Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Magamagán átszűrt valóság

Beszélgetés Kányádi Sándorral

Kányádi Sándor 1929-ben született Nagygalambfalván, Hargita megyében. Udvarhelyi iskolák, kolozsvári Bolyai egyetem, szerkesztőségek, megannyi kötet, hanglemezek, megzenésített versek, és több irodalmi díj jelzi munkásságának látható állomásait. Legutóbbi Felemás őszi versek címen 2002-ben a Jelenkor gondozásában Pécsett kiadott kötete új és régi, eddig még nyomtatásban meg nem jelent verseit tartalmazza.

- Honnan a derű, az életszeretet, amely a verseiből kimondva, kimondatlanul árad?

- ... Nem tudom, biztosan azért, mert én alapvetően egy szomorú ember vagyok. Kezdjük azon, hogy költő embert akartál megkeresni. Nem biztos, hogy jó helyen kopogtattál, mert azt mindig elmondom: ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitte ő magát, vagy olykor-olykor, aminek hitték őt. Ha majd az unokák, a maradék érdemesnek talál valamit kézbe venni, amit én írtam, akkor azok elmondhatják, hogy az ősük itt és itt, akkor és akkor? - addig higgyétek, hogy az vagyok, aminek olykor magam is hiszem magam, de kételkedjetek is! Ezzel kezdjük. No de amiről kérdeztél: van nekem egy versem, amit elég sötét időkben írtam, '89-ben. Olykor fontos a dátum is. Babits ugye azt mondja: a vers három részből áll: a címéből, a törzséből, és az aláírásból, de hozzá tehetjük, hogy olykor a dátumából is, szinte az aláírás helyett. Kántor Lacika képeskönyvébe írtam, Szürke szonett a címe, és ebben röviden benne van a magyarázat:

meg ne tévesszen mosolyom
senkit az égvilágon
magamat rég nem áltatom
s tégedet se barátom

de önnön rettegéseim
miért vetítném rátok
inkább mosolygok feleim
akár a légtornászok

kihunyóban a csillagunk
ezen a korhadt kupolán
félve nézek a mélybe

isten csodája hogy vagyunk
mosolyogjatok vissza rám
nincs a csodának vége

- Ön hosszú évekig a Napsugár gyermekújságnál dolgozott.

- Igen, harminc esztendőnél is több időt hivatalból derűs kellett, hogy legyek, napsugaras kellett, hogy legyek, ha tetszik, ha nem. Ezért van az, hogy én több évszakot írtam, mint éltem, mert ugye az évszakokról lehetett inkább tisztességesen írni, de írni kellett, mert nekem ugyanúgy, mint a termelőszövetkezeti tagoknak normám volt. Bizonyos mennyiségű kéziratot meg kellett termelni, verset, mesét, vagy fordítást, mert különben levonták a fizetésből. Már ezzel is vele járt a derű, de azért nem biztos, hogy az a derű olyan felhőtlen derű volt... Nem is kell a derűnek annak lennie, de a borúnak sem kell olyan reménytelennek lenni, hát hiszen egész életünket és a világot végső soron a tragikus életérzés viszi előbbre, és nem az optimizmus, kivált ha kincstári, mert az szerintem dekadencia is. Születésünk pillanatában benne van a tragédiánk is, hogy el kell hagyni ezt az árnyékvilágot, amelyikbe jöttünk. Van ebben a csodálatos magyar nyelvben egy közös szavunk, amelyikben benne van a születésünk és halálunk is: az öl, anyaöl és megöl. Van egy verse Nichita Stanescunak, amit többféleképpen lefordítottam, de nem voltam vele megelégedve, mert egyrészt nem volt formahű, és a magyar fordítási kánonok megkövetelik, hogy formahűen, tartalmi és hangulat híven fordítsunk. Főleg az izgatott, hogy van egy szó, ez a csodálatos latin eredetű szó, a vágy, a dor, ami sokkal nagyobb holdudvarú, mint a magyar vágy szó. Blaga, a nagy román költő írt erről, hogy ez a román nyelvnek a csodaszava, és ez kicsit, hogy úgy mondjam heccelt engem, mert minden nyelvnek van csodaszava, a miénknek is? és akkor kattant be egyszer egy utcasarkon, hogy öl, anyaöl, és megöl.

olykor nem bánnám részem ha nemlét
meg-nem-született ha lennék
volnék boldogabb
senkise láthatná holtomat

de a vágyak vágyát gyújtva föl
csábított az anyaöl
azzal hogy szül s meg is öl
azzal hogy szül meg is öl

- Mit jelent Önnek a vers, mit jelent önnek olvasni, írni? És miért pont vers?

