Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Alapgondolatok a világvallások fenornenológiájához (1)

Mítosz, vallás, világvallás

Világvallásokról írni korunkban akár általános értelemben, akár egy konkrét világvallást véve vizsgálat alá, sokkal időszerűbb, mint bármikor az emberi történelem során. A téma időszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint egyrészt a világvallások közti jelenlegi hatalmas feszültség, különösen olyan területeken, ahol különböző kultúrák és vallások túl közel kerültek egymáshoz a történelem folyamán, másrészt a még mindig jelenlévő kölcsönös előítélet, amely nagyrészt az alapvető vallástörténeti ismeretek hiányára vezethető vissza. Éppen ezért korunkban e terület sokkal érzékenyebb pontjait érinti mind az általános köztörténetnek, mind a legszélesebb értelemben vett művelődéstörténetnek, ezáltal tehát nagymértékben megnöveli a kutató felelősségét.

Természetesen sok minden függ attól, hogy mit értünk világvalláson, illetve világvallásokon. A történettudomány mai állása szerint a mintegy tízezer évvel ezelőtt Elő-Ázsiában, az emberi civilizáció bölcsőjének is nevezett "termékeny félholdon" (2) olyan alapvető változások indultak meg, melyek hatására Kr. e. 3000 körül a 20. és 40. szélességi fokok között létrejöttek azok a magaskultúrák, amelyek már határozottan körvonalazható világképpel és vallással rendelkeztek.

Megállapíthatjuk, hogy az ettől az időtől kezdve kialakuló kultúrák - legyenek azok letelepültek vagy nomádok, kőkori szinten megrekedtek vagy magasan fejlettek - egyaránt bírtak már mítoszokkal, valamint a világ és az ember eredetére vonatkozó elméletekkel, ahogyan azt az egyetemes összehasonlító vallástörténeti kutatások az elmúlt kétszáz évben kimutatták (3).

A kérdés az, hogy milyen viszony tételeződik a mítosz és a vallás között, és miben különbözik a világvallás a többi vallástól. A probléma szükségszerű historiográfiai megközelítését röviden a következőképpen vázolhatjuk fel.

A XIX. század első felében az ún. mitológiai irányzat, amely a világon elsőként rendszerezte a különböző népek mitológiai anyagát, csak a tételes vallásokat tekintette vallásnak, a mitológiákban pedig ősi költészetet látott, vagyis éles határvonalat húzott a két fogalom közé. A XIX. század közepén a liberalizmus térhódításával és az evolúciós iskola kibontakozásával szűkült a távolság a vallás és a mitológia között: eszerint a mitológia alapja a primitív animisztikus világnézet, amelyből a későbbi vallások is merítik tartalmukat. Tehát mindenképpen a mitológiában látták a vallás ősforrását, abban az értelemben, hogy a vallásos kultuszok és rítusok a mitológiai anyagból táplálkoznak. Hasonló nézetet vallott a XIX. századi marxista filozófia is, amennyiben elismerte a mítoszok jelentőségét a vallás tartalmi elemei között.

A XIX. század végétől több kísérlet történt a vallás és a mitológia elhatárolás ára és szembeállítására, különösen az ősmonoteisztikus iskola részéről, ahol a vallást, mint tisztán morális világnézetet mutatták be, amelynek középpontjában az egyszemélyi teremtő istenség áll, s amely még a legprimitívebb változatában is mentes az engesztelő mágikus szertartásoktól. Ezzel szemben a mitológia csak később keletkezett, tele van mágiával, és mint ilyen, a széttöredező ősmonoteizmus egységét megbontó és összezavaró idegen anyag a vallásban.

A XX. századi marxista gondolkodók ezzel ellentétben a mitológiában vélték felfedezni a pozitív kulturális értéket, és a vallásra pedig úgy tekintettek, mint a születő tagolt társadalom elidegenedett termékére. Hasonlóképpen a XX. századi polgári gondolkodásban is a mitológia a progresszív, a képzeletnek és a tudatnak szabad szárnyakat adó erő, amely harcba szállhat a béklyózó vallás ellen, ami titokzatos erőknek rendeli alá az embert.

A mai modern tudomány nem kíván állást foglalni a vallás vagy a mitológia primátusával kapcsolatban. Feltételezi ugyan a kettő szoros kapcsolatát, de ugyanakkor azt is, hogy bizonyos értelemben mindkettő megmarad önállónak. Eszerint az emberi értelem mítoszteremtő tevékenysége önmagában még nem feltételezi a vallási elemet (lásd primitív kultúrák), sokkal inkább a társadalmi gyakorlat igazolását és szakrális szintre emelését szolgálja (4).

