Kairosz - a Jelenlét folyóirata | Tartalomjegyzék | Fórum | Csipetnyi Só

Wim Wenders: A világ végéig

- filmajánló -

"Az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni..."
(Hérakleitosz)

Vajon mi a nehezebb, elmondani egy világtalanul születettnek, hogy milyen színben játszik a naplemente egy nyári estén, hogy milyen kék a tenger, amikor háborog, hogy mihez hasonló egy szivárvány legalsó félköríve; vagy megosztani és megértetni különös, felkavaró álmunk akár azzal, aki leginkább ismer minket, akivel naponta együtt ébredünk? Könnyebb dolgunk van-e az utóbbi esetben? Lehet-e esélyünk valójában bármelyikre is?

A legtöbb álomból, még azokból is, melyekre sokáig és egészen élesen, szinte kitörölhetetlenül emlékezünk, idővel csupán elmosódott képek, körvonalak, színek, és érzések kavalkádja él tovább bennünk. Maga a "cselekmény", ha volt egyáltalán, az ébredés után homályos, kusza foszlány csupán, másodrendű, mellékes szereplő. Egy részük sokáig kísér(t) minket, némelyeket hamar elfeledünk. De mi történne, ha álmainkat is, akár egy videokazetta tartalmát, szabadon és korlátlanul nézhetnénk vissza? Ha ugyanolyan valóságossá és kézzelfoghatóvá válna minden mozzanatuk, mint a mindennapi élet történései?

A világ végéig című film alkotója a látás és a képek szerepére, hatalmára, az általuk kiváltott építő vagy romboló hatásra kérdez rá. Mit váltanak ki ezek belőlünk? Mit nyitnak meg, illetve mit zárnak be előttünk? Egy különös" világ körüli táncra" híva film, hiszen. a szereplők Velencétől Párizson és Berlinen át Lisszabonig, majd pedig Moszkván, Pekingen és San Franciscón át egészen az ausztráliai sivatagig vándorolnak. Egy titokzatos férfi járja be a földet furcsa kamerájával, mellyel különbözőképeket készít azzal a reménnyel, hogy azokat később vak édesanyja is képes lesz visszanézni.

Wenders úgy gondolta, hogy a közeljövőben eljut odáig a technika, hogy olyan speciális kameraként alkalmazott számítógépek előállítás ára leszünk képesek, melyek nem csupán a felvett színek, körvonalak és formák megkülönböztetésére és értelmezésére képesek, hanem ezzel egyidejűleg ugyanarra a szalagra az "operatőr" ezalatt végbemenő agyműködését is rögzítik. Ezzel tulajdonképpen maga a látás aktusa válna kódolhatóvá. A számítógép az agy felvett és kielemzett információit, miután összekapcsolta azokat a megfelelő képekkel, elküldi az egyéb ként látásra képtelen személyhez, és így ezek értelmezése (látása) lehetővé válik számára is!

"A képben az a csodálatos, hogy a gondolattal ellentétben nem kell, hogy véleményt tartalmazzon a dolgokról. A látás során olyan viszony alakulhat ki egy másik személlyel, tárggyal vagy a világgal, amely mentes mindenfajta véleménytől. Számomra a látás a világban való elmerülést jelenti. (...) A történetek és képek viszonyában a történet leginkább egy olyan vámpírhoz hasonló, aki megpróbálja kiszívni a kép vérét. (u.) A képek nagyon érzékeny lények. Nem akarnak teherhordó öszvérként dolgozni; nem hajlandóak semmit sem vinni és szállítani, sem semmiféle üzenetet és jelentést, sem nem egy meghatározott célt vagy morált." (1)

Az egyszerű, mindenfajta mellékjelentéstől mentes ábrázolásért, a mozgóképért gyerekkora óta rajongó rendező véleménye idővel azonban megváltozott. Egyre többször ad hangot fokozódó szkepszisének, kiábrándulásának, a képek tovatűnő ártatlanságát illetően. Igen beszédes mozzanat, amikor a film egy jelenetében a látását elveszített anya az új találmány segítségével hirtelen ismét színek, mozdulatok és formák sokaságával találkozik, ám kezét ösztönösen a szeme elé kapja. A kezdeti lelkesedése után egyre csendesebbé, visszafogottabbá, magába zárkózóvá és töprengővé válik. A "visszakapott" látás, amely a teljességet kellett volna, hogy közelebb hozza számára, saját emlékeitől és fantáziájától távolítja el. Az emlékeiben őrzött képek pedig színesebbek, értékesebbek és mélyebbek voltak számára, mint a valósággal való találkozása. Rádöbben, hogy a világgal valami nagyon nincs rendben, hogy időközben sok minden megváltozott.

Mindez már önmagában is elgondolkoztató lenne, ám Wenders még tovább fantáziál Az ily módon csalódást okozott kamerát ugyanis feltalálója tovább fejleszti. Már nem csupán a látás, hanem az álmok rögzítésére is alkalmassá válik. Az alkotás azonban alkotói ellen fordul, mert a szereplők saját álmaik rabjaivá válnak. Mindenről és mindenkiről elfeledkezve, naphosszat kicsiny monitorjukat bámulják megszállottan, amelyen számtalanszor nézik újra saját felvett álmaikat. A világ, a társ, a környezet teljesen megszűnik számukra. Mindez azt sugallja, hogy a képek fejlődésével párhuzamosan egyre függőbbé, kiszolgáltatottabbá válnak tőlük szemlélőik.

"A képek történetében hihetetlenül sok minden megváltozott az elmúlt évek során. Amikor filmeket kezdtem készíteni, a kép még egy szent, ha nem egyenesen gyógyító eszköznek számított. Ez nincs már többé így. Éppen a legszebb képek, amelyek régen kitüntetésnek számítottak, manapság már sokkal inkább olyannyira veszélyessé váltak, hogy az embernek menekülnie kell előlük; hiszen a reklámok is mind szép képekből állnak." (2)

A film mindezekkel szemben érdekes módon megoldási alternatívaként a lejegyzett szavakat, az írást kínálja, amely egyrészt képes pontosan rögzíteni a történteket, másrészt viszont elég teret hagy a fantázia és a szabad asszociációk számára. De valóban Így lenne? Nem történhet-e ugyanez az írással, és minden közvetítő formával is? Vagy lehet, hogy az igazi gond nem az önmagában ártatlan képekkel, hanem sokkal inkább a mélyben, a látvány mögöttiben rejtőzik...?

"Mindig van egy második, aktív mátrix a látvány mögött, vagy arra rárajzolódva. A szemlélő meg lehet győződve róla, hogy csakis azt érzékeli, ami a retinájára vetü1, ámde ezt agyának teljességével érzékeli, s a látottakat módosítják a benne működő mátrixok, a faji és a saját múlt, tűnő illatok, érintések és mozgásingerek lebegő képei vagy izmainak észrevétlen megfeszülései. Amikor egy látvány esztétikai élmény forrásává válik, mindig többet jelent, jelképez vagy fejez ki a retinára vetülő képnél, ahogy a vásznon lévő festék is valami más, több, mint önmaga." (3)

Major Rita

(Wim Wenders, A világ végéig, Németország/Franciaország/Ausztrália, 1990/91, 179 perc)

Lábjegyzetek:

(1) Wim Wenders: The act of seeing, Frankfurt 1992
(2) Uo.
(3) Arthur Koestler: A teremtés, Európa Könyvkiadó, Bp., 1998., 491.