Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Diadalmas Ressentiment

- Isten halott, és Nietzsche neki prófétája -

1.

A tükrök termében járunk. A világ elvarázsolt kastély, ahol a dolgok némelykor fonákjukon mutatkoznak; ami mögöttünk van, azt magunk előtt látjuk, ami jobb kézre esik, az baloldalt tűnik fel. A fönt lent van, a lent pedig fönt. Szédítő mélységek tátonganak minden irányban, lábam mégis szilárd talajon áll. Látom magam, aki valójában nem én vagyok, hanem a tükörképem. Felemelem a jobb kezemet, ám tükörképem a baljával int. Ha viszont kissé oldalra fordulok, és tükörképem tükörképére vetek egy pillantást, ott megint minden a helyére kerül. Ottani képemnek azonban nem tudok a szemébe nézni. Mintha észre sem venne, másfelé fordul. Pedig valójában engem figyel, vagyis egy sokadik tükörben mutatkozó tükörképemmel szemezne. Most elfordítom tekintetem róla, és ő rám emeli tekintetét. Azt látja, amit én soha nem láthatok: engem. Profilból; vagy hátulról a tarkómat. Elmosolyodom. Ő is mosolyog. De nem láthatom. És még valami: ez a jelenség olyan, mint a háromdimenziós mozi. Csak mindkét szememmel egyszerre figyelve lehetek részese az élménynek. Pedig két különböző kép vetül itt egymásra, és külön-külön mindkettő értelmezhetetlen, ellentmondásos. Egymás elé vetítve a két képet, pedig egy homályos és elmosódott foltot látok csak. A tiszta kép csupán akkor bontakozik ki, ha egyik szemem az egyik képet, a másik szemem a másikat fogja fel, s a kettő az agyamban válik eggyé, tisztává és értelmezhetővé.

2.

Különös kettősség figyelhető meg Friedrich Nietzsche morál-értelmezésében. Egyik oldalon megjelenik a jó értelemben vett természetesség, az eredendő vitalitással rendelkező pogány őserő, amellyel a bárgyú, ostoba, esélytelenségre kárhoztatott hitvány szolgalelkűség áll szemben; másik oldalon azonban feltűnik a szellemtelen tömegember-minőség, az igénytelenséget vallássá avató bornírt hétköznapiság győzelme az önállóan gondolkodni képes, a világra értelmesen reflektáló eredetiség és kreativitás felett. Nem tudni pontosan, Nietzsche mikor fogalmaz meg értékítéletet, s mikor pusztán lakonikus ténymegállapításokat. Ahogyan Rousseau vagy Locke számára a természeti állapot, benne a szeretetet és igazságosságot feltételező természettörvénnyel, úgy sejlik fel Nietzsche gondolatai mögött ugyancsak egy feltételezett ősállapot, amelyben azonban nem a szolidaritás és erőszakmentesség, hanem éppenséggel a tánc, a vadászat, a hódítás, mint kezdeményező erő fémjelzi az elsiratott, letűnt aranykort.

3.

Tény, hogy Nietzsche, az emberi társadalomban, az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló viselkedésformák, szellemi irányultságok, viszonyulások között valamiféle - saját szempontjai szerinti - értékítéleti rangsort állít fel, amelyben jellemző módon, a morálisan vett jó és gonosz megkülönböztetése elmarasztaló bírálatot kap. Nietzsche tehát maga is felvállal egy bizonyos fajta értékrendet, amely a szellemi, erkölcsi tartalmakat hivatott elismerően, illetve elmarasztalólag besorolni. Ez önmagában egy csapdát rejt, hiszen ha a konvencionális morállal szembehelyezkedő szerző meg kívánja határozni, mely szempontok alapján illet valamely erkölcsi jelenséget elmarasztaló, vagy éppen elismerő jelzővel, akkor ő sem tud másfajta fogalmakhoz folyamodni, mint az általa oly vehemensen kritizáltak, jelesül: jó és rossz, kedvező és kedvezőtlen, előnyös és hátrányos, kívánatos és leküzdendő, helyes és helytelen, üdvös és bűnös, stb... Ha volna is valami, amire következetesen igent, és valami, amire következetesen nemet mond már az is magyarázatot követelne, hiszen amennyiben az ember hitet tesz valamely értékrend mellett, tudnia kell érvényes és általánosítható módon argumentálnia választása mellett. Nietzsche gondolatmenete azonban következetesnek sem mondható, hiszen lépten-nyomon belebotlik a saját maga által állított csapdákba, így aztán az imént még hitványként kárhoztatott magatartás a következő pillanatban kénytelen-kelletlen az erős és életképes, a létező világban tényszerűként érvényesülő alapelvként ismerszik meg. Mindazonáltal úgy látom, hogy ez a meghasonlottság mégsem csupán, s nem is elsősorban a szerző következetlenségéből, vagy lelkiállapotából fakad, hanem az általa vizsgált tárgy eredendő abszurditásából. Érdemes kísérletet tenni a Nietzsche által tárgyalt jelenségek egymáshoz való viszonyának felfejtésére, hogy belássuk, hogyan is működik az a kibogozhatatlanra kódolt folyamat, amelyet Nietzsche a morál genealógiájának nevez.