Ez utóbbiból következik egy lehetséges definíció: "a mítoszok olyan mitikus ősök, kultúrhéroszok, demiurgoszok tetteit beszélik el, akik valamilyen rítust vagy tilalmat megalapítottak" (5).

A vallás viszont mint rítus tételeződik: "ez a ceremónia (szertartás) pedig úgyszólván szereplőkkel játszat ja el a recitált vagy tartalmi kivonatában elbeszélt mítoszt" (6).

Amint a fentiekből láthatjuk, egyik irányzat sem ad megnyugtató, kielégítő választ. Mi a magunk részéről - bár teljes mértékben nem tudunk azonosulni a fenti nézetek egyikével sem, de elvetni sem kívánjuk azokat, hiszen részigazságokat tartalmaznak a metafizikai tradicionalitás alapján állva (amely metafizikában a kozmikus lét és tudat abszolút módon egybeesik, azaz amely szemléletben a tudat létként nyilvánítja meg önmagát, és így minden lét tudati lét) úgy gondoljuk, hogy mind a mítosz, mind a vallás egy nálánál magasabb és mélyebb metafizikai minőségből: a tradícióból (latin traditio = 'hagyomány') lép elő a történelem színpadára. Ezek az ősi és kultúrákhoz kötött tradíciók pedig egy még egyetemesebb hypertradícióból ("őskinyilatkoztatás") jöttek létre (7). Ezen "őskinyilatkoztatás" (8) a szó szoros értelmében vett első és egyetemes" világvallásnak" tekinthető, amely később vallásokra és kultúrákra szétesve már csak töredékesen és esetlegesen, rejtetten és szimbolikusan őrizte tér-, idő- és világok felettiségét

Hogy pontosan milyen tényezők játszottak szerepet a vallások gyökereinek kialakulásában, talán sosem lehet tisztázni, de mégis úgy gondoljuk, hogy két fontos érv is szól az "őskinyilatkoztatás" metafizikai elmélete mellett. Az egyik archeológiai: Kr. e. 5000 és 3000 között a Földközi-tengertől Turkesztánig valamint az Indus völgyéig, egész Elő-Ázsiát ugyanahhoz a rasszhoz besorolt ún. hosszúfejű embertípus népesítette be. "A tudósok egy része e rassz pontosabb megjelölésére a kaukázusi, kaszpi vagy jafetita (9) jelzőt alkalmazza. Ez az elő-ázsiai őslakosság teremtette meg Elő-Ázsia egész területén az emberi civilizációt...". (10) Ez az ún. aziánus őslakosság, amely sem nem sémi, sem nem indoeurópai, nemcsak egységes régészeti leletanyaggal, hanem úgy tűnik egységes világképpel és vallással is rendelkezett, és amelynek gyökerei valószínűleg még régebbi korokra vezethetők vissza, akár az őskorig. Külön megjegyzendő ennél a pontnál, hogy a jóval később erre a területre érkező indoeurópai és sémita lakosság nagyon sok mindent átültetett a saját világképébe és vallásába ebből az ősi "egyetemes" vallásból (11)

A másik érv eszmetörténeti jellegű. Az ember számára jelenleg nem vagy alig tapasztalt fogalmak (úgymint Isten, lélek, szellem stb.) az ókorban valóságos hittel megélt fogalmak voltak a társadalom döntő többsége számára. Ezek metafizikai eredetét és létét úgymond gyakorlatban tapasztalták meg az emberek. "A kultúra legarchaikusabb szintjein emberként élni vallásos cselekedet volt, hiszen a táplálkozásnak, a szexuális életnek és a munkának szentségi értéke van. Másként szólva, embernek lenni - vagy inkább azzá válni - azt jelenti: vallásosnak lenni (12)."

Az aziánus "ős-kultúra" és "ős-vallás" mélyebb feldolgozása nem e tanulmány feladata (és ez egyébként is gigászi vállalkozás lenne); amiket viszont kellő alapossággal feldolgozott már a tudomány, azok voltaképpen az első nagy - egymástól már etnikailag is elkülöníthető - civilizációk vallásai.

Ha részletesen megvizsgáljuk ezeket a vallásokat, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek mindegyike egy-egy törzshöz, néphez, egy-egy kultúrához tartozott, és egy adott - földrajzi értelemben vett - területen, a maga nyelvi és etnikai partikularitásában töltötte be a saját, nagyon sokrétű és fontos szerepét. Így van ez akár az ókori görög vagy római, akár az egyiptomi vagy indiai, akár a zsidó vagy az ősi arab, akár a perzsa vagy babiloni, de akár az ősi kelta és szkíta vallások esetében is. Ezek és a felsorolásból kimaradt törzsi és népi vallások összességének történeti és összehasonlító feldolgozása alkotja az egyetemes vallástörténetet. De vajon ugyanezt tapasztaljuk-e a világvallások esetében is?