- Erre nem tudok válaszolni. Biztos, hogy minden egyébre alkalmatlan voltam, és így kerültem ebbe a helyzetbe, hogy ilyen bizonytalan foglalkozást űzzek. Megint egy román példát mondanék. Arghezivel, a nagy költővel egyetlen egyszer volt egy nagy találkozásom, és szabadkoztam, hogy nem tudok jól románul. Ő is mondta, hogy ő sem tud jól franciául, pedig mennyi ideig élt francia-Svájcban, mert ha valaki befogódzik egy nyelv igájába, elég teher azt egy életen át húzni. Én fizikai munkára alkalmatlanná váltam, és ez kicsit még plágium is az életben, ha Tamási Áronhoz vetjük, aki ugyancsak nem ő volt arra szánva, hogy felsőbb iskolába menjen, hanem az öccse Gáspár, és akkor ő ellőtte a kezét egy magafabrikálta játékpuskával, és őt küldték iskolába. Ezt, ha akarod, nevezd gondviselésnek. Igen, de a gondviselés Gáspár bácsira is gondolt, mert Gáspár bácsi is öregkorára megírt egy jó könyvet. És csak most, harminc év után jöttem rá, hogy milyen jó könyvet. Ezt a könyvet annak idején úgy írta, hogy a múzsa, egy udvarhelyi doktornő képében odavitt neki egy négyszáz lapos füzetet, hogy írja bele, ami eszébe jut, és Gáspár bácsi nekiült és leírta az életét.

- Vadon nőtt gyöngyvirág?

- Címet közösen adtunk neki, semmit nem javítottunk az íráson, csak a korcsma-kocsma szavakat egységesítettük, meg Bécsi döntést írtunk, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. És döbbenetes dolog, hogy mennyire rokoni írás az Ágostoni vallomásokkal, bár Gáspár bácsi soha életében nem is hallhatott Ágostonról, de ami rokonítja vele: az őszintesége és egyszerűsége. Még a bűnökben is van hasonlatosság, amikor Ágostonnak lelkiismeret furdalása van amiatt, hogy körtét loptak gyermekkorukban. Ilyen kis dolgot ír meg Gáspár bácsi is, amikor kalapját a szél legényecske korában elviszi. Kitalál mindenfélét, hogy mit mondjon édesanyjának, de a végén azzal a rizikóval is, hogy kap az apjától egy nagy pofont vagy akár többet, az igazat mondja. Szerencsére az apja nem is volt otthon. Lehetséges az is, hogy a kicsi korában egyszerű, tiszta igazmondásra nevelt ember a családban, a társadalomban egyszerűen nem tud másképpen viselkedni. Én sem tudtam. Elkezdtem olvasni, nagyon szerettem, aztán elkezdtem írni, de megmondom őszintén, ma sem szeretek írni, és grafománnak aztán éppenséggel nem lehet mondani engemet, nekem kínszenvedés az írás, és ha lehet, akkor elbeszélem az időt?

- Említette imént, hogy keserves dolog Arghezi szavaival élve egy-nyelvbe születetten élni, de így van ez a magyar nyelvvel is?

- Bizonyos szinten igen. Másképpen foglalkozni azzal a nyelvvel, mikor az az anyag, mikor ezzel úgy dolgozom, mint szobrász a márvánnyal, - akkor bizony százszor meg kell ezt gondolni, fontolni. Sokkal jobban fáj az embernek az, ha fölkapdossák a szavak végét, mint mostanában Pesten, ahogy romlik a nyelv zenéje, muzsikája, ahogy öt szóval elintéznek mindent? tök jó, tök ilyen, tök olyan. Ugyanakkor csuda nézni a nyelvet, hogy termelődnek ki új fogalmak.

- Ön egyszer azt írta, hogy a nyelv természetesen nem lehet célja az irodalomnak, de nem is csak eszköze, hanem élettársak, kortársak.

- Nem tudom mondtam-e ilyen bölcsességszerűeket, de az biztos, hogy mostanában nem illik az irodalomra mondani, hogy a költészetnek elkötelezett. Abban a pillanatban, amikor az ember elkötelezettségről beszél, abban a pillanatba ideológiai elkötelezettségre gondol itt mindenki. Arra, hogy elegük volt itt negyven évig azt hallani, hogy el van kötelezve a költészet, pedig ez nem igaz, mert akkor ki kellene dobni Petőfi Sándort, Ady Endrét, meg az egész magyar költészetet. És nemcsak a magyart, mert a művelt füleknek nagyon ismerősen hangzó mondjuk Eliot úr remek esszéiben és előadásaiban ilyenek vannak, hogy a költészet mindenekelőtt a nyelv elkötelezettje. Tehát a költészet és a nyelv mindenképpen nem lehetnek meg egymás nélkül, és egymásra hatnak is, de azt hiszem a nyelv a meghatározóbb, mert egy élő valami, és a költészet bizonyos fokig függvénye a nyelvnek.

