a magabiztosságot, amely addig oly stabilnak tűnt, s ami ezután épp csak szigetként marad fenn. A fájdalom pedig olyan erős, hogy teljesen leszűkíti az érzékelés tartományait. Kiszűri a Fényt, elszívja a levegőt; elpusztítja az Életet. Nem engedi el a figyelmet, leköti - és önmagához láncolja. Majd pedig egyre erősebben szorítja a hallgatót a kilátástalanság szürke ködébe, egészen, hogy e szürkeség fokozatosan feketévé váljék.
Pedig mindez csak gondolat, s tudja ezt a hallgató is. Mégis hat rá, mélyen, erősen, ősélményeket megnyitva, át nem élt emlékeket megjelenítve. S ő mindeközben, mindennek ellenére érezheti a csüggedés nélküli reményt, a rossz végének közeledtét, az iszonytató diszharmónia feloldásának szükségszerűségét.
[III.] S ha ki tudja várni e reménységgel ennek pillanatát, egyszerre elönti őt az öröm. Felpezsdül vérében a tánc, melynek egyedüli forrása az az optimizmus, ami már a megnyugtató háttér biztonságát is megalapozta, s amit valójában sohasem veszített el, még a kilátástalannak tűnő pillanatban sem. Az öröm pedig lassan előhívja a tudatalattiban lappangó vidámságot, az életöröm talán minden formáját, mígnem a hallgató lassan eljut oda, ahová mindig is vágyott, a boldogság közelébe.
A boldogságot azonban nem érheti el, mert az át- nem, de megélt fájdalom végül másfelé tereli a hallgató lelkét. A boldogság helyett inkább egy gúnyos, erős, erőltetett vidámság túlhajszolt táncába fullad, amelyből kiszállás nincs azon keretek között, amelyek közé az eddigiek révén jutott; a feloldhatatlan konfliktusok eredményezte végső fázis csak ál-feloldozást ad, az emberi elme vadságának végtermékét; szinte már-már elvesztve a kezdetekkor még oly nyilvánvaló alapot.
Megváltozott közben valami? Hiszen az átélés csak virtuális volt...
Pelikán András
|