Partikularitás és egyetemesség

Minden azon múlik tehát, hogy mit értünk világvalláson. Vajon az egyetemes vallástudomány közelebb juttat-e bennünket a kérdéses fogalom tisztázásához? Ugyan a kutató szellem más területeiről hozva példát, de itt is érvényesen Szerb Antal sorait említhetjük, aki Goethét méltatva a következőket írja:

"...Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit (13)."

A világvallás tehát a mi értelmezésünkben, bár gyökereit tekintve látszólag akár egy konkrét néphez is kötődhet, hatásában azonban mindenképpen túllép a törzsi, népi partikularitáson, átlépi saját határait, önmagából mindig feláldoz egy részt, amikor más népek világképéből beemel valamit a sajátjába, vagy csak egyszerűen összekeveredik azokkal. Nem marad meg önmagában (saját biztonságos és jól ismert törvényei között), hanem mint a búzaszem (14) vállalva az idegen közeg veszélyeit, a "máslét" bizonytalanságát, de mégis végig önmagából építkezve önmaga fölé nő, hogy világvallás "szerepét" betöltse

E különleges szerep jellegzetességeiről a későbbiekben részletesen fogunk írni, most azonban fordítsuk figyelmünket a világvallások egy másik fontos vonására.

A világvallások a metafizikai tradicionalitás alapján - bár sokáig lappangva, rejtetten hordozzák önmaguk előképeit egy vagy több kultúra és vallás által- csak megszületésük és kibontakozásuk viszonylag rövid időszakában léteznek aktív, cselekvő értelemben, hogy ezután a továbbiakban szenvedő, nem cselekvő értelemben "odaadják magukat a világnak", behatolva ezáltal a környező helyi vallások ismeretlen nyüzsgő világába, hogy azokat megszüntetve-megőrizve egy nagyobb teológiai egység felé "kényszerítsék".

A világvallások természetrajzához az eddigiekből következően az is hozzátartozik, hogy terjeszkedéséből és az állandó idegen érintkezésekből fakadóan rugalmasabb szerkezettel bír, mint a csupán törzsi jellegűnek megmaradó vallások bármelyike, és - nem cselekvő módon - annál hajlékonyabb módszereket alkalmaz, szinte láthatatlanul hat, minél inkább "felnőtt korába" lép. És itt a világvallás valóban átível országhatárokon, kultúrákon, és érzékelhetően vallás- és nemzetfölöttivé válik. Internacionális lesz, a szónak abban az értelmében, hogy sokszor önmagát teljesen kiüresítve, a helyi vallások és kultúrák számára mintegy szellemi vákuumként megjelenve, azoknak új formai kereteket és önkifejezési lehetőségeket adva azokat tartalmilag önmagába sűríti, vagy éppen fordítva, segít nekik, hogy önmagukat egyetemesebb kereteken belül újrafogalmazzák. Ezek a régi-új (15) tartalmak mind az egyetemesség szintjén, mind a helyi szinteken, újra és újra megtermékenyítik egymást, ezáltal a világvallás mindig élő folyamat lesz. Megtermékenyít és mozgásba hoz mindent önmagában és önmaga körül, és éppen ebben keresendő hittérítésének valódi titka: nem a hódító hadsereg, nem az erősebb gazdaság és nem a látványosabb kultúra, hanem az élő egyetemességtől egyre jobban eltávolodó, majd partikuláris "fenyegetettség-érzésébe" bemerevedő és ezáltal törékennyé váló kultúrák "megváltásra" való várakozása hozza mozgásba azokat a - perennitas (16) értelmében egyébként látens módon és szellemtörténeti értelemben mindig is jelenlevő - vallási formákat, amelyek örvénylő mozgása mintegy "kiforogja és felszínre veti" a világvallást.

Fogalmunk fenti meghatározása a gyakorlatban rendkívül leszűkíti azon vallások körét, melyeket világvallásnak nevezhetünk, illetve vizsgálódási körünkbe kívánkozik majd néhány olyan vallás is, melyek ma már csak töredékes formában léteznek, amelyekkel eddig talán érdemtelenül keveset foglalkoztak, s melyek élő, rugalmas voltukat sokáig fenntartva szintén kiérdemelnék a világvallás jelzőt, bár lényegük szerint nem merítik ki minden vonatkozásban a vallás kategóriáját sem (17).