4.

Az első figyelemre méltó mozzanat, hogy Nietzsche gyermekkora óta erőteljes fenntartásokkal viseltetik mindazzal szemben, amit az emberek általában ún. morálként ünnepelnek. Eme hozzáállását saját "a priorijaként" említi. Nem szükséges szakavatott lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy a vallásos neveltetésben részesült lutheránus papgyerek szükségszerű meghasonlottságát ismerjük fel ebben. A szillogizmus egyszerű és kézenfekvő. Ha valaki nem áll makacsul ellent mindenfajta gondolkodásnak, akkor nem is tudja ezt nem végiggondolni: Isten a mindenség ura. A mindenségből engem ez a földi világ, jelesül az emberi élet érdekel. Az emberi társadalom azonban tele van ellentmondással, szenvedéssel. Isten tehát a gonosz fejedelme. A konklúzió azonban kétélű. Ha egyszerű ténymegállapításként értjük, akkor arra utal e kijelentés, hogy a papok hazudnak, és az Isten, akit jóságosnak állítanak be, valójában egy gonosz démon, aki gyönyörűségét leli az emberek megtévesztésében és gyötrésében. Ez esetben le kell őt győzni, félre kell állítani az útból, és egy jóságos hatalom segítségével újrateremteni a világot. Ha pedig némiképpen elvontabban, de semmivel nem kevésbé valószínűen arról van szó, hogy ez a világ, amelyben élünk, képmutató, és a jóságot csak álcául használják az emberek, hogy egymást lépre csalják, ahol jóságnak titulálják a fonákságot, a hitvány felmagasztalását, és az életképes, eredeti kezdeményező erő bilincsbe verését, ott csak egy önmagát eme "jósággal" szemben nyíltan gonosznak valló hatalmasság képes rendet tenni, és ez a valaki nem más, mint az elhazudott, takaróul használt és félreismert Isten, a gonosz atyja. Egyik megoldási modell nem zárja ki a másikat, inkább korrelátumai egymásnak. Ám akár így, akár úgy, Isten mindenképpen az általa teremtett világ nagy vesztese, hiszen vagy képtelen megakadályozni a rosszat, tehát tehetetlennek bizonyul, azaz "meghalt", vagy pedig most íme, lelepleződött eredendő hitványsága, és napjai meg vannak számlálva. Az első esetben Nietzsche, - valamint az általa felébresztett pogány őserő, a szőke bestia - mint önmagára ismerő világszellem, a Zarathusztrában testet öltött örök ember fogja e halott Isten helyett saját kezébe venni sorsát, a második esetben viszont ugyaneme minőség mindent elsöprő lázadásra készül e gonosz hatalommal szemben. Nem számít többé, létezik-e Isten, vagy sem, gonosz-e, vagy jóságos, meghalt-e, vagy épp most támad föl, hisznek-e benne, vagy sem. Az eredmény ugyanaz: az embernek kezébe kell vennie a sorsát, és a hitvánnyal, hasznavehetetlennel szemben érvényre kell juttatnia az eredendően tiszteletre méltót, igazat. Nietzschenek tehát van egy vállalt és helyeselt értékrendje, amelynek érvényessége mellett érvelni is tud. A jelenlegi társadalom beteges, perverz, paternalista fatalizmusával és gyermetegen gügyögő, bárgyú és unalmas közhelyességével a teremtő és kezdeményező képzeletet, az életre igent mondó eredetiség mindig megújulni képes szabad, igába kényszeríthetetlen erejét állítja szembe.

