|
A hétköznapok spiritualitása
"A spiritualitásról való beszéd igen elterjedt lett vallásos körökben az utóbbi évtizedek során... Szinte mondhatjuk, divattá lett" - írja Pásztor János Misszió a 21. században című nem régen megjelent könyvében.
"Időről időre felbukkannak olyan fogalmak, szinte a semmiből, amelyekben egy adott kor tapasztalatai és igényei összegződnek. Olyan szavak, amelyek gyakran már azelőtt is léteztek, egyszerre azonban egészen új időszerűségre és jelentőségre tesznek szert" - írja Klaus Douglass Az új reformáció című könyvében a Felszabadítani a spiritualitást tétel keretében. A "spiritualitás" is ilyen régi szó, amely sürgetően és követelőzően magára vonja a figyelmet manapság.
"A spiritualitás figyelmes számvetés azzal, hogy 'több dolgok vannak földön és égen', mint amit érzékelni képesek vagyunk" - summázza Douglass azt a felismerést, ami a spiritualitás iránti érdeklődést kiváltotta.
Miért került hangsúly ma a spiritualitásra és miért fordult az érdeklődés a spiritualitás felé?
Azért mert az ember ma rosszul bánik önmagával, testével is, lelkével is és ennek a következményei egyre inkább visszahatnak, visszaütnek rá, mint bumeráng.
Ez a rossz bánásmód abban áll, hogy az ember önmagától elfordulva, elszakadva, eltávolodva, elidegenedve veti bele magát az élet hajszájába. A maga teremtette rendszereknek a kiszolgálója lesz. Igazodik és alkalmazkodik ezekhez termelésben és fogyasztásban. Ezek olyan sebességet diktálnak, hogy szinte "magán kívül" van az ember egész nap, azaz nem tud "magához térni" a nap folyamán egy percre sem.
Amikor a spiritualitás iránt érdeklődik ma az ember, akkor keresi, és megtalálni, biztosítani akarja azt a külön helyet, külön időt, külön rítust, aminek a segítségével visszatérhet, visszakapcsolhat önmagához, törődhet önmagával, visszanyerheti ember voltát, a neki megfelelő tempóban és méretben. És találkozhat s egyesülhet léte forrásával, minden lét alapjával és értelem adójával, akit Istennek nevezünk.
Arthur Miller A világ teremtése és egyéb ügyek című katasztrofális komédiájában Káin szájába adja az indokokat és érveket, hogy miért kell az embernek a vallás: a Paradicsomban, az Édenben ti apa és anya (Ádám és Éva) mindig és bármikor, mindenhol és bárhol együtt voltatok és lehettetek Istennel. Hallhattátok szavát és megszólíthattátok őt. A kiűzetés után azonban, az Édenen kívül csak "randevúzni" lehet Istennel. Azaz meghívni lehet és kell is őt a találkozásra. És ehhez, ennek szentelt, külön meghatározott helyre, és a helyhez és alkalomhoz illő külön meghatározott formákra, rítusokra van szükség.
Ez a vallás, ez az ünnep, ez a spiritualitás. Helyreállítása, helyreállása, helyreállíttatása annak, ami elveszett, amiből kiűzettünk, amitől elidegenedtünk, azaz az Istennel való közösség - kapcsolat - egység, és az önmagunkkal való összhang, harmónia, az önazonosság.
Nehéz azonban - mindenkinek ez a tapasztalata - megállni és abbahagyni, vagy legalább egy időre felfüggeszteni mindennapi életünk menetét. Hiszen annak dolgai kitöltik minden percünket: munka, közlekedés, társaság, rádió, tévé, információ, reklám. Mindig teszünk valamit, mondunk valamit, hallgatunk valamit, nézünk valamit, olvasunk valamit, tervezünk valamit. Hézagmentesen kapcsolódik egyik a másikhoz, sőt olykor egymásra csúsznak, és fedésben vannak. Ragaszkodnak hozzánk, tapadnak ránk életünk mindennapjainak dolgai, és mi is ragaszkodunk hozzájuk, és nem tudjuk elengedni őket, vagy legalább is tagolni, szakaszokra bontani az áradásukat és szüneteket iktatni közéjük.
Gyakorolni kellene ezt, tréningezni hozzá. Erre kínált mintát Popper Péter Belső utak könyve A nap ápolása című fejezetében. Ápoljuk a reggelt! Legyen tíz zavartalan percünk, amelyben végiggondoljuk, hogy mi vár ránk a nap folyamán tennivalóként, nehézségben, esetleg kellemetlenségként és örömben s élményben. S a napra való ilyen formában történő felkészülést zárjuk le néhány verssor felidézésével, vagy szép tájra gondolva, kedves dallamot dúdolva.
Napközben legyen egy félóra, ami csak az enyém. Ajándékozzunk ennyi kikapcsolódást magunknak mielőtt egyik tevékenységünkről a következő teendőkre térnénk át. És ebben a félórában engedjük el, lazítsuk ki magunkat, ráérősen, nem célra törően, nézelődve, böngészgetve, andalogva.
Esti visszapillantás. Elalvás előtt képszerűen gondoljuk végig az egész eltelt napot. Szemléljük az eseményeket s benne önmagunkat egy kissé eltolva, eltávolítva én-ünktől. Így bizonyos distanciával ráláthatunk a szituációkra, embertársainkra és magunkra, és ez segíthet abban, hogy vállaljuk azt, amiért felelősek vagyunk és megbéküljünk azzal, amin nem tudunk változtatni.
Természetesen nem elég ez a gyakorlat, ez a tréningezés abban, hogy a szakadatlanul áradó időt s benne életünk sodródását szünetek beiktatásával tagoljuk és meg-megállítsuk önmagunkra eszmélve. Mégis valami. És a megállás ezen bázisai nyerhetnek mélyebb s vallásos tartalmat, mint a reggeli elcsendesedés, a napközbeni röp-ima és az esti lelkiismeretvizsgálat.
Ehhez azonban rá kell döbbennie, és rá kell ébrednie korunk emberének, illetve rá kell őt döbbenteni és rá kell őt ébreszteni arra, hogy az ember s az emberi lét nem merül ki horizontális síkon folyó ténykedésében és sodródásában, termelésben és fogyasztásban, és a többért, a nagyobbért, a gyorsabbért folyó törekvésében.
Hanem az embernek sok fontos, sürgős, halaszthatatlan társadalmi, politikai és gazdasági ügyén túl van egy feltétlen és abszolút ügye. Ez pedig feltétlen módon - minden "de" és "ha" kitérési lehetőség nélkül - érinti az embert, vonatkozik rá, ragadja meg őt, és kíván tőle maradéktalan odaadást és ígér neki végső beteljesedést.
Az embernek ezt a feltétlen ügyét ápolnia kell, ezzel foglalkoznia kell s törődni azzal, hogy újra szorosra záruljon az időközben meglazult kapcsolat.
Ez a spiritualitás. Ez az ápolás, törődés, helyreállítás. És ez nem még egy teher és nyűg az ember életének többi terhe és nyűge mellett. Hanem az ember méltóságát és életének páratlan és megismételhetetlen értékét ez adja, hogy van egy feltétlen és abszolút ügye, azaz hogy Istenhez tartozik, aki követelését és ígéretét kinyilatkoztatja neki.
Kovácsházi Zelma
|