Buddhizmus, kereszténység, iszlám

A fenti értelemben és a tudományos vizsgálódás legáltalánosabb szintjén három vallás tűnik világvallásnak: a kereszténység, és az időegyenesen tőle mindkét irányban majdnem hatszáz éves távolságban megjelenő buddhizmus és iszlám. És ezek is csak abban az értelemben és annyiban, amennyiben betöltik a fentiekben vázolt világvallás szerepüket.

Mindhárom esetben magunk előtt láthatjuk az évszázados előképeiknek és az ezekkel szemben - az "idők teljességében" látszólag a semmiből előbukkanó - teljesen új tanításrendszerüknek a paradoxonát. E látszólagos ellentét feloldására lássunk néhány további törvényszerűséget.

Először: mind a három világvallás esetében a kialakulás szellem- és kultúrtörténeti gyökerei látszólag egy forrásra vezethetők vissza. Így a kereszténységnél ez a forrás a zsidó, a buddhizmusnál az indiai (hindu), az iszlámnál pedig az ősi arab vallás és kultúra. Ugyanakkor figyeljük meg, hogy a megszülető új minőség épp a születési ponton nem tud meggyökeresedni (18).

A fentiekből következően talán éppen azért nem, mert a kezdet és vég nélküli, halhatatlan tiszta szellem ('teremtetlen álló tartam' = duratio stans increata) az örökkévalóságból különböző köztes állapotok és szférák ('teremtett álló tartam' = duratio stans creato) relatív örökkévalóságán áthatolva, vertikális értelemben olyan erős örvényléssel kapcsolódik az adott földi-emberi kultúrához ('teremtett áramló tartam' = duratio fluens) (19), hogy az adott vallás tanításainak csak sarokkövei (20) tétetnek le kialakulási helyén; és máris olyan erővel nyomul horizontálisan koncentrikus körökben előre, hogy csak a születési hely tói távol szökell szárba, és válik tételes vallássá majd világvallássá.

A kereszténység esetében a júdeai fogantatás és megszületés után a hellenizálódás, majd a romanizálódás jelenti a felnövekedést, és az ún. "pogány" római birodalom területén és azon túl épül fel az Egyház (amit Krisztus saját testének nevez (21)), míg a választott nép gyakorlatilag ki taszítja azt magából. Az Indiában kialakuló buddhizmus szintén nem születési helyén, hanem Kínában (Csan-buddhizmus), Tibetben, Japánban (Zen-buddhizmus), illetve Dél-kelet Ázsiában válik világvallássá (22).

Ugyancsak ezt figyelhetjük meg az iszlám esetében is: Mohamed próféta tanai nem Mekkában, az ősi Kába-tisztelet helyén bontakoznak ki (ahonnan el kellett menekülnie), hanem Medinában. Tágabb értelemben véve az iszlám kultúra és vallás felvirágzása nem az Arab-félszigeten, hanem Észak-Afrikában, Hispániában, de leginkább a volt Szászánida (23) perzsa birodalom terültén következett be.

Megállapíthatjuk tehát, hogy egy világvallás esetében nem elsősorban annak a - kulturális és vallási tényezők mellett, gazdasági és társadalmi szempontok által is meghatározott - földrajzi helynek van jelentősége, ahol az a világvallás létrejött. Sokkal inkább annak a generáló erőnek, amely az "elvetett sarokkőre" a saját, tisztán szellemi, metafizikai formáiba mintegy beleszerkeszti azokat a kulturális és vallási tartalmakat, amelyeket terjeszkedése során érint. Tehát fontosabbnak gondoljuk például a kereszténység esetében a hellenisztikus (24) kultúra által átitatott római birodalmat, és annak jellegzetesen szinkretisztikus vallási tartalmát, amely azonban még így is - a maga "összezavarodott", utat tévesztett és törékeny, ezáltal hosszú távon életképtelen világában is - jobban áhította az emberré vált isteni Igét, mint a választott nép, ahová az küldetett.

Másodszor: a már említett világvallások teológiai tartalma egyszerre teljesen új, ugyanakkor és ugyanannyira érvényesen régi-új (25). Másképpen megfogalmazva, egy világvallás Isten feltételezett őskinyilatkoztatását - amely ezen kinyilatkoztatás és 'az idők teljessége' (26) között eltelt időben szétesett részleges, egyes népekhez, népcsoportokhoz tartozó vallásokra - újra, de új formában nyilatkoztatja ki (27). És éppen ebből fakad a világvallások többgyökerűsége, miközben egyszerre fenntartják az "egy-forrás" eredetet is.