5.

Kínos kérdésként vetődik azonban föl: miért bizonyul mégis ez utóbbi erőtlennek és örök vesztesnek? Miért üli a szürke, szellemtelen középszer állandósult diadalát? Miféle gonosz erő tartja kezében, s mozgatja a szálakat, hogy a korszakonként, rendre életképtelennek és silánynak bizonyuló vérszegény nyafogás újra meg újra elnyomja a sikeres vadászatból hazatért tetterős férfiak öröménekét? Ki az az elpusztíthatatlannak tűnő legfelsőbb hatalom, aki bár arcát soha nem mutatja meg, de mindig sápadt aszkétákat választott kegyeltjeiül, hogy aztán az alávetettséghez szoktatott önsorsrontó csőcselék bárgyú helyeslésétől övezve törvényerőre emeltessék a kontraszelekció, a szellemtelenség, a szürke, unalmas, gondolattalan kisszerűség, a hazugság és az álszent képmutatás, ugyanakkor bűnnek, ördögi csalárdságnak kiáltassék ki az élet természetes szeretete, a tehetség, a rátermettség és az egyenesség? Kinek az érdeke felszínen tartani a hitványat, a szemétre valót? Honnan kerül elő mindig, s jelenik meg a közélet, a politika porondján, a vallásban, a tudományban, a művészetekben az a sok üresfejű zombi, akikbe mégis szorult annyi nyomorék szellem, hogy képesek legyenek irigykedni az életképesre, az egészségesre, és a gnóm jellemeket a ressentiment szörnyű és gonosz erejénél fogva mindig képesek legyenek az élet elleni lázadásra bírni, hogy minden - általuk oly fennhéjázóan hangoztatott, és másokon szigorú következetességgel számonkért írott és íratlan - emberi törvényt gátlástalanul felrúgjanak, s ami ép, azt eltorzítsák, ami mozog, azt megbénítsák, ami egészséges, azt beteggé tegyék, ami fürge, arra koloncokat aggassanak, ami bölcs, azt elnémítsák, ami komoly, azt nevetségessé tegyék? Honnan ez az örökös győzni tudás? Honnan ez a félelmetes sötét erő, amelynek jelenlétében megfagy, ami él, a lelket jeges rémület keríti hatalmába, és elpárolog minden öröm? A Nietzsche által felvállalt és helyesnek tartott értékrend tehát erőtlennek, életképtelennek bizonyul az életképtelennek és silánynak látszó, ámde annál makacsabbul érvényesülő ressentiment-morállal szemben. E félelmetes sötét hatalom előtt pedig értetlenül, jeges félelemmel, és némi dacos irigységgel áll az ember: az önmagára ismert világszellem; Nietzsche; a testet öltött Zarathusztra; a felébresztett szőke bestia; a pogány őserő; a haldokló Isten, aki saját teremtésének vesztese. Megalkotta a világot, benne önmagát, de az gonosz tükörképként ellene fordult és legyőzte őt. Most ott áll előtte lefegyverezve. Lázadna, de tagjai elnehezülnek, mint egy rossz álomban. Kiáltana, de hang nem jön ki a torkán. Felébredne, de rádöbben, hogy nem álmodik. Öszeszorítaná az öklét, de tagjai nem engedelmeskednek. Mutatóujját kinyújtva intene: "Távozz sátán! Halott vagy!" De összecsuklik, mint a rongy. Előbb térdre, azután arcra. Érzi, hogy álmosodni kezd, mintha beadtak volna neki egy kábító injekciót. Megadja magát. Félálomban még hallja a csőcselék morajlását, a zombik énekét. Dobolnak, hujjogatnak. Lábuk alatt remeg a föld. Hangjuk messze szárnyal. Mint a sikeres vadászatból hazatért szőke bestiáké. Mielőtt kénytelen-kelletlen átengedné tudatát a tehetetlen bódulatnak, utolsó gondolataival még megátkozza ellenségét. Gyűlölet, sértett harag, titkos neheztelés, bosszúvágy, tehetetlen düh van a szívében. A ressentiment szörnyű ereje.

Bartha István