- Mit gondol a nyelv változásairól, hogy érinti ez irodalmunkat ma?

- Szomorúan kell megállapítani azt, hogy a nyelv állandóan meg tud újulni, de a leírt szó viszont öregszik. Bármilyen fájdalmas is, azt kell mondani, ha összevetjük legnagyobb nyelvművészünk Arany János nyelvezetét Petőfiével, Petőfié mégis élőbb nyelv nála. Nem évül annyira, mint Arany Jánosé. A balladák fele, azt hiszem, vagy nem érthető, vagy komikusan hatna ma a gyerekek számára. Ezzel szembe kell nézni. Ezért van az például a fordítás esetében, - amiről már rég tudjuk, hogy az még kevésbé áll ellen az időnek, mint az eredeti - hogy újra és újra szokták fordítani a világirodalom nagyjait. Jelesül olyan nagy fordító nép, mint mi, hosszú ideig azt mondtuk, hogy azért azt a Hamletet nem kell újra fordítani. Most is azt mondom, hogy kibír még egy-két generációt, de fiatal egyetemisták olvastak fel nekem belőle, és bizony meghökkentem kimódoltságán, mert ma már ez kicsit megmosolyogtatóan hat. Hát ezzel is szembe kell nézni. A nyelvet nem kell azért olyan nagyon félteni, én inkább, mint említettem volt, a hangzását kezdem félteni, hogy énekelve úgy fölkapják a végét, holott egy ereszkedő hangzású nyelv, ezt tartom inkább nagyobb bajnak. A nyelv élő folyamat, tisztul, alakul a Halotti beszédtől errefelé, szavak, kifejezések bővülhetnek, avulhatnak. A magyar költészetben erre egy csodálatos példa volt, amikor az 50-es években kiadták Shakespeare-t új fordításban. Felkérték Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet, és akkor ez a két nagy férfiú fölhívta egymást, és azt mondták, hogy ezt ne. Ehelyett restaurálták az elévült szavakat, hátul a jegyzetanyagba pedig feltüntették, hogy mit cseréltek ki és mire. Például el tudom képzelni, hogy ez be fog következni Az ember tragédiájában is. Nem hiszem, hogy az ártana valamit is neki. Mert azt mondják, akik tudnak angolul, vagy az angoloktól is hallottam, hogy mi inkább tudjuk élvezni a Shakespeare-műveket, mint az angolok, mert az nekik egy régebbi nyelvi állapotot tükröz.

- Be tudná határolni, hogy mit ért művészeten?

- Nem tudom, hogy mi a művészet, de biztos, hogy az őszinteség egyik nagy éltetője az irodalomnak, persze az őszinteség egymagában nem elég. Ezt Tamási Áron is tudta, és úgy látszik Gáspár bácsi is tudott egy dolgot: azt, hogy ünnep az írás. Tamásit sokszor érte az a vád, s azt hiszem Németh László ment el a helyszínre és cáfolta, hogy úgy, ahogy Tamási ír, úgy nem beszél a nép. A farkaslaki igazság az, hogy úgy szeretne beszélni. Ünnep az írás. Egyszerű példával ezt úgy szoktam szemléltetni, hogy falusi szokás szerint: amikor valaki elő megy a falu közé, mondjuk a községházára, akkor akaratlanul is, - ez egy ősi szabály - fehéret vesz, tisztát vesz, és a bakancsát kikeni. Mármost, hogy közösség gyűl össze, és ott még fel is szólal, akkor a megilletődöttségtől, hogy ő most többek nevében beszél, egy kicsit éneklővé válik a hangja, enyhén recitál a megilletődöttségtől, és igyekszik a legszükségesebb, legfontosabb, legszebb szavakat használni, hogy elmondhassa a mondanivalóját. Azt hiszem, hogy itt kezdődik az írás, és talán a művészet.

- Hogyan ír verset, hogy születik a jó vers?