A kereszténységnél felvethető prekeresztény előképek, úgymint az egyiptomi Ízisz és Ozirisz, a föníciai Adonisz, a kis-ázsiai Attisz, a görög Démétér és Dionüszosz, a római Sol Invictus valamint a perzsa Mithrász istenek kultuszai (28) esetében (hogy csak a legfontosabbakat említsük) Jézus Krisztus "saját szétesett testeként" ismeri fel azokat, és saját "egy-testébe" (29) illeszti be. És megfordítva: a fenti kultuszok hívei és papjai Jézus Krisztusban a saját "elerőtlenedő" vallásuk megváltóját (szótér (30)), majd később az egész világ megváltóját látják. Hasonlóképpen látta ezt a problémát már a századforduló egyik híres kultúrtörténésze is, amikor a következőket mondta:

"A kereszténység először a hellén-római világot győzte le. De nem úgy győzött, hogy maga állott volna be új nagyságként a pogányság csődjével felszakadt résbe, sem nem a pogány művelődés megsemmisítése árán, hanem úgy, hogy a sokszorosan konvergáló és párhuzamosan haladó kultúrának minden beolvasztásra alkalmas erejét magába felvette, s így az átmenetet a régiről az újra megkönnyítette..." (31)

"...Régi gazdag kultúrvilág, erősen vágyakozva újjászületés után, élet-halál küzdelemben és az istenkeresés soha célhoz nem jutó nyugtalanságában: - íme ez és ilyen a pogányság szellemi arculata! Ámde a kereszténység e hanyatló világba nem csak új és magas ideálokat állított bele, hanem reményteljes, életképes csírákat, erkölcsi és vallásos erőket is tudott belőle meríteni, és ez biztosította diadalát." (32)

Ha jól értjük a fenti sorokat, akkor megállapíthatjuk, hogy a világvallások bár szinkretisztikus és elerőtlenedő vallási közegbe érkeznek bele, de ők maguk sohasem szinkretisztikus jellegűek, mivel a szétszórtságból való kiemelkedés folyamatában ismernek önmagukra.

Harmadszor: a világvallás, átalakítva önmaga körül szinte mindent, miközben ő maga is átalakul, új tartalmi és formai elemekkel bővül. Egy bizonyos ponton azonban mintha megtorpanást fedezhetnénk fel kibontakozásában, méghozzá azon a ponton, amikor a szellemi alapító elhagyja a földi-emberi világot, és az "égbe" emelkedik. Mindhárom világvallás esetében a földi szolgálattal megbízott tanítványok számára nem egyértelmű az alapítással megbízott isteni küldött akarata, és mindhárom világvallás először két, egymástól jól elkülöníthető irányzatra válik szét. Egy olyan irányzatra, amelyik szó szerint ragaszkodik az alapító által elmondott vagy leírt tanításhoz, ezáltal egy lassúbb és óvatosabb terjeszkedés mellett egy szigorúbb és puritánabb utat nyit meg; és egy olyan másik irányzatra, amelyik az alapítótanításait szimbolikusan értelmezve tágabb teret nyit az emberi elmén, személyiségen és akaraton keresztül áramló isteni tanításnak, és így egy rugalmasabb, a helyi tradíciókhoz jobban alkalmazkodó, gyorsabb és dinamikusabb terjedést lehetővé tevő, megengedőbb és szabadabb utat jelöl ki, anélkül azonban, hogy saját lényegi, tartalmi és formai elemei sérülnének (33).

Az iszlám esetében a Mohamed próféta utódlása miatt kirobbant viták vezettek oda, hogy a fiatal vallási közösség két pártra szakadt. Az egyik irányzat (a mi fogalomrendszerünkben az első) a próféta egyik veje, Ali pártján, siáján állt - ebből fakad ennek az irányzatnak siita elnevezése -, és csak Mohamed vérrokonait ismerte el kalifának. A másik irányzat, amely a szunnita nevet viseli, azt hirdette, hogy a kalifa választható. Élén a próféta másik veje, Oszmán, majd annak unokaöccse, Muávija állt; történeti-politikai síkon ez utóbbi irányzat győzött, meghódítva Kr. u. 632-től Kr. u. 750-ig az Elő-Ázsiától Hispániáig terjedő területet, míg a siita irányzat visszahúzódott Perzsia területére.

