Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Pieter Bruegel: Krisztus és a házasságtörő asszony

A képen egy belső térben álló embertömeg látható, akik szemünk elől szinte teljesen eltakarják a kép hátterét, a helyszínt, ahol a történet játszódik, vagyis a templomot vagy a templom udvarát. Az alakok szinte falszerűen állják félkörbe Krisztust és a házasságtörő asszonyt. Az emberek hátsó sorai a sötétségbe vesznek, a fejek fölött is teljes a sötétség. Nincs a képnek külső fényforrása, amely a napszakot meghatározná számunkra. A kép legfényesebb része, ahol Krisztus térdel, és az asszony áll. A fény mintha belőlük áradna szét a körben álló alakok arcára. A vádlók közül némelyek még figyelnek Krisztusra, némelyek már hátat fordítva távolodnak a csoporttól. Mint kérdőjel áll az asszonya kép középpontjában és vertikális tengelyében, városi szépségideálnak megfelelő módon ábrázolva, arcán finom vonások. Ez a típus ellentétben áll Bruegel legtöbb képén megjelenő asszonytípussal, amelyre inkább a paraszti élet megfáradt, ostoba, elhízott asszonya/embere jellemző. Ám nem csak az asszony arcán láthatók finom vonások, de a körülállók közt is meglepően differenciált, karakteres arcok jelennek meg. Arcukról lerí, hogy tanultak, műveltek: írástudók, furfangos törvénymagyarázók, akik nem fizikai munkával keresik a kenyerüket. Ma azt mondanánk: értelmiségiek. Ezeken az arcokon egyszerre figyelhetőek meg a csodálkozás, a megrökönyödés, a figyelem, a csodálat és a töprengés vonásai. Mindannyian feszülten figyelik a középpontban fél térdre ereszkedő alakot, amint a porba betűket ró; Krisztust. Mintha valamilyen erő tartaná távol őket tőle és az asszonytól. Tág körben állnak körülöttük, mintha nem mernének közelebb jönni, csak szélről vádolnának, némelyek megfontoltan, mások hevesebben.

A vádlók fejeit képzeletben összekötő diagonálisok metszés pontjában helyezkedik el a házasságtörő asszony feje. Mint két nyíl mutat rá ez a két - képzeletbeli, de nagyon is jól kirajzolódó - vonal: a vádlók csoportjai. Testtartásuk is vádlón hajol a középpont felé, ruhájuk redői, karjaik vonala vádlón Krisztus felé irányul. Rajta azonban megtörnek ezek a mozdulatok. Ez az alak ugyanis nem mutat senkire, csak a porba ír valamit. Testtartása alázatos, leereszkedő, cseppet sem vádló. Teste mintha már a keresztet cipelné a Golgota felé, roskadtan térdre rogy. Karja, mint a kereszt kisebbik szára, nyílegyenesen a föld felé mutat, haja arcába lóg. Krisztus ezen a képen már a keresztvivő Emberfiaként jelenik meg. Ezt hangsúlyozza ki az a diagonálisan húzódó padka, amely az Emberfia hátának vonalával kereszteződve szintén egy keresztet ad ki, és szintén megerősíteni látszik az a képzetünket, hogy ez bizony már a keresztvitelre való utalás.

A kezek játékát is érdemes megfigyelni. Az asszony kezei kérdően mutatnak Krisztusra és egyszerre a vádlójára is. A vádló farizeus beszéd közben szintén egyszerre mutat az asszonyra és Krisztusra. A körülállók az Emberfia felé fordulva vádlón őfelé mutatnak. A vádlók tömör sora szinte áttörhetetlen falként veszi körül a két embert, és szorongatóan tornyosul föléjük. A ruhák nehéz ráncai mint falban a repedések futnak le a földig. Nyomasztó ez az emberekből álló fal, de a háttérben már oszlani látszik a sokaság, bomlani kezd a sorfal.

Igen, ezen a képen rajta van az egész példázat elejétől a végéig. János 8. fejezetének első tizenegy verse. Egyszerre jelenik meg a vádló farizeus a képsík jobb szélén, aki láthatóan beszél az Emberfiával, miközben mások gondolataikba merülve tétováznak, megint mások pedig már távolodóban vannak. Az Emberfia pedig válaszolt. Most csak ír a porba. Firkál. Ott van, mint élő példa. Neki nem kell elmennie. Ő maradhat. Az asszony arckifejezésében pedig egyszerre van jelen a várakozás, a köszönet, és az elgondolkozás vonásai, mintha már az epizód után lenne, amikorra mindenki, a farizeusok és Jézus is elmentek, és egymagába, gondolataiba merülve maradt volna a színen. Az idő ilyen mesteri sűrítése, a pillanat feszültségének ilyen szintű felfokozása, az utalások sokasága olyan mesterre utal, akinek az emberismerete és tapasztalata képbe ültetését nem korlátozták technikai hiányosságai; művészetét tökélyre fejlesztette.

Ez az asszony kiszolgáltatott. Egész lénye, egész valója ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a magára maradottságot sugallja. Egyedül van ebben a tömegben. Csak egy emberre számíthat. Ez az egy ember azonban nem mond védőbeszédet, hiszen ha mondana, már neki is vádolnia kellene. Csak fél térdre ereszkedik, és ír a porba. Hogy mit ír, azt nem lehet tudni, de nem is érdekes a dolog szempontjából, hiszen testtartása: jel. Lealacsonyítja magát, letérdel, leereszkedik, fejét meghajtja. A jel itt önmagára mutat. A kereszt, amit teste formál, önmagára mutat. Krisztus önmaga jelévé válik ezen a képen. Magára utal. A keresztet hordozó Krisztus van itt, a képen előttünk, aki viszi a keresztjét, és közben nem vádol, csak jelen van. De ez a jelenlét nagyon erős, nagyon jelentőségteljes, nagyon súlyos. Nagyon nehéz ezzel mit kezdeni. Általában nem is tudunk mit kezdeni vele. Nem tudunk vele vitatkozni, nem tudjuk megcáfolni, mert nem lehet, mert támadhatatlan, ezért inkább elsomfordálunk, ráébredve saját tökéletlenségünkre, esendőségünkre, mint azt teszik a vádlók ezen a képen. Ha tetszik: az Emberfia mozdulata, testtartása ezeknek a vádló kézmozdulatoknak a feloldása. Így kerül a középpontba, és szegeződik rá minden szem. Inkább magára vonja a figyelmet az a fényesség, ami alakjából árad. Ez a belső - nem külső fényforrásból eredő - fény (amely majd Rembrandtnál teljesedik ki), itt transzcendens szerepet kap. Ez itt a jánosi fény: a világ világossága, aki eljött, de az emberek nem fogadták be. Tőle távolodva egyre nő a sötétség, mígnem áthatolhatatlanná válik.

És vajon hol állok én? A vádlók sorában, vagy talán én vagyok a vádlott? Mindkettő lehetséges, de a lehetőségem talán arra is megvan, hogy én legyek az, aki se nem vádol, se nem védekezik, csak a létével mutat olyan példát, amit nem lehet megkerülni."

Schneller János Benedek