|
A művészetről (*)
"Ha a mű nem emel túl önmagán nem tekinthető művészi alkotásnak"
Pavel Florenszkij
Az alábbi gondolatokat Pavel Florenszkij, Nyikolaj Bergyajev és Andrej Tarkovszkij művészetről vallott felfogásai ihlették.* E gondolkodók között párhuzam vonható annyiban, amennyiben a művészi alkotást nem felfedezésként, hanem teremtésként, és olyan egyetemes szimbólumként fogták fel, amely az abszolút szellemi igazsággal áll kapcsolatban.
Az alapvetés a következő: A művészet, mint teremtő átlényegítés örök értéke, mely egy alkotást évszázadokon és évezredeken keresztül képes megőrizni abban rejlik, hogy szellemi tartalma az emberi élet alapértékeire világít rá, az ember személyes sorsának kérdéseit feszegeti, és az embernek az ember felettihez, a magasabb rendűhez, vagyis Istenhez fűződő kapcsolatát tárja föl.
Az alapértékekről
A legfontosabb, amelyből ezek az értékek származnak az ember élethez való viszonyának minősége: az élet tisztelete és szeretete.
A művészet azzal, hogy megérinti az embert elsősorban az élet szeretetére kell tanítson. Öncélú művészet nincs, vagy legalábbis nehezen képzelhető el. Ha öncélú és csak önkifejező akkor az már önkifejezés, személyiségrajz, tükör, de nem művészet. Lehet önkifejezéssel művészi művet alkotni, de ez nem nélkülözhetetlen része a művészet teremtő folyamatának. "Minden művészetnek az a célja - hacsak nem "fogyasztásra", eladásra szánják, mint egy árucikket -, hogy a művész megmagyarázza önmagának és környezetének, miért él az ember, mi létének értelme. (?) Az élet szeretete igényt támaszt megismerésére, megváltoztatására, jobbá tételére, felemelésére, művelésére." (Tarkovszkij).
A művelés tehát nem lehet öncél, viszont cél lehet a kibontás, annak a lehetőségnek a megtalálása, amely elvezethet bennünket odáig, hogy megtapasztaljuk az élet szeretetét és szépségét; cél lehet, hogy öntudatra ébresszük lelkünkben azt az érzékenységet, amely az élet tiszteletére irányul. A művész ugyanis nevel, vagyis műveli lelkünket a szó szorosan vett értelmében, műveli lelkünket azért, hogy teremjünk, s a termésünket szétosszuk mindenkinek, akinek arra szüksége van.
A sorskérdésekről
Nem másról van itt szó, mint az "én" világban betöltött helyéről és szerepéről. Az élet olyan tényeiről, melyek számunkra a világ valóságát adják: az örömről s a bánatról, a gyűlöletről és félelemről, az alázatról és engesztelésről, a szerelemről, a szeretetről, s a vágyakozásról, mely vágyakozásban egy felemelt, megművelt világba való kívánkozás alapvető emberi igénye fejeződik ki. Az egyetlen feladata e földön az embernek életét tisztességesen leélnie, s oly tisztán visszaadnia azt, ahogyan egykor kapta. Ennyi és nem több. A világ azonban annyira kaotikus, hogy e legkönnyebb dolog válik a legnehezebbé. Az ember elvesztette iránytűit. Nem tudja már honnan jött és hová tart, s nem tudja, hogy most itt van a jelenlét határán, a múló időben, amely egyedül alkalmas arra, hogy benne sorsa alakítasson, és tisztességesen betöltessék. A művészet ebben segít. Megmutatja, milyen lehetne ez a felemelt világ, és ösztönöz arra, hogy mindennapi cselekedeteinkben ezt lássuk szemünk előtt. A művészet közvetlenül emlékezteti az embert sorsára, rádöbbenti életének valódi tényeire és felvillantja az élet lehetséges minőségét.