A buddhizmus fejlődése során is élesen kettévált a hinajána (jelentése: 'kis jármű') irányzat - amely tanítását teljes mértékben Buddhára vezette vissza, és szűkebb körben vélte megvalósíthatónak a megváltást - és a mahajána (jelentése: 'nagy jármű') irányzat, amelyben nemcsak a szentség fokát elért szerzetes, hanem mindenki lehet buddhajelölt (boddhiszottva). A hinajána-tanítás realisztikusabb, elismeri a dolgok valódi megismerhetőségét, a mahajána tanítás idealista jellegű, éles különbséget téve az érzéki megismerésen alapuló alacsonyabbrendű, nem valóságos tudás és a "tiszta" szellemi megismerés én alapuló magasrendű tudás között, amely alapján csak a tudati-Iét tűnik valóságos nak. Az Ázsia nagy részén elterjedő mahajána irányzat igazi sikerét tehát egyrészt a megváltástan kiszélesítésének, másrészt aktív etikájának köszönhette, amely szerint egy Buddha-tanítvány nemcsak a saját megváltására gondol, hanem önzetlen szeretettel minden lényt igyekszik ehhez hozzásegíteni.

A kereszténység esetében a fent emIített két irányzat nem sokkal Jézus Krisztus mennybemenetele és a jeruzsálemi ősegyház létrejötte után már élesen elvált egymástól. Az első pünkösd után, amint azt az Apostolok Cselekedeteiből (34) ismerhetjük, mintegy háromezer lélek csatlakozott az apostolokhoz. A fiatal keresztény közösség még nem vált el a jeruzsálemi zsidó templomtól, hiszen szinte valamennyien zsidó származásúak voltak, és naponta együtt imádkoztak a templomban.

Szinte napról-napra nőtt a keresztények száma (35), Krisztus tanítása gyorsan terjedt, még a zsidó farizeusok és papok is nagy számban csatlakoztak az új hithez (36). Közben azonban a kereszténység terjesztése - különösen Saul megtérése és térítői tevékenységének kibontakozása után (37) - a zsidóság mellett más népek felé is fordult, és innentől kezdve a kereszténység a "népek és nemzetek" egyházává vált. Ez utóbbi folyamat válthatta ki azt a vallási féltékenységet, dühöt és politikai félelemérzést a zsidó előkelőkben és vallási vezetőkben, amely az eddigi békességet felborította (38).

Hasonló lélektani indíttatással mehetett el számos egykori zsidó és farizeus Antiochiába, hogy ők mint korábban megtért keresztények érvényesítsék az ott megtért nem-zsidókkal, azaz pogánykeresztényekkel szemben a zsidók előjogait:

"Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: "Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek" (39). Ezek a palesztinai zsidókeresztények, akik a mózesi törvény betartását követelték, a kereszténységet valószínűleg egy zsidó szekta szintjére degradálták volna (40), sőt veszélybe került volna maga a kibontakozó Egyház léte is.

A Kr. u. 49-ben Jeruzsálemben (41) megtartott apostoli zsinat azonban nemcsak végérvényesen elszakította a kereszténységet a zsinagógától, hanem egyúttal nyitottá tette az egyetemes világ felé, ahol egy széles ösvényen betölthette világvallás szerepét.

A világvallásokról a fentiekben felvázolt kép korántsem teljes, és az egyháztörténeti folyamatokat sem minden esetben aprólékosan követő, sokkal inkább elvi vezérfonal kívánt lenni egy olyan tisztán szellemi tradicionális megközelítéshez, amely a világvallás fogalmi tisztázását a jelenség (phoenomenon) szintjén túl is meg kívánja ragadni.

Összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy egy világvallás lényege szerint mindig minőségileg más, mint a vallások általában, a látszat ellenére sohasem köthető egy kultúrához vagy valláshoz, és megszületésének körülményei önmagában a történeti evolúció körén belül nem értelmezhetők egyértelműen.

Befejezésül még egy elengedhetetlen kitétel. Bármely világvallás - rendelkezzen bár az általunk felsorolt ismérvek mindegyikével - történeti kibontakozása során világvallás jellegét bármikor elveszítheti (és el is veszíti), ha transzcendens és egyetemes lényegébe vissza kívánja vezetni a partikuláris determinánsokat, úgy, hogy azok megbéklyózzák a szabad és élő folyamatot. Ezt láthattuk például a kereszténység esetében, amikor először a júdaizmus törvénykező szelleme, majd később a hellenizmus filozófiai kategóriái, végül Róma jogi paragrafusai úgy kívánták áthatni az Egyházat, hogy a nemzeti-kulturális karakterükből fakadó normákat kizárólagos kategóriákként állították fel, mind a már kialakult Egyház, mind az újonnan megtérők felé. Így vitték az élő, tehát változó vallási folyamatot a megmerevedés irányába. (Vö.: a monofüziták kirekesztése a Kr. u. V. században.)

