|
Tenger
Előfordult félálomban, hogy azt hittem, sikerült felébrednem és azt láttam, hogy szó szerint magamom kívül vagyok. Embriópózban láttam feküdni magam rézsút fölülről, és szörnyen kapkodtam a testem felé, talán sikerül visszafutnom, mert gondoltam, nagyon abszurd, hogy itt hagyjak mindent mielőtt - teszem azt - összepakoltam vagy elmosogattam volna, és most jön - sokat olvastam róla - az az alagút, ez vicc?
Nemsokára tényleg felébredtem, és elmúlt ez az ijesztő "fless" . Megesett már az is, hogy olyan fáradt és kiüresedett voltam, hogy mire végre egy valamennyire vízszintes tárgyon megpihentem, úgy tűnt elfolyok rajta, mint egy zselés anyag. Olyan zsibbadt voltam, hogy nehéz lett volna akkor felismernem, hogy emberi formám és körvonalaim is vannak. Több hasonló esetet nem tudok felidézni, amikor az a valószínűtlen érzésem támadt, hogy nem is tudom, híg vagy légnemű vagyok. Ekkor eszembe jutott, de csak akkor, hogy ez a határozatlan pozíció hasonlít a felhő létéhez.
Irigylem a felhőt, mert madárperspektívából az egész Földet belátja. Páholyból a színjátékot, inkább szappanoperát. Lassan vonul, figyel, átalakul. Mégis, ha választanom kellene nem felhő, hanem tenger lennék. Sokoldalúbb, érzékenyebb jelenség. A víz a legfontosabb matéria, ami a létezés hozzávalóit illeti. A tenger véd, mint az anyaméh, máskor alattomosan gyilkol és áldozatához azután is ragaszkodik. Diszkréten elrejti mindazt, ami belül történik. Tanúja születésnek, halálnak rettentő régóta. Félelmetes, mennyit tud. Rég bekövülhetett, ahogy az az ember, aki túlságosan beleavatkozik az életbe.
Dénes Dóra
|