és eltökéltem rég magam
ifjan s együgyűen
akárhány évet élek is
nem lesz egyéb ügyem
mint felhúzni ki leragadt
sorsára nem lel szavakat
helyette is beszéljek
és rákiáltsak hangosan
járjon az kinek lába van
előre nézzen messze
ha lát magasló hegyeket
valahányukat mássza meg
és dolgát ne eressze
elsorvadni bár túl nehéz
hegyet mászni a láb és a kéz

Kemény számat angyal zabolázza,
torkom sajog a Somló borára,
lógó hajam szomorúfüz ága,
rossz bakancsom kavicsokat ríkat,
lázasodva nézek a világba,
sárga rétre, hol isten bólingat.

Homloka alatt a bazalthegynek,
izzanak a szőlők, édesednek,
a forró must jó lesz a szivemnek,
akkor jön el az én forradalmam,
varjak hadat hiába üzennek,

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágabogán át
eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az új cseléd néhány hete lakik az odúban, melyet a háziak lakóhelyéül jelöltek ki, a konyha szomszédságában. Az odú térfogata két négyzetméter: összehajtható vaságy fér el itt, semmi más. Az ajtóba vert szögekre akasztotta fel a cseléd néhány rongyát, retyerutyáját.

A szeme: két riadt madár.
Az emberszót nem bírta már.

Hang hívta, tán a tengeré,
s indult a nagysziget felé.

Bozontos volt a nagysziget,
közepén kunyhót épitett.

Varázslatos tiltó-övül
három kört vont a ház körül.

Krisztus-tövisből sűrü fal:
gúny volt az első őrvonal.

Magánya második körén
magas gőg volt a vársövény.

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.

Virágzó rozson a szél habot vert,
én a szélén lehevertem.
Hallgató fülemre harmat cseppent
s megcsendült a világ bennem.

Óriás szövőgyár volt az égbolt,
sürgő orsó minden csillag.
Sokáig tünődni időm nem volt,
köszöntött a jázminillat.

Messziről szállt, meglepte az ingem,
iparkodásra biztatott.
Magamban én annyi embert vittem,

Szigetelt csöndben,
félszeg, esendő áhítatban,
száraz lábbal a Vérvörös tengeren,
a Hurrikán szigetek alsó csücskén,
átellenben a gyűlölködéssel,
szép, pasztellszínű égbolt alatt
lesátorozik a Reménység,
lesz még egyszer...

Micsoda bomlékony avarban járunk!
Az elsárgult hétköznapok
szétmállanak a lábunk alatt,
cipőnkre iszamos sár tapad,

Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,

Árvíz után a töltés kopasz nagyobbra rakták
Tavaly még a füvek ükunokái éltek
a füveké melyek kamaszkorom csodáit
észlelték a libapásztor-lányok között

És ott is arra följebb a falu széle táján
a töltésen belül a vastag iszapot
ritkásan verte át az alászorult növényzet
De az a csonka fal még az a ferdült faoszlop!

Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár.
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és bennem.

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz- s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből

Feloldani a titkot: ezt akartuk.
Volt hozzá minden, hangulat,
két csésze kávé, mondanivaló,
kulcsok a megfejtéshez, percek,
mosoly, jelenvalóság.

Ha nem tudnád, a falióra
három napja nem járt, nem akkor
állt meg! A zenegép
előző este még működött,
a rád váró dal ott forgott, forgott
köztünk.

Virágos erkélyén a tekintetnek

Eljöttünk mindannyian.
Otthon csak kinőtt ruhánk,
kétes hírünk,
vénasszonyok szájától elfelejtve
romlunk egyenként,
anyánk sem tudja merre.

A reménység telepén
lődörgünk szabadnapokon,
zsebünkben cirkuszjegyek,
szétmorzsolt számlák,
görcsbegyűrt szerelmeslevél.
A szerencse-csillag alatt
asztalunkon száraz virág,
savanyú bor.

Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.

Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!

Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,

Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget -
meghallja aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet.

Födetlenül, a csönd pehely-
paplanával már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,

Amikor már többnyire búcsúzók
és búcsúzások
vesznek körül
és romlanak csak romlanak statisztikáim
ó mekkora
ünneplés illeti meg azt a pár
emberi lényt aki
jön
bekopogtat
köszön
és marad

vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak

ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak

hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak

ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek

kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak

de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak

se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel

Felhő, felhő, ússzál hozzánk,
szeretlek nagyon,
hátunkról a port lemossad,
mosd el sok bajom.

Tenyeremen vastag kéreg,
égi könnyre vár,
puhítsd, hogy magot ehessen
róla a madár.

Hozzád felbőgnek az ökrök,
csikó rádnyerít,
zöldre varázsold a rétek
gyulladt selymeit.

Érted furulyál a sárga
kukoricaszár,
hosszú nyakát nyújtogatja

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.

Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.

Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,

Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.

Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a viz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.

Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.

A tizedik, a tizedik

Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.

Irgalomért hozzád menekedve,
rádcsapódok én, fekete lepke.

Mindentudó, tudod mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.

Tündökletes vagy a Szentirásban,
tündökletes vagyok borivásban.

Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.

Drága szíved nincs megbabonázva,