A vallástörténeti kutatás legidőszerűbb feladatának tehát annak a feltárását tartjuk, hogy egy világvallás, éppen világvallássá mint olyanná alakulásának évszázadai alatt, saját, "felülről" adott formai keretébe milyen széttagolt népi-vallási tartalmakat emelt be, és hogy ezek a tartalmak mintegy "felajánlásként" (de egyúttal saját újjászületésük érdekében is) alávetik-e magukat az egyetemességnek (és így betagolódnak egy élő folyamatba), vagy saját partikuláris és megmerevedő hagyományaik túlélése számára pusztán eszköznek tekintik a világvallást, és ezáltal türelmetlenséggel és hatalmi szemlélettel béklyózzák meg az egyetemes tendenciákat. E két folyamat aránya minden történeti korban meg kell hogy mutassa a kutató számára, hogy az adott világvallást milyen tudati fokon élték meg annak vezetői és teoretikusai.

Csank Róbert

Lábjegyzetek:

(1) Ez a tanulmány egy nagyobb, a gnózisról szóló összefoglaló munka bevezető részét képezi.
(2) Vö.: Oates, D.: A civilizáció hajnala, 14., Budapest, 1983
(3) Vö.: Lüken, H.: Az emberi nem hagyományai, vagy lsten őskinyilatkoztatása a pogányok közt, Pest, 1871; Szimonidesz L.: A világ vallásai, Budapest, 1928; Varga Zs.: Általános vallástörténet, Debrecen, 1932; Tokarev, Sz. A. (szerk.): Mitológiai enciklopédia 1-11., Budapest, 1988
(4) Vö.: Tokarev, Sz. A. (szerk.); Mitológiai enciklopédia, I. köt., 263-264., Budapest, 1988
(5) lm., 264.
(6) lm., 265.
(7) Érdemes elmélyedni itt a vallás (latin religio) szó etimológiai gyökereiben. Ennek egyik gyökere a religare = 'visszakötni', ti. az embert ahhoz a metafizikai minőséghez, ahonnan halhatatlan lelke származik. A másik lehetséges gyökér a relegere = 'visszaolvasni', ti. azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett.
(8) Vö.: Lüken, H.: Az emberi nem hagyományai, vagy Isten őskinyilatkoztatása a pogányok közt, Pest, 1871
(9) Vö.: "Noé fiainak, Szem, Kám és Jáfetnek nemzetsége a következő: fiaik születtek ugyanis a vízözön után. Jáfet fiai: Gómer, Magóg, Madáj, Jáván, Tubál, Merck és Tírász." Ter. 10,1-2, In: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, 18., Budapest, 1997 (A további szentírási hivatkozások ugyanezen forrásból valók.)
(10) Girshman, R.: Az ókori Irán, 31., Budapest, 1985
(11) Vö.: im., 59-60.
(12) Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története, I. köt., 7., Budapest, 1998
(13) Szerb A.: A világirodalom története, 7., Budapest, 1992
(14) Vö.: "Ezután így szólt: Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás. Majd így szólt: Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai." Mk 4,26-32; "Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz." Jn 12,24
(15) Vö.: "Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. Senki sem tölt új bon a régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a régi tömlőket, és kiömlik, és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való." Mk 2,21-22
(16) A latin perennis ('maradandó, állandó' szóból képezve) jelentése: az Abszolútum, elhagyva saját idő feletti állapotát úgy lép bele a teremtett, változó, időbeliségben megnyilvánuló világba, hogy az időben is megtartja változatlan és változhatatlan lényegét. Az időben képviseli azt, ami lényege szerint időfeletti.
(17) Gondolunk itt elsősorban a mandeizmusra, a manicheizmusra és a gnózis további meghatározó irányzataira.
(18) Vö.: "Ekkor így szólt: Nem küldtek máshova csak Izrael házának elveszett juhaihoz." Mt 15,24
(19) A fenti fogalmakat vö.: Aquinói Szt. Tamás lényeg (essentia) és létezés (existentia) fogalompár viszonyának felállításával, mely a tomizmus egyik legfontosabb tétele. "Ha a lényegnek és a létezésnek a konkrét, egyedi lényben való viszonyát vizsgáljuk, úgy e kettő Istenben egymástól csak fogalmilag különbözik, a valóságban összeesnek. (...) A teremtett való nem maga a lét (esse perse), hanem a létben részesedő valóság (esse participatum). "In: Kecskés Pál: A bölcselet története, 207., Budapest, 1981
(20) Vö.: "Jézus ekkor azt mondta nekik: Sohasem olvastátok az Írásokban: "A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és ez csodálatos a mi szemünkben." Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az lsten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit. Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát, akire pedig ráesik, azt szét fogja zúzni." Mt 21,42-44
