Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?

Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,

Ki bajvívóhelyt nem tapostam
és nem kerestem glóriát,
harcos lovaggá ütne mostan
regényes allegóriád.

De félek: ritkán lát a korlát,
új udvaroktól irtozom.
Pedig megszoktam rég a tornát:
saját magammal birkozom.

A torna végét egyre várnám,
de dárdámban nincs irgalom,
mert villogó öngúny a dárdám
s vas-ellenzőm: a fájdalom.

Ártatlanság köntösében
A szép új esztendő
Eljött, s kínáló kezében
Van kupája kettő.
Egyik a baj, aggodalom
Fanyar ürmösével,
Másik teljes a boldogság
Édes örömével.
E kettőből úgy keverjen,
Az új év, magának,
Édes Bácsi, hogy örüljön
Legjobb italának.
Az üröm az örömek közt
Csak annyi lehessen,

Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl,
Süketült szívvel meglesem,
Hova szaladjak szemet behunyva,
Halálról más halálra borulva
Gonoszul és fegyveresen:
Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl.

Tátongó puszták strucc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult az én szivem énbennem
S úgy kell magammal is verekednem,

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Közeledik az óra, melyben
ismertté lesz az ismeretlen.

Kapuk mögött új kapuk nyílnak.
Emberárnyék. Hamuba írhat.

És láthatja: a széltől elvész.
Amit bevégzett, félig sem kész.

Tovább mehet. Lépése porban.
Vakító fény. A nyom kilobban.

Bokornyi tüske. Hegy. Parázsló.
Karám. Verejték. Vasszög. Vádló.

Kavicsok. Kövek. Sziklarések.

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet

az én szívem

fellobbanó
Tűz
bennem a
Szó
csipkebokor
száraz ága
szívem

hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –

szívem
kőkemény
értelmem
üres lett
Nélküled –

kiforrtak
belőlem a
szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz

a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül

Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

Urunk, Istenünk! Amikor most leborulunk előtted, és eléd visszük a világ nyomorát, kezedbe ajánljuk a szenvedőket, betegeket, haldoklókat, különösképpen könyörgünk hozzád magyar hazánkért.

1. HÉTFŐ ESTE

Immár a félelem sokszor sziven érint
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik gyermeki
korod a régi fák.

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

Azt hiszem, hogy Szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szerte jár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

A játék. Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,

Mit ér abban válogatni, hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jótett nélkül. A puszta szótól senki sem üdvözül, és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik.

"Csak a derű óráit számolom",
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb

VIZEN ÉS TŰZÖN ÁT!

Földi zarándokként, ó hányszor éltem át,
kilenc évtizednek derűjét, viharát.
Jézus jóvoltából, ki értem áldozott,
vízen és tűzön át, karjain hordozott!
Pedig sok bánatot okoztam szívének,
ajkamról panasz szállt, s nem a hálaének.
Ő mégis szeretve formálta életem,
bizonyára drága célja volt énvelem.

Hol lenne jó? Talán olykor a télben ,

egy kis házban , kékálmú hóesésben ,

ha fenyőágak fehéret emelnek ,

s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban ,

szabad szabadban hinni a szavakban ,

ha piros vágyuk kinyíló csodája

lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban ,

Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szívig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.

Mint kifosztott lelki árva,
úgy léptem e zord világba.
Isten kezébe vett engem,
drágagyöngyöt látott bennem.
Bár belepte a bűn pora,
bővült, drágagyöngyök sora.
Áldás volt, míg melegített,
ámde mikor megfenyített,
betegséget, bocsátott rám,
akkor is, szeretett Atyám.
Végtére: nem bárki vagyok,
rangom: földi rangnál nagyobb.

Ma ünnepelve szökni hagyta
fáradt foglyát a zsarnok város.
Oly csend van itt. A lelkemen
nagy béke ül: nyugodt, halálos.

Jó volna így, Valakivel
megosztani e drága csendet.
A Vetést nézni, állva, várva,
míg a halál halkan becsenget...

Virágot szednénk tarka erdőn,
juhokkal mennénk zöld mezőre,
s ha lelkünk búsabb Istent áhít:
kiballagnánk a temetőbe...

Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van.

Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfüzéres ágyad.
Szurtos éjfeketére markolásszák
szívedet. S mialatt zihálva, mélyen
lélekzel, síma arcodon zizegve
vésni kezdenek a parányi vésők.

Apró nő ül a vörös bazaltkövön,

egy órája mozdulatlan.

Szerintem titok, hogy most is dolgozik.

Vajon oda akar száradni,

vagy maga is kővé válni?

vagy egyenesen bele, mint fosszília,

ne tetemnek nézzék, leletnek.

Szárnyas őshal-lány,

alighanem ezt az alakot választotta.

Na tessék, és mégis mozog: a kiálló

Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.

Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.

S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.

A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él:betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át-
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak,
Csak egy kis körnek, csak egy kis nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,

Liheg a föld, a menny zokog,
a bokor, fa remeg,
fenn morog az ég, borong,
az élők feszengenek.

Reszket a torzarcú távol,
láz-gyötörte beteg,
zuhog a könny, a zápor,
kopog a házeresz.