Az Istenhez fűző kapocs
Bergyajev szerint a művészet mint az emberi alkotás csúcsa legtökéletesebb megjelenési formáiban szimbolikus jelentősséggel bír, mely az emberiség magasabb rendű rendeltetésére utal. A művészet annak a lehetőségnek a kinyilatkoztatása, hogy az ember felül tud emelkedni önmagán. Olyan szférákba, amelyek nem világiak. Az időtlenségbe. A művész kapcsolatot teremt az emberfelettivel. S mindennek színtere mégis maga az ember marad. Utat mutat a delphoi Apollón szentély kapujában lévő Ismerd meg önmagad felszólításhoz, amely nem a személyre, az "én"-re vonatkozik, nem arra aki van, nem az akire, nem a külső élettérben mozgó-nyüzsgő emberre, hanem a "van"-ra, a létezésre és annak teljességére. S ez minden emberben ugyanaz, és minden emberben ott szunnyad. Ennek felismerésével az ember ráismer önmagára, a törékeny személyre, amely a lét örök minősége által él, és ráébred arra, hogy Isten a létre hívásával közvetlen kapcsolatot teremtett vele. Ez a híd azonban a maga teljességében csak a más emberekhez való viszonyban tárulhat fel, ölthet alakot, és csak e viszonyban válhat teremtő, felemelő erővé. "A művészet metanyelv, melynek segítségével az emberek kapcsolatra törekszenek egymással a szeretet eszméjének megvalósítása nevében." (Tarkovszkij)
Az alkotás folyamata
Az emberi tevékenység megannyi ágára kiterjedő művészet, mely olyan mindennapos cselekedetekből, emberi tettekből eredeztethető, mint az írás, zenélés, építés és megannyi más tevékenység, azzal válik, avatódik művészetté, hogy e tevékenységek hétköznapiságát feloldja, átoldja, megszentesíti, és beléjük oltja az emberi-isteni lehetőségeket. Egyszóval felemeli, műveli magát az írást, zenélést, építészetet és megannyi más tevékenységet, adva mindezeknek s eredményüknek meghatározó többletjelentést és többletértelmet, amely azonban a maga nemében nem igazán "több", hanem inkább egész. Ez az egész pedig az egységre vonatkozik azzal, hogy egyfajta egységélményt próbál közvetíteni. Az alkotó és a közösség egységét. A művész mély azonosságot érez a közösséggel. Magában felfedezett valamit a személyen túli világból, rátalált valamire, amely mindenkit összeköt a személyen túli személytelenségben, amely azonban nem lényegtelenség, hanem az Istenhez vezető út első lépése az egyéni emberben. Mindannyian egy vagyunk. A művész pedig meglelte ezt az egy-házat. Önmagunk fölfedezése azonban nem egyszerű folyamat. Alázatot követel és szeretetet a közösség iránt. Soha nem megalkuvást a világgal, a külső körülményekkel, és önmagunk gyarló emberi részével sem, ha kell.
Az alkotófolyamatnak a lehető legmagasabbra állított erkölcsi mércét kell jelentenie a művész számára. Lételeme kell legyen az alkotás, vagyis valami olyasmi, amit ha nem tenne meg, élete hiányos lenne. És soha nem maga miatt teszi. A művész szolgájává kell váljon embernek és közösségnek, hiteles szolgájává. E hitelesség és e szolgálat nélkül a művészetként végzett tevékenység nem más, mint a művész személyiségének érdektelen önmutogatása, az alkotás pedig fogyasztói célokat kiszolgáló árukészítés, amely a művészetet még távolról sem közelíti meg. Sőt inkább elvágja azt a lehetőséget, hogy az az emberekhez eljusson. A művészet többnyire túl van a személyiség önkifejező jegyein, meghaladja és elhalványítja azokat megőrizve a sugárzó, élő alkotást.
Az alkotás folyamatában, amely tulajdonképpen a művész személyiségének túláradó kapcsolata a személytelen örökkel nagy jelentőséghez jut, sőt mondhatni feltétele e kapcsolatnak a lét abszolútuma iránt való érzékenység, valamint a művész szilárd erkölcsi alapja. Ez az érzékenység pedig a hit, amely nélkül örök értékek sohasem születtek. Az erkölcsi elvek pedig az abszolútum, a mérték, a törvény, az ember életét irányítani hivatott rend világban való megjelenésének emberi dimenzióit segítik. Eligazítanak az emberi együttélésben, a mások felé irányuló viszonyokban, vagyis az élet területén. Az erkölcsi rendszer és a hit művészben találkozó egységének megszilárdulása a teremtés - maga a műalkotás.
A mű alkotása így válik megszentelt folyamattá. És csak így teremtődhet meg magából az alkotófolyamat erejéből, az egység megszilárdulásából a műalkotás, mely hordozza és közvetíti e folyamat szentségét a vele kapcsolatba lépővel.