(21) Vö.: "Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is." 1 Kor 12,12;"Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai." 1Kor 12,27, vö. még: Mt 25,40 és Jn 6,51
(22) A buddhizmus lételméleti és ismeretelméleti szkepticizmusa nem elégítette ki a hindu szellemiséget, így Indiában talajtvesztve, Ázsia más országaiban terjedt tovább; eközben Indiában a Kr. u. II-IX. század között újjáéledt a hinduizmus.
(23) I. Ardasír (uralk. Kr. u. 224-241) a pártusok felett aratott győzelmével (Kr. u. 226) alapította meg a Szászánida birodalmat, amelynek dinasztiája az óperzsa Akhamenidák törvényes leszármazottjának vallotta magát, és célja az óperzsa dicsőség feltámasztása volt. A Szászánida birodalom először a még egységes római birodalom, később pedig a kelet-római birodalom nagy keleti ellenfele volt. A birodalmat az utolsó szászánida király, III. Jazdagird (uralk. Kr. u. 632-651) alatt az arab invázió söpörte el.
(24) A hellenizmus az a - Makedóniából II. Fülöp (uralk. Kr. e. 359-336) alatt elinduló - világtörténelmi folyamat, amely fia, Nagy Sándor (uraik. Kr. e. 336-323) világhódító tevékenysége alatt válik teljessé, amennyiben a görög kultúra átlép a nemzeti és politikai határokon, és elárasztja az egész művelt világot. A hellenizmus a Kr. e. 3. század és a Krisztus születése közötti időben, mind a római birodalomban, mind a tőle keletre levő birodalmakban olyan új "olvasztótégelyt" hozott létre, ahol Kelet és Nyugat egy magasabb műveltségi keretben olvadhatott össze. Ebben az értelemben a hellenizmus bizonyos mértékig hordozza a világvallások - általunk bevezetett, és csak ebben a megközelítésben érvényes - néhány attribútumát.
(25) Vö.: "Ó pedig azt mondta nekik: ?Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.?" Mt 13,52
(26) A görög πληρωμα (pléróma) szó jelentése: ami valakit, valamit betölt, ami telve van valamivel; teljesség, tökéletes beteljesedés. Különösen utal erre a beteljesedett állapotra a Gal 4,4 és az Ef 1,10, ahol Szt. Pál apostol egyértelműen "az idők teljessége" kifejezést használja. Vö.: Varga Zs.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 790., Budapest, 1996
(27) Vö.: "Mert nincs rejtett dolog, amely ki ne tudódna, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna." Mk 4,22; "...a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. Velük akarta Isten megismertetni ennek a titoknak dicsőséges gazdagságát a pogányok között." Kol 1,26-27
(28) A hellenizmus istenpanteonjáról és kultuszairól lásd: Varga Zs.: Az őskereszténység világa, élete, hőskora, 32-45., Debrecen, 1994
(29) Vö.: "...ugyanúgy vagyunk sokan egy test Krisztusban...". Róm 12,5
(30) A görög σωτηρ (szótér) jelentése: megszabadító, megmentő, megtartó, gyógyító. A hellenisztikus kultuszokban és misztériumvallásokban az istenség megjelöléseként használják, az Újszövetségben az Isten jelzője, aki a szabadítás végső forrása, ill. Krisztus jelzője, aki a világ megváltója, "az Úr és Üdvözítő" (2Pt 3,2), Vö.: Varga Zs.: Újszövetségi görög-magyar szótár, 916-917., Budapest, 1996
(31) Wendland, p.: Hellenistisch-römische Kultur in ihren Beziehungen zu Judentum und Christentum, 186., idézi: Varga Zs.: Az őskereszténység világa, élete, hőskora, 9., Debrecen, 1994
(32) lm., 17., idézi: Varga Zs.: im., 9.
(33) A magunk részéről ez utóbbi út sokkal inkább megfelel az előzőekben ismertetett világvallás fogalomnak, mert az élő és megtermékenyítő szellemi folyamat rugalmas, állandóan változik, és ezáltal elkerüli a megmerevedéssel együttjáró megtörés veszélyét.
(34) Vö.: "Azok tehát megfogadták a szavát és megkeresztelkedtek; körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk." ApCsel 2,41
(35) Vö.: "Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát." ApCsel 2,46-47
(36) Vö.: "Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek." ApCsel 6,7
(37) Vö.: ApCsel 9,1-31
(38) Vö.: ApCsel 13,44-52
(39) ApCsel 15,1
(40) Vö.: Szántó K.: A katolikus egyház története, 1. köt., 67., Budapest, 1983
(41) Vö.: ApCsel 15,6-35