Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Dialógus

"Mintha csókolnák egymást,
Összehajolnak a lombok,
Ősz halántékkal némán,
Ölelik egymást a fák. "

Pierre Fosch: Kocsin

Vörösek, barnák, zöldek.

Szerelem, nyugalom, őszinteség.

Mintha csókolnák egymást, összehajolnak a lombok, eljárt felettük az élet, eljárta táncát felettük a nyár. Ölelnek, karolnak némán, ősz halántékú bolondok. A szangvinikus gesztenyék már szeptemberben feladták harcukat. Ők voltak az elsők, akik tavasszal a Nap első kacsintására hangos robajjal vetették le a rügykesztyűt, hogy öt ujjukat kinyújtóztassák, és ők voltak az elsők, akiket a téli halál első fuvallata még el sem ért, de fenséges koronájukat levetették. A gesztenyék után jöttek a szomorú sorsú diók. Mint a haldokló édesanyák, akik nem láthatták gyermeküket felnőni, az utolsó levelek haláltáncukat járva sírva búcsúztak az ágakon magányosan csücsülő gyümölcsöktől. Az őszi tél letépi az utolsó leveleket is.

A méz-, sár-, páraszagú erdőben herrsen a friss avar a bakancsom alatt. Magányos út a haldoklók között. Várják a feltámadást.

Város. Töredezett aszfalt kopog a gumitalp alatt. A látóhatárt betonrengeteg szűkíti.

Kicsiny oázis ez, ahol rettegve, vacogva húzzák meg magukat a töpörödött öreg házak, a panelek fenyegető betoncsizmái előtt. Az öreg falak, dohos mészkőszag ölelésében ott állsz az erdőben. És a sárga fényben ott állnak ők. Várakozók, mégsem vártak Rád, nem várnak semmit és senkit. Belépnél közéjük, de eléd állnak hidegen és elutasítóan. Kerülik a tekinteted, nem akarnak tudomást venni rólad. Csak ott állnak keserű közönnyel rejtegetve magányos fájdalmukat.

Hallgatnak. Még egymásról sem vesznek tudomást. Szoborcsoport, vagy inkább csoportos magányosság. Négy ember, egyedül. Az elutasító, a közönyös, a reményt vesztett, és a némán kiáltó. Mégis hasonlítanak egymásra. Fekete esernyőkkel, fekete kabátokkal védik magukat, nehogy az emberi kíváncsiság, vagy egy égi kóbor mosoly felfedje titkaikat. Végtelen statikus magány. Emberek szomorú őszi haldokló erdeje.

Rájuk kiáltok: Van feltámadás!

Nincs válasz. Mintha az individuális emberi magány és szomorúság joga mellett tartanák néma demonstrációjukat. Emberek szomorú őszi haldokló erdeje. Egymásnak háttal.

Hazafelé utazom a villamoson, de még mintha mindig ott lennék. Vagy talán ott is vagyok? Igen, itt állnak körülöttem.