- Azt is szoktam mondani, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. Fel szoktak erre hördülni: hogy készül? Tojásból, sóból, és mondjuk szalonnából a mi esetünkben, vagy valami zsiradékból. Már mondják ekkor többen: de gomba, de hagyma is kell? - de ez már az olvasó hozzájárulása. Maga a klasszikus rántotta a legszükségesebb elemekből, anyagokból készül. Azt hiszem, hogy a jó vers is csak a legszükségesebb szavakból készül. És itt szoktuk elmondani: "Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. // Kiülök a dombtetőre, / Innen nézek szerteszét, / S hallgatom a fák lehulló / Levelének lágy neszét." Nahát itt?, ebben benne van. Ez őszinte is, szép is, itt nincs egy fölösleges szó, de nem hiányozhat egy se.

- Elválhat-e az élet a művészettől?

- Nincs külön tiszta élet, hanem az életnek egy bizonyos része a művészet. És azon belül is van külön képzőművészet, van dalművészet, zeneművészet, satöbbi, és hát van az írásművészet. De ez mind az élet része. A művész dolga azt hiszem az, hogy általában a mindennapokban benne lévőt az ő sajátos látásmódjával kiemelje, és a saját képére és hasonlatosságára, - ha szabad ezt mondani, - ha már alkotó, formálja. Az író arra való, a művész arra való, hogy ő magamagán szűrje át a valóságot, s mint egy pálinkafőző üst desztillálja, spiritualizálja azt.

Levéltöredékek - részlet, (Kolozsvár, 1983.)

Magam akit atyjának szelleme segít
segített véghez vinni amit végbe vitt
bosszút kin állhatnék azért
ami bennünket ért
meg a kínt kin torolhatom
és ha megtorlom
mit érek azzal el
a megtorlás új megtorlást követel
rakódik a bűn rakásról rakásra
s a léleknek végül nem lesz itt maradása
lenni vagy nem lenni az ember egymaga
eltöprenghet ezen és dönteni joga
ám ha többek nevében szól a kérdés
nem hajlonghatsz nem roggyanhat a térd és
nem akkor nemesb a lélek ha tűri
balsorsa minden nyűgét de legyűri
miként a királyfi a dán
nem törődve hogy mi lesz azután
tudom a leckét de királyfi nem vagyok
tőröm sincs csak szavakat forgatok
a gépezet és az ellenek
ellenében mit ér háborgó szellemed
nyugodjál hát békében csöndesen
én látod altatókkal mérgezem
kábítom magam de hiába
nem jön rám az álmok amerikája

azért látogass meg néha úgy ahogy
a régi-régi őszi hajnalok
jöttével jöttél s a szekérderék
sarjújába öleltél félálomba még
s künn a mezőn is még félig imetten
de azért már boldogan lépegettem
mosolyod s a kelő nap sugarában
búzaszemek cikkantak át a lábam
fején s a bokámba nyilazva érzem
az volt az én igazi küldetésem
a magvető előtt járni a búzaszélet
hogy kézútja ne maradhasson a vetésnek
arasznyi se vetetlen hol a gyom
megvethetné lábát a parlagon

- Meg tudott-e többet a versek írásaiból, lelkibbet, mélyebbet a Jóistenről?

- ... én az írásból, hogy úgy mondjam nem a saját írásaimból, mások írásaiból mindenképpen tudtam meg többet, de hát magamtól is jöttem rá bizonyos dolgokra? van nekem egy idézőjelbe téve híres versem, az a címe, hogy Folytonosság. Ennek a múzsája egy ferences szerzetes volt, a templomigazgató Somlyón. Somlyón a kegytemplom előterében van két írott kő, azt mondják sumér kövek, pogány áldozati kövek, mondta a páter, a kápolna restaurálásakor kerültek elő, a madárnak vehették vérét itt, amikor fölajánlották őket. Tehát kegyhely volt, és templom épült a helyére. Akkor mondtam az atyának, úgy látszik az Úristen nem változtatja a lakóhelyét. Nem, mondta ő, mi szoktuk a hiteket körülötte? S akkor aztán megírtam ezt a verset, ami most olvasható Bakonybélben, ahol Gellért püspök remetéskedett, mert ugyanaz érvényes Bakonybélre is, római áldozóhely volt korábban, ma pedig kegyhely.

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat

most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.

- Ezt tudom mondani, meg hát azt, hogy? Valaki jár a fák hegyén? Persze semmiképpen sem úgy gondolandó ez el, mint akár Michelangelo is festette. Ne csinálj magadnak faragott isteneket, mert nem is lehet? Isten nem egy szakállas ős öregember, hanem hát valami? Biztos, hogy az emberiséget az Istenhit segítette, az ember azzal több lett? És megmaradásában is nagyon sokat segített, segít?

Mézes Zsolt