A műalkotás
A mű alkotása, mivel e folyamat a személyiségen keresztül történik, általában magán viseli alkotójának ismertetőjegyeit. A személyiség teremti a műben a stílust. De beszélhetünk-e igazán stílusról Bach, Mozart vagy Michelangelo esetében? Egyfajta könnyedség, magától értetődőség jellemzi az örök műveket. Mintha öröktől fogva léteznének, s az alkotó csak azért lenne, hogy megnyissa őket pillanatra az emberek számára könnyedén, letisztult érzékenysége és erkölcsisége által, mutatva vele az élet vitelére követendő példát. Ugyanis a műalkotás, ha a művész erkölcsi alapja rendezett, maga tükrözi ezt a rendet. Szépsége áttűnik a matérián, mert az etika esztétikává, és megfordítva a szép minősége erkölcsi minőséggé válik a műalkotás igazságában. A szépségen keresztül történik meg az áttörés az átlényegített világhoz. Az áttörés művészi teremtés és művészi befogadás.
Bergyajev, Florenszkij és Tarkovszkij észrevették, hogy a szépség haldoklik, és eltűnőben van az objektivált világból. A művészet felbomlik, és valami olyan pótolja, ami már nem is hasonlít a művészetre. A futurizmusban és az új művészetekben Bergyajev szerint az ember egysége, megismételhetetlen személyisége bomlott fel, és belezuhant az őt körülvevő tárgyi világba. Tarkovszkij vallomásában pedig azt találjuk a szépségről, hogy az nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot. A szellem mélységes hiánya jellemzi az olyan embert, aki nem képes befogadni, hanem csak bírálni tudja a művészetet.
S itt elérkeztünk az emberi élet egyik alapkérdéséhez. A művésznek iránymutatást kell adnia az élet magasabb fokon való erkölcsi megélésére. A műalkotás segíthet megindítani egy olyan értelmezési és újragondolási folyamatot, amely az embert a lét felfedezéséhez, önmegértéséhez viszi. Ez az alkotás közvetlen tapasztalatátadása. Oly fokú, hogy ezzel a műalkotással kapcsolatba lépő önmaga felé irányuló tapasztalata is bővülhet. Feltétele ennek persze a valamilyen fokú nyitottság, mivel ekkor saját élethelyzetek értelmeződhetnek át, kaphatnak új minősítést és teljesebb jelentést az egyén életében. Mert a műalkotás, ha "igaz", vagyis az Igazság, a Mérték jegyében és a Szellem által született, akkor magában hordozza az eredendő szépséget, az igazság önmagából fakadó szépségét.
Ember és művészet
Művész nem "szeretne" lenni az ember. Művésszé válnia kell bizonyos esetekben, hogy sorsa betöltessék. Mert mindazt a bölcsességet és tudást, amit kapott, és amit felismert, s amely az emberek sorsát és életét alakíthatja, és a helyes irányba terelheti, azt mind át kell adnia másoknak. Nem elsősorban önmaga miatt. Az üzenet jelentősége ennél jóval nagyobb, s ő csak a közvetítő erő ebben a folyamatban. Az emberi közösség szolgálata az, amelynek alá kell magát rendelnie. Ezt viszont csak szeretettel teheti jól. Ha szereti mindazokat, akikhez szól. Mert az üzenet végső soron nem lehet más, mint a szeretet jegyében végzett szolgálat. Áldozathozatal. Szentség.
Ha nem az élet szeretettel való megtöltéséről szól a művészet - akkor az nem teremtés. Ha nem szeretni tanít, ha nem hordozza magában az evangéliumot, ha nem az élet igenléséhez segít hozzá, és nem segít abban az embernek, hogy önmagát újra és újra mind nemesebb módon újjáteremtse, akkor a műalkotásból nem az örök mértéke tűnik át, hanem az élet múlandósága és árnyékos oldala, mellyel telis tele van e világ. Az árnyékot növelni benne pedig nem érdem, mert ahogy az ember növekszik árnyéka is úgy nő vele együtt - magától. A fény azonban, ahogy a világ teremtő ereje, mint világ világol és fénylik, mindig táplálásra szorul, nehogy az anyag sötétsége úrrá legyen rajta.
Az ember nem lehet soha kevesebb, mint ember. De legyen hivatása szerint bármi, ez a tény önmagában is teremtő erővé válhat. A szó legnemesebb értelmében az emberfelettiség teremtő erőjévé. Művészetté.
Mézes Zsolt László
*A következő művek alapján:
Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról, Európa, Bp. 1997;
Nyikolaj Bergyajev: A történelem értelme, Aula, Bp. 1994;
Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, Corvina, 1988;
Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő, Osiris, Bp. 1998
|